P. Koltai Gábor
Az izraeli–magyar kettős állampolgár P. Koltai, miután jóakarói figyelmeztették, hogy itthon már forró a talaj a lúdtalpa alatt – annyit lopott –, azzal hencegett, ha bármi történik vele, csak egy El Al-gépre kell felugrania, abból az országból nincs kiadatás. Már a repülőgép is izraeli felségterület. Lekéste, szegény – a gépet.

A malterkanalas partizánok egymás kezéből tépkedik a bontott téglákat, hogy még időben és belülről tömködjék-gyömöszöljék omladozó faluk réseit. Nem sokáig. Fogy a tégla. Akik meg kívülről segíthetnének – a komisszárok –, azok már rég leléptek: kibucokat és falgettót építenek, jó pénzért. Változnak az idők. A Fal az egyetlen, de végtelen lehetőségük. A kínait nyolcszáz, a berlinit húsz, ezt már hét éve építik. Nagy üzlet. S mi lesz még a bontással?! A WTC-tornyok felrobbantása, a romok elszállítása, a nyomok eltüntetése, a biztosítási csalások, vizsgálatok, propaganda és a végkielégítések többe kerültek, mint a tornyok felépítése.

A Magyar Mozgókép Alapítvány gettóját körülményesebb lesz felrobbantani, mint a WTC-t – ez nem Varsó –, de a bennfentesek valamit már sejthettek, mert előre, hitelbe vettek föl és költöttek el nyolcmilliárdot, hadd fizesse vissza majd a legújabb, forradalmi munkás-paraszt-kormányunk. Ki is fizetik, hiszen ők is falépítésből élnek. Mint a már hússzorosan visszafizetett IMF-hiteleket. Egyik falépítő a másik falépítőnek. Majd cserélnek, ne legyen olyan feltűnő.

Az izraeli–magyar kettős állampolgár P. Koltai, miután jóakarói figyelmeztették, hogy itthon már forró a talaj a lúdtalpa alatt – annyit lopott –, azzal hencegett, ha bármi történik vele, csak egy El Al-gépre kell felugrania, abból az EU-tól oly messzi (meddig?) országból nincs kiadatás. Már a repülőgép is izraeli felségterület. Lekéste, szegény – a gépet. (45 nyomozó egyszerre 14 helyszínen tartott házkutatást. Egy nemzetközi drogbandára nem pazarolnak ekkora erőt. Mi lehet akkor a háttérben?) Apukája meg exkluzívban sír a gaz-antiszemita fináncok okán, hogy mit képzelnek ezek, a cellából még telefonálni sem tud Gabikája, hogy online folytathassa produceri munkáját. Mi lesz a filmmel? – Robi bácsi, ne aggódjon, Budaházy majd megsajnálja, és kölcsön adja a csajkáját. Megmutatja, miként lehet úgy is sétálni, hogy egy évig nem látja az égboltot.

Mintha eddig senki nem tudta volna, hogy ez a filmművészeknek hazudott, három-per-hármas beltenyészet legalább negyven éve lopásból-sikkasztásból éli parvenü életét, és az úgynevezett filmgyártásuk csupán álca mindehhez. Kamuflázs – ahogy az operatőrök szokták mondani. E szakmában annyi a volt és ma is aktív-alvó besúgó-buzi-zsidó egymás hegyén-hátán (szó szerint), hogy egyszer véletlenül kifelejthettek valakit a cumiosztásból, vagy kihagyták az aktuális Gabi-partiból. A tégla pedig énekelni kezdett a nagy falhúzások közepette.

Alapszabály: ha kirúgunk egy szűkebb stábtagot – aki néha át is lát egy-egy furcsának tűnő tranzakción, és nem a fahrtsínt tologatja az operatőr alatt –, ne felejtsük kiadni énekesi végkielégítését, mert hangjának korrepetitori ápolásáért áldozni is kell. Bizony, a Koltai-klánból tavaly szeptemberben kirúgtak néhány felvételvezetőt és munkatársat. Botrány botrány után. Arról nem beszélve, hogy amerre jártak, több tízmilliós számlákat hagytak kifizetetlenül (még úgy is, hogy a szegedi, kommunista polgármester fizetette teljes ellátásukat – egy kereskedelmi filmben!), ellenben hagytak ott szemetet, felfordulást, csikkhegyeket, hányás-vizeletet (azóta is belvíz van). A környék lakóit sokszor haza sem engedték, azóta is átkozzák a nagypofájú filmeseket. A pökhendiségnek ára van, uraim: néha lekéssük a gépet.

Magyarországon nincs producer, ezt a fajta lényt gyártásvezetőnek hívják. Az nem producerség, hogy tévékből kirúgott szerkesztőcskék meg kiöregedett Fabulon-reklámok beadnak egy A/4-es filmtervet, volt hirdetőiktől kérnek néhány támogatói ígérvényt, majd alapítványi gettótársaikkal „megdumálják a frankót”.

Kálomista próbál valamiféle tisztességes rendszert kialakítani, de mindig falakba ütközik; igen, az a gettó fala. Néha résnyire nyitják előtte a kaput, aztán az orrára csapják: hol filo-, hol meg anti lesz belőle. Most éppen anti, mert le merészelte forgatni a Szíven szúrt ország-át. Micsoda?! Ország? Egy mindennapos cigánygyilkosságból nemzetgyilkosságot vizionálni? Ejnye-ejnye, Kálomista-Kálomista! Miért nem volt elég neked a Szíven szúrt sportoló cím? Elég bugyuta, de legalább píszí. Nem voltál elég óvatos. Nem ártana végre kipróbálni a korbácsot, kétezer éve már bevált.

Itthon bármilyen filmkészítés még a befektetett pénzt sem hozhatja vissza, nemhogy hasznot hozzon. Fizikai képtelenség. A külföldi forgalmazás meg blöff csupán. Hazai találmány: mégis mindenki jól jár. Csalással. A költségvetést túltervezik, az állami alapítvány utal, a pénzt egymás közt szétosztják, a maradékból legyártanak egy reszlit – valami azért látszódjon a vásznon –, és a lopott pénzből, a 10-20 százalékért szerzett hamis számlákat átfolyatják néhány Seychelle-szigeteki offshor cégen, s még a húsz százalék filmadót is visszaigénylik – a hamis számlák is ingyenesek. Nem kell hozzá nagy ész, szinte minden állami beruházás így készül.

Ki az a valódi producer, egy valódi bank, aki üzleti célból befektetne egy Hippolyt a lakáj című, újrahasznosított és nézhetetlen celluloidba? Ezek még arra sem képesek, hogy egy eredeti történetet kitaláljanak, mindent lopniuk kell. Mint Dósai az Oscart.

Dósai István ellopja Rófusz Ferenc Oscar-díját

Hányan tudják megmondani, hogy melyik az első Oscar-díjunk? Százezerből egy. Mindenki Szabót vágná rá. Tettek róla, és azóta is mindent elkövetnek, hogy Rófusz Ferit kitöröljék az emlékezetünkből. 1981-ben A légy nyerte az animációs Oscar-díjat, Rófuszt persze nem engedték ki (egy magyart?), de a Hungarofilm ávós igazgatója, Dósai István és sleppje a nézőtéren sütkéreztek a világsztárok között, majd hitetlenkedve, később kétségbeesve vették tudomásul, hogy a narrátor kimondja a kimondhatatlant: The Fly. Fuldokló felháborodásuk múlása után – mi pénzt fektettek a tavalyi gálába, hogy Szabó-Képesi Bizalom filmje nyerje a díjat! –, Dósai vigyorogva fellibbent vagy felmászott a színpadra, és mint álcázott Rófusz Ferenc (vagy talán Gregor Samsa), átvette a szobrot. Még makogott is valamit a mikrofonba. Jól tudta, hogy az Oscart csak a rendező személyesen veheti át, őt ez nem zavarta. Tipikus megfelelési kényszer: a leleplezett bűnét még nagyobb bűnnel leplezi.

Aznap éjjel a Los Angeles-i rendőrség dörömbölt hotelajtaján, és a szobrot elkobozták tőle. Hogy valójában mi történt a szobában, a filmtörténelem és a nemzetközi diplomácia örök titka marad. Elgondolhatjuk, hogy ha a rendőrség – és nem az Oscar-delegáció – töri rá az ajtót, akkor valószínűleg mint bűnöző-szélhámost keresték, nem pedig mint a magyar küldöttség vezetőjét. Még az is lehet, hogy a fogdában ébredt mesélős Rémusz bácsik között, mert a kilencórás eltolódás miatt a budapesti külügyből már hazamentek, a háromórás eltolódás miatt a washingtoni magyar nagykövetség dolgozói meg a sarki kocsmában söröztek.

Rófuszt több mint fél évig nem engedték ki személyesen átvenni a díjat. A zsidó filmesek azóta sem bocsátották meg neki azt a felháborító pimaszságot, hogy ő, és nem a két évtizedig akkurátusan felépített besúgójuk nyerte meg először az Oscart. Majd 1984-ben disszidálnia kellett ahhoz, hogy itthon éhen ne haljon.

Ez az úgynevezett magyar filmszakma 1981-ben. Akkor mit várunk egy tehetségtelen bohóc családtól 2010-ben?

Sok sikert, Kálomista! A korbácsot ne feledd!

Betyár Istók

(Folytatjuk)