A bolsevik típusú diktatúra éjsötétségében tizenkét nap remény adatott 1956-ban a magyar nemzet számára, hogy visszanyerheti szabadságát és megszabadulhat a vörös elvtársaktól.

November negyedike után

Sajnálatos módon – miként már annyiszor történelmünk során – a szebb jövőbe vetett hit ezúttal is illúziónak bizonyult, mert az akkori világpolitikát alakító erőtényezők útjait keresztezte.

Az 1945-ös bukás, s a győztesek által akkor kialakított új világrend – amely egyébként a mai napig fennáll – ugyanis eleve reménytelenné tette az alapvető külpolitikai irányváltást, a szovjet zsarnokság igája alól történő felszabadulás, az 1943. évi teheráni konferencián körvonalazott új  európai status quo megváltoztatásának lehetőségét. Voltaképpen már az iráni fővárosban rendezett csúcstalálkozón eldöntötte a „három nagy”, azaz Sztálin, Roosevelt és Churchill, hogy a Szovjetunió „saját biztonsági érdekeinek megfelelően” jelölheti majd ki a második világháború végén nyugati határait, azaz Európa középső és keleti fele szovjet uralom alá fog majd kerülni. Ezt nyomatékosították azzal is, hogy határozatot hoztak arról, miszerint a második frontot 1944-ben nem a Balkánon, hanem Normandiában fogják megnyitni. Vagyis Európa ezen régiója az angolszász szövetséges érdekek szempontjából közömbös volt, lemondtak róla, és semmi okuk sem volt arra, hogy ezen geostratégiai álláspontjukat tizenhárom év elteltével felülvizsgálják. Egyszóval: illúzió volt 1956-ban minden hazai politikai erő részéről a szabad világ, valamint az amerikai segítségnyújtás mentőövébe való makacs kapaszkodás. ( Aztán 1990 után világossá vált, hogy mit is jelent az, amikor mindez valóra válik).

Tehát a nyugati kormányoktól, illetve az 1949-ben alapított NATO-tól távol állt katonai eszközök alkalmazása a Szovjetunióval szemben tizenegy esztendővel a nagy világégés befejeződése után. Charles Bohlen, az Egyesült Államok moszkvai nagykövete október 30-án ezt hivatalos jegyzékben a Kreml urainak tudomására is hozta. John Foster Dulles külügyminiszter ebben leszögezte, hogy az USA nem tekinti potenciális katonai szövetségesének a kelet-európai államokat, köztük Magyarországot sem. Más szóval: Washingtonnak esze ágában sincs – a Szabad Európa Rádió propagandaszövegei ellenére sem – beavatkozni a Duna-völgyben. A magyar szabadságharc sorsát megpecsételő végleges döntés ezt követően született meg Moszkvában. Konyev marsall, az előző évben létrehozott Varsói Szerződés főparancsnoka 1956.október 31-én kapta meg a parancsot a „magyarországi ellenforradalom” leverésére és a „rend” helyreállítására.

A szovjet csapatösszevonásokról érkező hírek hatására Nagy Imre miniszterelnök 1956. november 1-jén magához kérette – a későbbi KGB-főnök, majd az 1982–1984 közötti szovjet pártfőtitkár -  Jurij Andropov nagykövetet, aki azonban tagadta, hogy szovjet intervenció készülne Magyarország ellen. A szovjet csapatmozgásokkal kapcsolatos aggasztó hírek a nap folyamán szaporodtak, így Nagy – rádöbbenve a szovjet politika lényegéhez tartozó kétszínűségre – rádióbeszédben jelentette be, hogy Magyarország kilép a Varsói Szerződésből, és semleges állammá alakul. Ez persze a fentebb mondottak tükrében merő politikai naivitás és irrealitás volt – teljesen más volt a nagyhatalmi alku eredményeképpen 1955-ben semleges státuszt kapott Ausztria helyzete –, miképpen az is, hogy ezzel egyidejűleg a miniszterelnök közölte a magyar kormány döntését az ENSZ főtitkárával, Dag Hammarskjölddel is. Üzenetében kérte, hogy az ENSZ és a nagyhatalmak ismerjék el Magyarország semlegességét, s a Biztonsági Tanács tűzze napirendre a magyar-kérdést. Segélykérésére – amelyet másnap megismételt – még csak válasz sem érkezett. E ponton ismételten hangsúlyoznunk kell a modernkori magyar politikai gondolkodás naivitását, illetve azt a sajnálatos tényt, hogy szabadságharcunk sorsa eleve bukásra rendeltetett. Hiszen az akkori politikai vezetés paradox módon épp attól a szervezettől várt segítséget, amelyet 1945-ben, a tengelyellenes szövetséges koalíció győzelmének eredményeképpen létrejött – máig fennálló - új világrend biztosításának fenntartására hívtak életre. S ennek a világpolitikai realitásnak az igazságát az a kardinális tény is igazolja, hogy a Biztonsági Tanácsnak – mindmáig – az az öt állandó tagállama van, amelyek a ' 45-ös triumfálók voltak, vagyis az Egyesült Államok, Oroszország, Nagy-Britannia, Franciaország és Kína.

A szovjet hadsereg november 4-én, vasárnap hajnalban kezdte meg a Forgószél fedőnevű hadműveletnek nevezett támadását Budapest ellen. A magyar honvédség nem fejtett ki ellenállást. A honvédelmi minisztert, Maléter Pált mint a magyar fegyverszüneti delegáció vezetőjét a szovjetek már korábban tőrbe csalták és letartóztatták, így cselekvésképtelen volt, Király Béla, a Nemzetőrség főparancsnoka és Budapest katonai parancsnoka pedig reménytelennek ítélve az ellenállást, törzsével Ausztria felé vonult vissza. Így a szovjet páncélosok reggel nyolc órakor már a Parlament előtt dübörögtek. A valóságos helyzetnek tehát teljes mértékben ellentmondott Nagy Imre elhíresült rádiószózata, amely így hangzott:

"Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa elnöke! Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van! Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével!"

Sajnos, mindebből egy szó sem volt tehát igaz. A szovjet impérium hadereje rövidesen helyreállította a „szocialista rendet”, s a Kádár, Münnich és Biszku irányította szovjet hűbéres pártvezetés horrorisztikus és a magyar történelemben példa nélküli, a bresciai hiénán, Haynaun túltevő megtorlásba kezdett, irtóhadjáratot folytatva a szabadságharcosok ellen.

Ennek következményeképpen a később „konszolidálódott”, restaurált kommunista rezsim 1990-ig fennállhatott. A lényeg, vagyis az ideológia, a totalitárius hatalmi modell, a kommunista párt kizárólagos hatalmi szerepe, a szovjet birodalmi alávetettség, s végül, de nem utolsósorban a társadalom totális kifosztottsága változatlanul fennmaradt. S az 1990 utáni politikai modell is egy nagyhatalmi alku eredménye volt, ami a magyar társadalom feje felett köttetett. A kommunista nómenklatúra és az ún. hálózatok hatalma fennmaradt, hiszen ők jelölték ki az „új rendszer” kereteit. Az 1956. november 4. utáni gyilkosságok és emberiség elleni bűntettek elkövetői közül egyet sem vontak büntetőjogilag felelősségre, valamennyien „ágyban, párnák között” múltak ki, mint például a rettegett állami terrorszervezet megteremtője, Péter Gábor 1993-ban, illetve máig élik – óriási és vérlázító kontrasztként az ' 56-os hősök pauperizált életformájával – a társadalmi többséget joggal irritáló luxuséletüket. Az 1990 utáni „fordulatról” mindent elmond, hogy az ügyészség épp a minap ejtette az 1956 utáni megtorlások egyik fő exponense, az emberiség elleni bűntettek elkövetéséért felelős kommunista belügyminiszter, Biszku Béla ellen tett feljelentést.

S ezek a tragikus tények a „felvilágosult” Nyugat igazságérzetét a legkevésbé sem sértik vagy bántják. A bevezetőben már említett, nagyhatalmi érdekek logikája ma is változatlan formában működik tovább. Az egyszer már kipróbált, s az idegen – korábban szovjet, ma globalista – érdekek kiszolgálásában eminens módon jeleskedő nómenklatúra és annak mai utódai sokkal hasznavehetőbbek atlantista szempontból, mint a szuverén és önérdekű nemzeti politika iránt elkötelezett erők zászlóvivői.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info