35 év telt el azóta, hogy az ENSZ Közgyűlése 1975. november 10-én a cionizmust a „rasszizmus és faji megkülönböztetés” egyik formájával azonosította, egyértelműen elítélve Izrael alapító ideológiáját. Ez csak azoknak meglepő, akik nem ismerik a szentföldi haramiaállam valódi történelmi és elméleti alapjait.

A XIX. században a nacionalista eszmék gyökeret vertek a közép-európai zsidó közösségekben is, amelyek a többségi politikai-társadalmi környezetbe való beolvadást identitásvesztésnek érezték, ezért a cionizmus saját területet akart találni a zsidóság számára. Különböző zsidó mozgalmak szerveződtek, a vallásos cionista irányzatot azonban az évszázad végére felváltotta a politikai cionizmus. Fő képviselője, Herzl Tivadar agnosztikusnak vallotta magát, és A zsidó állam című híres művében ezt írja: „Számomra a zsidó kérdés nem társadalmi és nem is vallási, hanem nemzeti kérdés.” Kezdetben nem különösebben érdeklődik a Szentföld iránt, és zsidó állama létrehozásához Ciprusra vagy Argentínára, Mozambikra vagy Kongóra, Ugandára vagy Tripolitániára gondolt. Miután azonban rájött, hogy Palesztina egy „ellenállhatatlan erejű toborzókiáltás”, kijelenti: „A mi felejthetetlen történelmi hazánk Palesztina.” Tervéhez igyekszik megnyerni Nagy-Britannia támogatását, és Cecil Rhodes brit gyarmatosítónak köntörfalazás nélkül bevallja, hogy „programom egy gyarmati program”. Herzlnek köszönhetően a politikai, nacionalista és gyarmatosító cionizmus győzelmet arat az 1897-es bázeli kongresszuson, miközben az amerikai rabbik montréáli konferenciája a következő határozatot hozza: „Egyáltalán nem helyeseljük a zsidó állam létrehozását célzó kezdeményezést..., (...) a judaizmus célja nem politikai és nem is nemzeti, hanem spirituális.”

Időközben a német újromantikus ihletésű, radikális völkisch ideológia teret nyer a zsidó ifjúság körében. 1898-ban az Ahad Ha’am néven publikáló Asher Ginsberg „Nietzscheizmus és judaizmus” című cikkében leleplezi „a zsidó fiatalok egy részét hatalmába kerítő nietzscheizmust”, és elítéli a „hatalomakarás” és az „übermensch” ideálját. A német romantika azonban továbbra is nagy hatást fog gyakorolni a zsidó ifjúságra és értelmiségre. Így 1911-ben Martin Buber haszid filozófus is védelmébe veszi a Blut und Boden (vér és föld) német koncepciója által befolyásolt völkisch cionizmus gondolatát. 1919-ben Viktor Arlosoroff Berlinben közzéteszi völkisch-szocialista pártjának manifesztumát, amelyben „létharcra” hívja a zsidóságot „a felvilágosodás asszimiláló mozgalmának örökségét” valló pártok ellen, amely mozgalmat szerinte „egy fajok nélküli emberiség iránti obskúrus törekvés” lelkesíti.

1922-ben a cionista vezetők kapcsolatba lépnek a fasizmus megalapítójával, Benito Mussolinivel, a Palesztinát megszállva tartó Nagy-Britanniával szembeni ellenségességre építve. A Duce 1927-ben fogadja Nahum Goldmant, a Cionista Világszervezet elnökét. 1933 és 1941 között a németországi cionisták is a kompromisszum, sőt a kollaboráció politikáját gyakorolják a hitlerista Németországgal, hiszen a cionizmus és a nemzetiszocializmus egyaránt szemben áll a liberális-univerzalista ideológiával. 1933. június 21-én a Németországi Cionista Szövetség támogató memorandumot intéz az NSDAP-hoz: „A faji elvet proklamáló új állam megalapítása óta közösségünk alkalmazkodni szeretne ezekhez az új struktúrákhoz. (...) Mi is a vegyes házasságok ellen vagyunk, és meg akarjuk őrizni a zsidóság tisztaságát.” Ahogyan a nemzetiszocialisták számára, úgy a cionisták számára is legfőbb veszélynek a beolvadás számít, mert a német társadalomba teljes jogú állampolgárként integrált zsidók fenyegetést jelentenek mind a zsidó, mind az árja faj számára. A fajtisztaság követelménye a Betar cionista ifjúsági mozgalmat megalapító Zeev Zsabotyinszkij írásaiban is felfedezhető: „Az ember nem tud egy olyan néppel azonosulni, amelynek a vére különbözik az övétől. (...) Asszimiláció nem lehetséges. Nem fogjuk engedélyezni az olyan dolgokat, mint a vegyes házasság, mert nemzeti integritásunk megőrzése csak a fajtisztaság fenntartásával lehetséges, és ehhez rendelkezni fogunk azzal a területtel, amelyen népünk létrehozza a fajtiszta lakosságot.” Szavai magyarázatot adnak arra, hogy miért a Betar volt az egyedüli szervezet, amelynek a tagjai egyenruhában masírozhattak Berlin utcáin Hitler hatalomra kerülése után.

1935-ben a nürnbergi törvények megtiltják a zsidók és németek közötti nemi kapcsolatot és házasságot. A jogszabályokat jórészt megszövegező Julius Streicher elismeri, hogy a zsidó vallási törvényeket vette mintául. Válaszul egy újságcikkre, amely a zsidókat idegen kisebbségként említi, a Jüdische Rundschau német cionista lap így reagál: „Németország kielégíti a Zsidó Világkongresszus kéréseit, amikor kijelenti, hogy a Németországban élő zsidók egy nemzeti kisebbség.” Valójában a cionisták úgy vélték, hogy a zsidóság egy különálló faji entitást (Volksgemeinschaft) alkot, és nem része a német nemzetnek. Egyébként éppen ezért támogatták egyes hitlerista vezetők is a cionista tervet. Reinhardt Heydrich, akkor az SS biztonsági főnöke 1935-ben az SS hivatalos lapjában, a Das Schwarze Korpsban írja: „A zsidókat két kategóriára kell osztanunk: a cionistákra és a beolvadás híveire. A cionisták egy tisztán faji koncepciót képviselnek, és a Palesztinába való kivándorlással segítik felépíteni a saját zsidó államukat.” Alfred Rosenberg, a III. Birodalom főteoretikusa kijelenti: „A cionizmust erőteljesen támogatni kell, hogy a német zsidók évi kontingense Palesztinába távozzon.” Ez a kollaborációs politika 1941-ben fog tetőzni, amikor a cionista Stern terrorcsoport katonai szövetséget ajánl Németországnak. Az Abraham Stern és a későbbi izraeli miniszterelnök, Jichák Samir által aláírt és az ankarai német követnek eljuttatott dokumentumban ez olvasható: „Felfogás tekintetében azonosulunk önökkel. Miért ne működnénk együtt?”

Végül a cionistáknak 1948-ban sikerült megalapítaniuk egy zsidó államot Palesztinában. Rasszista, teokratikus, militarista és expanzionista államként Izrael azóta is a cionista ideológia tökéletes megtestesítője, a cionizmust elítélő ENSZ-határozatot viszont az USA nyomására 1991. december 16-án visszavonták.

MD 2010. XI. 16.

Gazdag István - Antidogma