Mivel a Kuruc.info lezárta a Törökországgal kapcsolatos aktuális politikai vitát, azt a magam részéről sem kívánom újra nyitni. Mivel azonban Lipusz Zsolt tanulmánya még beérkezett a vita lezárása után, az abban leírt történelmi visszatekintése mindenképpen válaszadásra késztet – nem politikai, hanem történelmi síkon folytatva a párbeszédet.

Nem utolsósorban azért, mert éppen Lipusz Zsolt volt az, aki ez év augusztusában egy remekbeszabott történelmi elemzést tett közzé a Kuruc.info hasábjain (A tragikus augusztus 29. – A mohácsi vész, 1526), felhívva a figyelmet egy ritkán taglalt összefüggésre. Arra, amit korábban kiváló nemzeti történészünk, Bakay Kornél is többször megírt tanulmányaiban (ld. például „Magyarnak lenni büszke gyönyörűség” c. antológiáját), miszerint az Oszmán Birodalomnak nem volt eredendő célja Magyarország meghódítása. Hadtörténészek szerint ez teljesen racionális megközelítés volt – a Magyar Királyság ugyanis kívül esett az ottomán hadsereg akciórádiuszán. Nándorfehérvártól északra a török hadsereg csak rendkívül nagy költséggel tudta hadjáratait megvalósítani, hódításra berendezkedni még inkább. Érthető, hogy – amint arra Lipusz Zsolt is rámutatott – a török szultánnak elsődleges célja az volt, hogy a Magyar Királyság alárendelt helyzetben ugyan, de területi egységét és belső önrendelkezését – a későbbi Erdélyi Fejedelemséghez hasonlóan – megőrizze, ahelyett, hogy betagolódna a Habsburg Birodalomba.

Bakay Kornél említett kötetében több olyan dokumentumot is idéz, amely bizonyítja: a törökök nem viseltettek ellenséges érzelemmel a magyarok felé, és törekedtek a kiegyezésre. A mi tragédiánk az volt, hogy a legválságosabb időben nem volt nemzeti királyunk, így a nemzeti szempont kizárólagossága helyett a birodalmi érdek érvényesült. A Habsburg birodalmi érdek pedig az volt, hogy a frontvonal a Magyar Királyság területén húzódjon – legalábbis addig, amíg meg nem gyengül az Ottomán Birodalom. Ugyanebben volt érdekelt a rendkívül aktív velencei diplomácia is, hogy ezzel biztosítsák uralmukat Dalmácia fölött. (Meg is tettek mindent azért, hogy a törököt mintegy „behúzzák” Magyarországra – lásd a hírhedt politikai kalandor, Lodovico Gritti gyalázatos pályafutását.) Erről szintén Bakay Kornél ír többszörösen visszatérően. Lipusz Zsolt is hangsúlyosan hívja fel rá a figyelmet: Mohács után a török 15 évre kivonult Magyarországról, és csak az változtatott Szulejmán szultán tervein, hogy János király halála után az egész királyság az ellenkirály, Habsburg Ferdinánd uralma alá került volna – tovább erősítve a nagyhatalmú ellenséges birodalom gazdasági és katonai súlyát.

Magyarország tragédiája ez volt: nemzeti király hiánya miatt bekerültünk két hatalmas birodalom ütköző övezetébe. Ez volt a 150 évi – valóban tragikus következményű – hódoltság és folyamatos háborúk oka. Hiba lenne tehát bármiféle etnikai motivációt mögé látni és láttatni. Ez a háború nem a török és a magyar nép háborúja volt, amelyben két hatalmas multietnikus birodalom több évszázados háborújában bekerültünk a kalapács és az üllő közé. A tragikus és végzetes mértékű népességvesztés nem holmi „népirtó” szándék következménye volt. Egy olyan területen, ahol a frontvonal ide-oda húzódik, és folyamatos háborús viszonyok jellemzik, a pusztulás elkerülhetetlen. (Nemcsak a közvetlen háborús cselekmények, hanem az éhínség és járványok miatt is.) Annak a következménye, hogy ütközőzóna voltunk.

Vitatkozom Lipusz Zsolt azon állításával, hogy a magyar romantikus történetírást egyfajta „törökbarát” elfogultság jellemezné – elég csak minden idők egyik legnépszerűbb magyar regényére, az Egri csillagokra utalnom. Azt, hogy a török kiüzése után a Habsburg megszállás sok tekintetben kegyetlenebb volt, mint a hódoltság, azt többek közt a XX. század talán legzseniálisabb történésze, Padányi Viktor is drámai erővel ecseteli a II. Rákóczi Ferenc vezérlő fejedelemről írt korszakalkotóan kiváló történelmi esszéjében. Ahogy Rákóczit idézi a kor jellemzésére: „Recrudescunt vulnera inclytae gentis Hungarae” („Fölszakadnak a nemes magyar nemzet sebei”). A nemzet kegyetlen szenvedései vezettek a kurucok szabadságharcához.

De nézzük konkrétan, mit is írt korábban Lipusz Zsolt, a fent említett tanulmány-sorozatában (amivel természetesen nem meghazudtolni akarom a szerzőt – erre se okom, se indokom nem volna, csak hogy rámutassak a kérdés összetettségére):

„Eközben a dinamikusan terjeszkedő Török Birodalom élére minden idők legtehetségesebb szultánja, I. (Nagy) Szulejmán (1520-1566) került, aki célul tűzte ki a törökök közép-európai befolyásának megszilárdítását, a Habsburg-világhatalom befolyásának korlátozását a térségben. A török történetírás a törvényalkotót, az államférfit, a kultúra mecénását, s legfőképp a nagy hódítót tiszteli benne. Valóban: ő döntötte el hazánk sorsát a következő másfél évszázadra azzal, hogy meghódította a középkori Magyar Királyság központi területeit, az ország mintegy 1/3 részét. I.Szulejmánról uralkodása kezdetén az a hír járta, hogy békésebb természetű az apjánál, I.( Rettenetes ) Szelimnél (1512-1520), ily módon a magyar politikai vezetés – meglehetősen rövidlátó módon – az új török uralkodó békeajánlatát visszautasította. Ennek lett a következménye az 1521. évi török hadjárat”.

A mohácsi vész után:

„… a két nemesi „párt” közötti ellentétek feloldhatatlanoknak bizonyultak, s még 1526 folyamán kettős királyválasztás történt. November 10-én a székesfehérvári országgyűlés királlyá választotta Szapolyai János erdélyi vajdát, akit másnap a nyitrai érsek a Szent Koronával meg is koronázott ( minthogy mind az esztergomi, mind a kalocsai érsek elesett Mohácsnál), így az ország törvényes uralkodójaként, I. János (1526-1540) néven gyakorolta a királyi hatalmat. December 17-én viszont a Pozsonyban tartott országgyűlésen – jóval kisebb támogatottsággal – királlyá választották Habsburg Ferdinándot. A helyzetet tovább bonyolította, hogy Perényi Péter koronaőr elpártolása folytán a Szent Korona is Ferdinánd kezére került, akit annak rendje és módja szerint 1527. november 3-án Székesfehérvárott szintén királlyá koronáztak, így a magyar államjog értelmében az országnak már két, megkérdőjelezhetetlenül törvényes uralkodója volt. Eközben I.Ferdinánd (1526-1564) a bátyjától, V. Károlytól kapott seregekkel 1527 folyamán hadjáratot indított János király ellen”.

„Reménytelen politikai helyzetében János király a törökökkel keresett kapcsolatot, s még Erdélyből elküldte követét, a lengyel Hieronymus Laskit a Portára, hogy I. Szulejmán segítségét kérje, s szövetséget kössön a szultánnal.1528 januárjában meg is kötötték az isztambuli szerződést, melyben a szultán, bár Magyarországot fegyverrel meghódított területnek tekintette, I.Jánost ismerte az ország egyetlen törvényes uralkodójának, lemondott a hűbéri adóról, s ígéretet tett arra, hogy a következő évben ismét hadat indít Magyarországra Ferdinánd kiűzése, s szövetségesének a trónra való visszahelyezése céljából.”

„A János-pártiak … úgy gondolták, hogy jó viszonyt ápolva az oszmánokkal azok nem fogják teljesen meghódítani hazánkat (példa erre a későbbi Erdélyi Fejedelemség). A fentebb már említett Perjés Géza hadtörténész véleménye szerint is a török hadsereg hatósugara (akciórádiusza) hazánk déli határáig terjedt, s Szulejmánnak eredetileg nem volt célja Magyarország meghódítása, miként ezt Szapolyai uralkodásának fejleményei bizonyítják (Négy török hadjárat is indult hazánk ellen 1526 és 1540 között, s az oszmánok minden alkalommal elhagyták hazánk területét).”

„Az 1529. évi török hadjárat ún. korlátolt célú háború volt, vagyis Szulejmán nem akart hódítani, területeket foglalni, jellemző, hogy még ostromtüzérséget sem vitt magával; célja tehát nem Bécs és Ausztria hódoltatása, illetve megtartása volt, hanem a megfélemlítés, valamint az, hogy a Habsburgokat rákényszerítse: mondjanak le Magyarországról, és ismerjék el Jánosnak az egész ország feletti joghatóságát.”

„A török uralkodó …. ekkor sem mondott le arról, hogy Magyarországot kiszakítsa a Habsburg Birodalomból, s török vazallus államként I. János uralma alatt helyreállítsa az ország területi-politikai egységét. Az Oszmán Birodalmat ugyanis valóságos hatalmi és gazdasági érdekei a Közel- és Távol-Kelethez kötötték, Közép-Európában rendezett, stabil politikai viszonyokat kívánt kialakítani, hogy balkáni hódításait ne veszélyeztethesse a Habsburg világhatalom.”

„A magyarság szerencsétlenségére hazánk két világhatalom ütköző zónájába került: egyfelől az örökös tartományokat és a Német-Római Birodalmat védte a török támadásoktól, ugyanakkor az oszmánoknak is védőbástyául szolgált a Habsburgok esetleges terjeszkedésével szemben, következésképp mindkét hatalom érdekszférájába kívánta vonni, s végső soron ez vezet majd az ország másfél százados három részre szakadásához és pusztulásához. Az eddig mondottakból törvényszerűen következett Szulejmán újabb, 1532. évi hadjárata. Ennek célja újra és kizárólag az volt, hogy elismertesse I. János királyságát, és a Magyarországra vonatkozó igényeik feladására kényszerítse a Habsburgokat.”

„Szulejmán 1537-ben tett még egy kísérletet koncepciója valóra váltására, s a Szerémségben és környékén állomásozó török csapatok támadást intéztek a Ferdinánd uralma alatt álló Horvátország és Szlavónia ellen, tönkreverve a Katzianer tábornok parancsnoksága alatt álló Habsburg-hadsereget. Magyarországon ezen eseményekkel egyidejűleg nyílt polgárháború folyt, az ország kormányozhatatlanná vált, fokozódott a pusztulás és az anarchia az állandósult harcok miatt.”

„A több mint egy évtizedes megosztottság következtében mindkét király hajlott a megegyezésre, melyet V. Károly császár is erőteljesen szorgalmazott. A békeszerződést végül 1538. február 24-én kötötték meg Váradon. Az egyezség értelmében mindkét uralkodó kölcsönösen elismerte egymás királyságát, s kimondták a Habsburgok örökösödési jogát Magyarországon, vagyis János király halála után az egész ország Ferdinánd jogara alatt egyesül, még abban az esetben is, ha a nőtlen (ekkor 51 éves) Szapolyainak közben fiú utóda születne.”

„A fegyvernyugvás 1538 után eleve nem lehetett hosszú életű. Miként korábban már utaltam rá, Szulejmán semmiféleképpen nem volt hajlandó birodalma biztonsági és hatalmi érdekeinek védelmében egész Magyarországot a Habsburgoknak átengedni.”

„Két nappal korábban a Rákos mezején tartott országgyűlésen a Szapolyai-párti rendek II. János (1540-1571) néven királlyá választották a meghalt uralkodó fiát, János Zsigmondot, akit soha nem koronáztak meg, ő maga azonban haláláig a „II. János, Magyarország választott királya” megnevezést használta. Atyja uralkodását az eltelt négy és fél évszázad alatt politikusok és történetírók sokféleképpen értékelték, egy dolog azonban biztos: legjobb tudása szerint igyekezett kormányozni nemzetét, s szolgálni azt az államot, amelynek irányítását alattvalói az egyik legvészesebb történelmi korszakban bízták rá. S mindezt úgy tette, hogy hatalmas magánvagyonát is az ország javára áldozta, felélte.”

„A magyarországi eseményekkel egyidejűleg Fráter György követséget menesztett Isztambulba Werbőczi István és Eszéki János, pécsi püspök vezetésével, hogy elismertesse a szultánnal a kis Szapolyai királyságát, s kérje a pártfogását a gyermek uralkodó számára. Szulejmán elismerte János Zsigmondot magyar királynak, s azt is megígérte, hogy a következő évben maga vezet újabb Habsburg-ellenes hadjáratot Magyarországra. Erre jó oka volt, ugyanis Ferdinánd a váradi béke alapján magát tekintette az ország egyedüli törvényes urának”.

„A Habsburgok nem mondanak le Magyarországra vonatkozó igényeikről, s szükségük van ütközőállamként és agrárexportőrként is hazánkra, ugyanakkor egy török vazallus magyar király nem tudja az egész ország felett megőrizni szuverenitását, legfeljebb csak arra néhány hónapra, amikor a török had Ausztriát támadja, s oda szorítja vissza a Habsburg katonai egységeket. Ezért döntött úgy Szulejmán, hogy birtokba veszi az ország közepét annak fővárosával együtt.”

„Korábbi tanulmányaimban már részletesen kifejtettem, hogy az 1526. augusztus 29-én vívott mohácsi ütközetnek milyen messze ható következményei lettek, hiszen a középkori Magyar Királyság integritása megszűnt annak két részre szakításával, s hazánk egy közép-európai integráció, a Habsburg Birodalom része lett, noha I. János (1526-1540) király török védnökség alatt még kísérletet tett az ország egységének helyreállítására, amelyet I. Szulejmán is támogatott, akinek a közép-európai rendezést illető külpolitikai koncepciója az volt 1540-ig, vagyis Szapolyai János haláláig, hogy a Duna-völgy semmiképpen nem kerülhet a Habsburg hatalmi érdekszférába, ehelyett ott egy török protektorátus alatt álló egységes magyar állam töltené be a két világhatalom közötti ütközőzóna szerepét a Szapolyai-dinasztia uralma alatt. (Státusza lényegében megegyezett volna a későbbi Erdélyi Fejedelemségével). Bár a török szultán 1529-ben, majd 1532-ben is nagy hadjáratot indított I. Ferdinánd (1526-1540) ellen abból a célból, hogy rábírja őt a magyar trónigényéről való lemondásra, s az egész Magyar Királyság területét visszaadta védencének, Szapolyainak, a török ármádia távozásakor a Habsburg-uralkodó újra birtokba vette az ország nyugati területeit, s végül Ferdinánd és János maga szentesítette az ország kétfelé osztottságát az 1538-ban megkötött váradi békében, azzal a kikötéssel, hogy János országrésze még fiúörökös születése esetén is a Habsburg-dinasztiára száll. Szulejmánban tehát fokozatosan érlelődött meg eredeti koncepciójának feladása, s amikor I. János 1540-ben meghalt, egy pár hetes csecsemőt hagyva örökösként maga után - akit a Szapolyai-párti urak az elhalt király végakaratának szellemében, a váradi béke megszegésével rögvest királlyá is választottak II. János (1540-1571) néven, de soha nem koronáztak meg - , be kellett látnia, hogy immáron nem csak az a veszély fenyegeti, hogy Magyarország kettéosztottsága állandósul, hanem könnyen bekövetkezhet, hogy az egész ország Habsburg-kézre jut, s így egy hatalmas közép-európai birodalom jön létre az oszmán állam északi határainál”.

„Ferdinánd a váradi béke megszegésére hivatkozva 1540-ben hadaival ostrom alá vette Buda várát, mire válaszként a Szapolyai-párti urak, Fráter György, Török Bálint, Petrovics Péter, Werbőczy István a megelőző 15 esztendő diplomáciai-katonai tapasztalatai alapján - ti. hogy a török mindenkor katonai segítséget nyújtott a Szapolyai-háznak, de hadseregével ezt követően ki is vonult az országból - ismét Szulejmán segítségét kérték.”

Ami ezután következett, az az ország tragikus három részre szakadása és másfél évszázadnyi folyamatos háború. Ami közismert. De hasonlóan fontos az okok tisztánlátó feltárása is. Főleg, ha a mai időkre vonunk le belőle következtetéseket.

2010. november 6.

Hegedűs Tamás

Kapcsolódó: A kereszt és a félhold civilizációs törésvonalán, avagy kell-e nekünk a török EU-tagság?

A témával kapcsolatos véleményét ITT tudja bővebben kifejteni. A hozzászóláshoz regisztráció szükséges, melyet ITT tud megtenni. (Jobboldalt, a "Belépés" ablak alatti "Regisztráció" című hivatkozásra kell kattintani!)