Megadatott generációmnak szerencsétlenségére egy bolsevista terrorrezsim másfél évtizede a maga embertelenségével, szürkeségével, kontraszelekciós bunkóságával, igénytelenségével és kulturálatlanságával. Reméltük 1990 táján - utóbb rájöttünk, naivan -, hogy végre vége. Kellékeivel, ostoba pártfunkcionáriusaival, vezényszóra ránk parancsolt vonulós ünnepeivel, történelmi materializmusával, ateista, nagyon, de nagyon tudományos és dialektikus világnézetével, vörös - pávián-ülepet megidéző - színszimbolikájával, mindennel szőröstől-bőröstől. Másképp lőn. Relikviái itt lógnak napjainkban is körülöttünk, penetráns bűzt párologtatva maguk körül.

A vörös rendszer normái, az általa megalkotott játékszabályok, tabuk és tilalomfák, nyelvpolitikai dogmák még a magukat nemzeti, jobboldali gondolkodásúként azonosító nemzettársaink napi cselekvéseit is befolyásolják és orientálják. Döbbenet lett rajtam úrrá, amikor a minap kezembe került a Jobbik Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei lapja, a Szebb Jövő, címoldalán az ordító felirattal, miszerint az újság szerkesztősége "kellemes ünnepeket" kíván a mélyen tisztelt olvasóknak. Nos, ez az a nyelvi torzszülemény, melyről - hittem balgán mostanáig - talán már végleg megfeledkezhetünk. A jelek szerint Csermanek szelleme ma is itt kísért bűnhődésként - Lendvaiékkal, a KISZ-selyemfiúkkal és a többi szocializmus-kacattal - közöttünk, amire rá is szolgáltunk, hiszen nem történt semmi annak érdekében, hogy az 1945-ben - Shakespeare-t idézve - kizökkent történelmi időt helyretoljuk egyszer s mindenkorra, megfellebbezhetetlenül. S ha már minden idők legnagyobb színpadi klasszikusát idéztem, akkor emlékezzünk arra is, hogy az öreg Hamlet szelleme addig kísértett, pontban éjfélkor megjelenve fia előtt, ameddig az rút, erőszakos halálának megbosszulására esküt nem tett. Ugye, nálunk nem csupán jogos revansra, de voltaképpen semmiféle morális és jogi elégtételre, illetve rehabilitációra nem került sor. Úgy kell nekünk, ha eltűrtük és eltűrjük mind a mai napig a gyalázatot, no meg azt, hogy a cégéres vörös latrok a képünkbe röhögjenek valamennyi múltbeli és jelenlegi sérelmeink, kínjaink okán.

Az elvtársak mindent elkövettek annak érdekében, hogy hagyományos nemzeti, illetve vallási ünnepeinket megfosszák eredeti jelentéstartalmuktól, s valamiképpen beillesszék a vörös ideológia sorvezetői közé. Először a durva tiltás módszertanával próbálkoztak, a Rákosi-rendszerben a moszkovita senkiháziak még a karácsonyt is munkanappá tették, és "stílszerűen" épp 1948. december 26-án hurcolták el Eisenberger Benjámin fogdmegei a katolikus egyház utolsó karizmatikus kisugárzású főpapját, Mindszenty Józsefet az Andrássy út 60. szám alá. Istennel egyébként sem igen tudtak mit kezdeni a leninista-lukácsista ideológiai főguruk, tudjuk, még nemzeti himnuszunkból is el akarták tüntetni a nevét, állítólag az átkomponálás kérdéséről maga Rákosi elvtárs konzultált Illyés Gyulával és Kodállyal, akik visszautasították az eszement komcsi ötletet. Gyermekkori emlékem, hogy az iskolában harmadik osztályban a tanító néni ezzel a magyarázattal kívánt világnézetünk helyes ideológiai mederbe tereléséről óvó-féltő módon gondoskodni: - Voltaképpen a versben nincsen szó Istenhez fohászkodásról, csupán szegény költő olyannyira búra adta már a fejét a Himnusz írásakor, hogy végső elkeseredésében a nem létező istenséghez fordult. Na persze, persze... Olyan okfejtés ez, mintha arról elmélkednénk, hogy a szüzesség megőrzésének garantáltan legbiztosabb módja a gyakori, szenvedélyes szexuális együttlét. No de vörös gondolatrendőrségünk sok csodatételre képes volt anno....

A durva tiltás és presszió után jött az engedékenyebb, lábvíz-langyosan kellemes Kádár-éra toleránsan kedélyes gulyáskommunizmusa. Immár munkaszüneti nap lett újra a karácsony is, húsvét is. Igaz, Krisztus feltámadásának ünnepén a locsolkodás ősi népi termékenység-rítusának hangsúlyozása kapott inkább a hatalom részéről támogatást, noha egyéb vonatkozásban elvtársaink derekasan pusztították archaikus hagyományainkat is. Ám a húsvét Kádárék idején mindenekelőtt az össznépi, kollektív memóriavesztéses delírium napja volt. Aztán a Mikulásból lett Télapó, meg orosz hatásra "Gyed Maróz" és "Sznyegurocska", s persze az igazán nagy dilemmát az okozta a vörös latrok számára, mi is legyen a Megváltó, Jézus Krisztus születésnapjával. Briliáns ötlettől vezérelve átkeresztelték a karácsonyt fenyőünneppé, ami az ajándékozás - jobb esetben a szeretet - ünnepeként vált ismertté az akkor felcseperedő (nagy nyelvújítónk, a cicerói retorikai képességekkel felvértezett D - 209-es orátorunk szerint "cserepedő" ) jobb sorsra érdemes ifjú nemzedékek előtt. A kurrens kádári sablonmondat pedig imígyen szólott húsvétkor és karácsonykor egyaránt: "Kellemes ünnepeket!"

Tehát: nem kellemes, hanem Istentől áldott, békés, esetleg boldog vagy, kissé játékosabban, gyertya-, illetve csillagszórófényes, de az Isten szerelmére, felejtsük már el véglegesen ezt a kádári posványos dagonya-miliőt idéző kellemességet, amelyhez akár asszociálhatjuk a nyári, vízparton elfogyasztott pisilangy Kőbányait meg Borsodit, továbbá a "van fehér meg vörös" borkultúrálatlanságát a "szőke és barna" kólával együtt. Könyörgök: legalább a magukat nemzeti elkötelezettségűként azonosító magyarok ne küldjenek többé karácsonyra szeretteiknek "kellemességet" sugárzó e-maileket, sms-eket és képeslapokat. Áldott, isteni békével eltöltő karácsonyt kívánjunk egymásnak a Megváltó, a Fény születésének napján.

Lipusz Zsolt - Kuruc. info

Kapcsolódó: Lovas István: Betlehem