Lipusz Zsolt remek cikkben foglalta össze a keresztény és az iszlám civilizáció évszázados küzdelmét. Lenne azonban egy fontos észrevételem, pontosabban kiegészítésem. A szerző ugyanis nem tesz említést egy roppant lényeges körülményről, amely nélkül nem is lehet megérteni a muzulmán világ és a Nyugat mai viszonyát: a XIX. században megkezdődött nyugati gyarmatosító törekvésekről.
Amikor a XVIII. század végén egyre nyilvánvalóbb lett a Török Birodalom hanyatlása, megkezdődött az európai nagyhatalmak versenyfutása a felbomló hatalmas állam területeinek megszerzéséért. Először az angolok jelentek meg a színen, akik akkoriban még az Indiába vezető kulcsfontosságú kereskedelmi útvonalak biztosítását tekintették az egyik legfőbb feladatuknak. Nem sokkal később (1799-ben) azonban Napóleon már Egyiptomot is elfoglalta, elsősorban azért, mert ily módon szeretett volna a Brit Birodalomra csapást mérni. Egyiptom végül angol érdekszféra lett, noha az 1869-ben megnyílt Szuezi-csatorna fölött az angolok mellett a franciák is felügyeletet gyakoroltak.
Amikor pedig az első világháború végén szétesett a Török Birodalom, a győztes antant hatalmak keselyűként csaptak le a „felszabaduló” területekre. Az arabok ugyan függetlenséget reméltek, azonban az 1916-ban megkötött Sykes-Picot egyezményben Franciaország és a Brit Birodalom felosztotta egymás között az egész Közel-Keletet, illetve az egykori Török, illetve Arab Birodalom tartományait. De jutott a koncból Olaszországnak (Líbia 1912-ben került olasz uralom alá), valamint Spanyolországnak (Marokkó egy része, szintén 1912-től) is. Az olaszok és a németek a második világháború idején megpróbálták elfoglalni az angoloktól Egyiptomot, törekvésük azonban kudarcot vallott. Ugyanakkor megjelentek a színen a szovjetek is: 1941-ben egy orosz-angol megállapodás eredményeképpen a két állam hadereje megszállta Iránt. Az arabok mindenütt lázadoztak az új gyarmatosítóik ellen, melynek eredményeképpen néhány ország formálisan függetlenséget kapott ugyan, ám a francia-brit befolyás továbbra is megmaradt. Teljesen érthető, ha az arab világ nagyobbik része a németekkel rokonszenvezett. Nagy Britannia 1941-ben ismét megszállta Irakot, mivel a bagdadi rezsim egyre szorosabbra vonta kapcsolatait Németországgal.
1945 után a háborúban kimerült Franciaország és Anglia már nem volt képes fenntartani közel-keleti birodalmát, ám az arabok nem maradtak elnyomó nélkül: megjelent a színen a Szovjetunió és az USA. Az 1956-os szuezi offenzíva a vészes gyorsasággal felbomló Francia és Brit Birodalom utolsó komolyabb akciója volt a Közel-Keleten. A hidegháborúban a két szuperhatalom lényegében felosztotta egymás között a közel-keleti térséget: a muzulmán világ államai ugyan formálisan függetlenné váltak, de egy részük amerikai, más részük pedig szovjet befolyás alá került. Ha pedig valamelyik ország fellázadt a gyarmattartó hatalom ellen, akkor megnézhette magát. 1953-ban Washington megdöntötte a függetlenségre vágyó iráni rendszert, 1979-ben pedig a Szovjetunió rohanta le a kommunista befolyás ellen lázongó Afganisztánt.
A Szovjetunió összeomlása után Amerika az iraki háborúval rögtön jelezte, hogy ki az úr a házban. Jelenleg Irán és részben Szíria, illetve a Hamasz irányítása alatt álló Gázai övezet kivételével az egész közel-keleti és észak-afrikai térség Amerika irányítása alatt áll. Tehát amikor a muzulmán civilizáció, valamint a Nyugat kapcsolatai fölött elmélkedünk, akkor érdemes tudatosítani magunkban: a nyugati világ éppen legerősebb hatalmai immár legalább kétszáz éve támadják, gyilkolják a muzulmán világ népeit, háborúkat indítanak ellenük, elfoglalják, gyarmatosítják szülőföldjüket, és elrabolják ásványkincseiket. A háború több helyszínen zajlik most is: Irakban, Afganisztánban, Pakisztán nyugati határvidékén, de könnyen lehet, hogy rövidesen a harcok kiterjednek Jemenre és Szomáliára is. Voltaképpen miért csodálkozunk azon, hogy akadnak fanatikus iszlamisták („terroristák”), akik a gyarmatosítók saját földjén akarnak visszavágni a hódítóknak?
Zábori László