Mindenszentek és Halottak napja szerves része népi életünknek. Ilyenkor már mélyen bent járunk az őszben.
A sűrű felhők mögül ritkán bújik elő a nap, hamarabb sötétedik, hűvösebbek, nyirkosabbak a nappalok és az éjszakák, gyakran szemerkél az eső, s a tájat borongós köd lepi. A völgyekben, szélmentes lapályokon hajnalonta olykor talaj menti fagyok is előfordulhatnak. Az erdők, ligetek elszórják színes lombkoronájukat, bokáig merülhetünk a frissen hullt avarba. A természet az elmúlásra, a téli álomra készül, hogy aztán kipihenve magát, tavasszal ismét megújuljon.
Őseink még sejtették, hogy a halállal nem ér véget minden, hanem csak a földi létünk fejeződik be; de életünk egy másik dimenzióban tovább folytatódik, ahol már nincs többé nyomorúság, fizikai fájdalom és szenvedés. Ők még ösztönösen hittek a mennyben és a pokolban; próbáltak mindig úgy viselkedni, hogy megmeneküljenek az örök kárhozattól, s eljussanak Isten, vagyis a megtestesült Szeretet ölelő karjaiba. Nem a haláltól féltek, hanem a bűnös, becstelen élettől; mert érezték, hogy a mindent látó, Igazságos Bírót nem lehet becsapni, s valamennyiünket szándékaink, tetteink fényében ítél majd meg. Tudták, hogy nincs értelme a kapzsi harácsolásnak, az anyagi javak mértéktelen fölhalmozásának, mert a másvilágra úgysem vihetnek magukkal semmit, kivéve a lelkükben összegyűjtött jóságot és bölcsességet. Alaposan fölkészültek a halálra, oly formában is, hogy számot vetettek egész életükkel, s igyekeztek megbánni vétkeiket, kiengesztelni mindazokat, akiket megbántottak, ill. kiegyenlíteni összes tartozásukat. Sokat imádkoztak, gyakrabban jártak templomba, tapasztalataikat megosztották a fiatalabb nemzedékekkel, s a korábbiaknál megértőbben, filozofikusabban szemlélték a világot.
Ma valahogy ez is másképp van. Elfajult, önzővé vált, elállatiasodott az ember. Önmagán, a saját vágyain, valós és vélt szükségletein kívül ritkán érdekli más, s mivel a lelke kiüresedett, elsivatagosodott, többnyire retteg a magánytól, majd a rá váró méltatlan, kegyetlen végtől. Elviselhetetlennek érzi a csendet, az öregedés stációit, haszontalan pótcselekvésekbe menekül, s körbe-körbe rohangál, mint a mérgezett egér. Mivel korunkban a társadalom alapsejtjei, a családok is atomjaira szakadtak, a létbiztonság s a közbiztonság minimálisra csökkent, az egészség (a teljesség!) pedig végzetesen leromlott, de a vallások sem nyújtanak már érdemi kapaszkodót, s a hajdani nagy eszmék (pl. hazaszeretet, tisztesség, bátorság, önfeláldozás, szolidaritás, állhatatosság, hit, boldogság stb.) is mind-mind a porban hevernek; ezért az egyén talaját vesztette, s nem találja a helyét sehol, semerre. Nem bír mit kezdeni sem az életével, sem a halálával.
Őseink még ápolták évezredes hagyományaikat, s ennél fogva azok is erősítették, megtartották őket. Így például törődtek másokkal, segítettek a szegényeken, a bajba jutott szerencsétleneken, megülték ünnepeiket, harmóniában éltek szűkebb és tágabb környezetükkel, az Univerzum csillagaival s az évszakokkal. Tisztelték, szerették, szívükben őrizték felmenőiket, sőt, állandó kapcsolatban álltak eltemetett halottaikkal. Egész csokor népszokásunk kötődik az őszi napéjegyenlőséghez, Mindenszentekhez és Halottak napjához szerte a Kárpát-medencében. (Ezeknek bárki utánanézhet avatott néprajzi könyvekben, helytörténeti monográfiákban és egyházi krónikákban, ismertetésükre ezért nem térek ki.) E régebben élénk, sokrétű szokások sajnos annyira megkoptak már (mondhatnám, tervszerűen kiölték belőlünk!), hogy jószerivel csupán a temetőjárás s a gyertyagyújtás maradt meg belőlük (no meg angolszász mintára újabban nálunk is kezd lábra kapni egy gyökértelen, otromba, horrorisztikus Halloween-komédia), ami eléggé elszomorító.
Kedves Olvasóim! Gondoljunk arra, hogy akik ma kiterítve, elhantolva vagy elhamvasztva nyugszanak, egykor mind elevenek voltak; s akik most jól-rosszul múlatják drága perceiket, előbb-utóbb mind ugyanoda jutnak. Nem az számít, hány évet töltünk a földön, hanem az, hogy a rendelkezésünkre álló idővel miként sáfárkodunk, s képességeinket mennyire hasznosítjuk embertársaink, nemzetünk, magyar hazánk javára. Ne reszkessünk tehát a haláltól, ám próbáljunk meg minél okosabban, tartalmasabban élni. Ezen a kettős ünnepen dobjuk félre szorító gondjainkat, s ne szégyelljük, ha könny fut a szemünkbe, amikor emlékezünk. Beszélgessünk elhunyt hozzátartozóink szellemével, s a sírhalmuk fölött töprengjünk el az élet és a halál csodáján, megismételhetetlenül egyedi voltán. Szálljunk kissé magunkba, vizsgáljuk meg lelkiismeretünket, s törekedjünk arra, hogy hátralevő életünket minél tökéletesebbre formáljuk. Az eltávozottak sorsán már nem javíthatunk, de a magunkén és szeretteinkén annál inkább. Úgy örüljünk minden napunknak, mintha ez lenne a legutolsó.
A javasolt elmélkedést, meditálást hadd könnyítsem meg azokkal a verseimmel, melyek e témáról, az elmúlásról szólnak. Ne felejtsük: mindig az itt maradóknak nehezebb, a gyász átható kínja kizárólag őket sújtja. Ám, ha szilárd a hitünk, a vigasztalás sem késhet sokáig. Mindnyájan Isten kezében vagyunk, s amíg Ő vigyáz ránk, addig nincs okunk a reménytelen elkeseredésre. A jézusi örök Világosság ragyogjon lelkünkben!
Siklósi András 8 verse az elmúlásról és a halálról:
Két vers az őszről:
1.) Őszi képek
Gyöngül a nap sírnak a felhők
Hajlik a fű a szélben
kopaszodnak a fák
sötét címerrel gyászol a kukorica
Kifakultak az utolsó rózsák
csak a kikerics bujdosik még a réten
Érett almák pirosa lopózik
a hidegebb szürkék és barnák közé
pompás szőlők gesztenyék mosolyognak a dombhátakon
Keréknyomok vágódnak a sárba
prüszkölnek a lovak cuppog a csizma
Kutyák vinnyognak töppedt viskók előtt
Fekete varjak záporoznak a mezőkre
és rekedten panaszosan rikácsolnak
A bokrok fák térdig gázolnak
a nyirkos avarban
Nászra készülő szarvasok bőgnek
baglyok sikoltanak a csöndbe
Kihalt az erdő
Éjszakánként furcsa fények imbolyognak a lápon
s nehéz ködöktől fuldoklik a berek
A tél gúnyosan les már a távoli hegyek mögül
2.) Őszi gondolatok
Ősz van
Botlik a láb bizonytalan a tekintet
megsápadnak a legszebb szerelmek
Az öregek messzire néznek
s bölcs derűvel átlépik az öröklét kapuját
Minket is átjár a változás szele
Dermesztő ujjak simogatják szívünket
csontunk beleremeg a fájdalomba
Befelé fordulunk
belső mélységeinkbe zuhanunk
Ősz van Elmúlt bennünk a nyár
Az elmúlás képei
Lelkem megfagyott kikötőibe
nem vitorlázik többé már hajó
Egyedül úszom a rémületbe
vert holdbéli táj sikoltó fájó
vérfolyamain Felmetszett testű
szétszórt gondolataim a társak
Őrzik tékozló szívem meséit
az elmúlás ködös könyvtárának
A jövő szikláira épített
felhők könnyében ázó kis házam
lassan elporlad mint a megégett
szerelem gyűlölet hamujában
Sötéten lázasan száguldoztak
játékos álmok vad látomások
bennem Kitárták zárt kapuikat
a közeli s távoli világok
Minden mélységben és csúcson jártam
voltam győztes és üldözött béna
az élet s a halál mámorában
ünnepelt hírnök s daltalan néma
Az öröklét bírája lesz hunyó
lehulló csillagomnak Virágzó
örvénylésben születek újra vagy
földet szór rám a végső harangszó
Kézbe veszem kopott furulyámat
s játszom egy kuruc búcsúéneket
Elhagy az öröm és el a bánat
Itt lenn elalszom s fönt felébredek
Ravatalon
Ezer barázda homlokán
ajkain megfáradt mosoly
hajában tél szívében csönd
s egy mélyen elfojtott sikoly
Lefogták büszke sasszemét
siratók szoknyája lebben
Itt hagyta földi világát
ki tudja mi vár rá ott lenn
A virrasztó gyertyák fénye
kialszik s föllobban újra
Merev a test de a lélek
fölkészül a végső útra
Elment ma ismét egy ember
fájdalom maradt utána
Szegény volt békés egyszerű
nem hagyott semmit se hátra
Nem kap ünnepi temetést
sem fényes papi beszédet
csak a kis harang köszönti
őt s a könny mosta gyásznépet
Összegyűlt érte a falu
búcsút vesz mindenki sorban
Levél hull a koporsóra
sírásók kapája koppan
Emléke lassan eltűnik
testét fölfalják a férgek
Keresztje elporlad kidől
Nyomába új holtak lépnek
Sírhantján nem lesz több virág
csontjára évek pora száll
Derűt és borút hoz a szél
s gúnyosan kacag a halál
Halotti beszéd
Bús medve-szívű barátom halott vagy
Barna bőröd nem cserzik többé az évek
fejszéd nem táncol odvas fák derekán
Erdők lelkének tudós ismerője
nem raksz több tüzet
nem etetsz többé büszke szarvast
és félénk madárkát
Soha nem mesélsz már
a feléd vetődött idegennek
Hű kutyád nem kísér el vadászni
puskádat befesti a rozsda
Házad falánk pókok tanyája lesz
benövi a bozót szétmállik összeroskad
Érces hangod nem lopódzik többé a szívekbe
sóhajod nem öleli át az erdő fáit
Elmentél kedves jó öreg
Mindig a gyökerekről beszéltél nekem
s most leszálltál közéjük
hogy magad is gyökérré válj
Nem vágytál soha temetőbe
itt fekszel ma is
Kis kőhalom jelzi a sírod
százados fenyők őrzik álmodat
s hogy örök békédet ne zavarja semmi
azóta nesztelenül lábujjhegyen járnak a fák
Apám halálára
Hányszor próbáltam verset írni rólad
hányszor akartalak megragadni zengő dalban
de mindig megbicsaklott kezemben a toll
s ráfagyott ajkamra a dicsérő ének
Immár nem állhatok eléd úgy mint régen
bizonytalan zsengéimet félénken szorongatva
bátorításodat vagy bírálatodat várva
Jóságos arcod mosolygó szemed simogató kezed
nem láthatom nem érezhetem soha többé
Egyedül maradtam prédaként a gonosz világban
kiszolgáltatva a véremre szomjazó ordasoknak
Árván és védtelenül hagytál a dermesztő űrben
Mi lesz velem nélküled apám édesapám
Hol találok olyan kiváló mestert
bölcs és csalhatatlan prédikátort
fáradhatatlan vakmerő hazafit mint te voltál
Mikor s merre lelek hozzád fogható
lánglelkű költőt és gránitkemény férfit
a rám szakadó viharos ég alatt
Adj tanácsot szólj még egyszer hozzám
szárítsd fel patakzó könnyemet
kormányozd révbe életem hánykódó hajóját
Üres a szobád ágyadban nem alszik senki
széked meg se reccsen könyveid
ezerszám hiába sorakoznak a polcon
kopott ruháidat nincs aki viselje eztán
Semmit se hagytál rám
csak egy nyomasztó roppant örökséget:
a mindhalálig tartó népszolgálatot
Neked már könnyű megszabadultál kínjaidtól
elérted a végső csendet és nyugalmat
Ott lakozol Isten fényes kastélyában
ott sétálgatsz az Ő végtelen mezőin
Apám édesapám hiányod megrémít
egész testem beleremeg a fájdalomba
zihál a tüdőm vonyít a szívem
kiver a lázas veríték
Éjszakánként elkerül a gyógyító álom
virrasztok töprengek órákon át
és szörnyű magányomon kesergek
Te voltál az egyedüli mércém
járható ösvényem és világító fáklyám
Bárhogy szeretném nem mehetek még utánad
itt kell küzdenem a földi pokolban
hátha tehetek valamit szenvedő népemért
Te már elnyerted az igazak boldogságát
nem éred meg kegyetlen haláltusánkat
nem látod meg nemzetünk rettentő pusztulását
holott előre tudtad s hirdetted végzetünket
Ó apám nézz rám az égből
adj erőt hogy ne hulljon ki kezemből a kard
vigyázz rám hogy elkerüljem a kísértéseket
és ne szédüljek semmilyen sátáni szakadékba
Nincs más választásom
folytatnom kell öngyilkos harcodat
be kell fejeznem hatalmas művedet
ami embernek aligha sikerülhet
Te már Isten követe lettél
eljöhetsz hozzám segíthetsz nekem bármikor
Figyelj rám hallgasd meg néma üvöltésemet
karolj át s öleld szorosan didergő testemet
űzd el lelkemből leírhatatlan bánatomat
vonj körém áttörhetetlen páncélt
Apám édesapám senkit se szerettem jobban
rokon se barát se pótolhat téged
Nincs már ki megértse szaggató gondjaimat
nincs aki biztasson s fölemeljen
és levegye vállamról gyötrő keresztemet
Vulkánok emésztő tüzében égek
Csontom fölolvad húsom lefoszlik rólam
fekete hamuesőbe merülök
s robbanó lávafolyamok indulnak
mellkasomból és ágyékomból
Nincs nálam esendőbb szerencsétlenebb hadirokkant
Apám édesapám mért haltál meg
miért vetted el maradék reményem
mi lesz most velem nélküled
Vágtass vissza lobogó sörényű táltos paripádon
ereszkedj le egy nagy ívű tarka szivárványon
röpülj haza a füttyös tavaszi madarakkal
A síron túl is beléd fogódzom
nem futhatsz el nem válhatsz semmivé
nem szökhetsz meg tőlem sehova
Maradj velem s mint gyermekkoromban
mutasd meg a virágos réteket susogó nádasokat
tiszta forrásokat bóklászó őzgidákat
Hozd vissza az éltető napot
ne hagyj a sötétségbe veszni
Nyisd meg előttem is tündérország kapuját
ahol te vagy a legdélcegebb királyfi
vitézek gyöngye magyarok csillaga
kedves édesapám
(2000 márciusában)
Halálaim
Meghalok szélben esőben fagyban
holdtöltekor és lebukó napban
tavasszal nyáron őszidőn télen
zúgó erdőben virágzó réten
Meghalok minden vergődő halban
törött teknőben kihullott hajban
bogarak vackán madarak fészkén
lovasszekéren borpincék mélyén
bányaomláskor hajótörésnél
gyümölcsszüretkor búzavetésnél
Meghalok minden megsebzett vadban
lebontott házban rozsdálló vasban
Meghalok versben zenében képen
iskolapadban s népünnepélyen
Meghalok vad lidérces varázsban
lápon hegyélen hunyó parázsban
száműzve kifosztva mégis vétlen
fuldokolva a szemétben vérben
Meghalok csendben s üvöltő jajjal
lázadó szívemben égő dallal
Meghalok éjszaka reggel délben
víz alatt földön felhőtlen égen
Meghalok távoli tejutakban
ismeretlenül és halhatatlan
asszonyok lányok kegyét keresve
álmokat csak álmokat szeretve
Meghalok a régi szülőházban
ruhátlanul föl-föltörő lázban
barátaim korholó szavánál
ősapáim elhagyott sírjánál
Muhinál Mohácsnál Nagymajtényban
Aradon Versailles-ban Don-karéjban
békében szedett hadifoglyokban
„testvérek” közt is gyarmati sorban
Nem használt romló népviseletben
gúnyolt vallásban betiltott nyelvben
üres jelszókat zászlókat nézve
kitelepítve éhezve félve
kínozva szétverve talpig gyászban
negyven éves szüntelen fogyásban
Meghalok a vértanúk fejéért
s az eltiport szabadság ügyéért
szétdarabolt pusztuló hazámért
s a szerteszórt magyarság jogáért
Meghalok mint új korok hírnöke
mint a vén idő árva gyermeke
múltat jelent és jövőt cselezve
Fölszögezve száz barbár keresztre
naponta újra újra meghalok
Hamu vagyok már csillagpor homok
önmagát fölfaló élőhalott
aki csak hitte hogy élni tudott
aki bolondként járt a világba’
s tárt karral várt az éhes halálra
Megsemmisülés (Salvador Dali képei alá)
Messze a poros országúton
koldusok irdatlan serege jön
ruhájuk fénylik mintha ráhímezték volna
a napot és a csillagokat
mindenük csupa arany drágakő
A hegy mögül
gazdag zarándokok közelednek
rongyos ruhájukból kivillan csupasz testük
s görcsös botokkal az égre hadonásznak
Kiöntenek a tengerek a folyók fölfelé folynak
Antilopok marcangolják a tigriseket
Egy ember az atombomba lángjánál cigarettára gyújt
Egysejtűek üvöltik a halál énekét
A házak összedőlnek
A pincékből kigurulnak a boroshordók
az úttestről felugrálnak a kockakövek
Leírhatatlan szörnyek burjánzanak
Egy óriás ködgomolyból véres növények ugrálnak ki
s befonják a földet fojtó indáikkal
A sikoly megfagy fulladozik hörög aki él
Villámok kaszabolják az eget
fülsértő morajok dübörögnek
mintha részegen szeretkezne a föld
Meghasad a kéreg
sebein föltör a magma
Megfordul az idő
homorú lesz a tér
A Hold nekirohan a Földnek
a Föld belezuhan a Napba
Fölrobbannak a csillagok
elszürkülnek a tejutak
Az anyag fekete lyukakba gyűlik
A Világegyetem összeroskad
Megsemmisül az élet
Alku
Hogyan jössz Halál
mikor jössz értem?
Hosszasan megváratsz
vagy hirtelen csapsz le rám?
Kedves vendégként
önzetlen társként
hű szeretőként
zörgetsz majd ajtómon?
Szelíd álomban ragadsz el
templomi padban térdepelve
családi vacsora közben
szilaj lakodalmi táncból
vagy pódiumról verseim szavalva?
Dühöngő vulkán kráterébe rántasz
áradó folyó örvényébe fojtasz
sivatagi homokviharba temetsz
sarki jégtáblák közé ékelsz
ostoros villámmal ütsz agyon?
Éles baltaként hasítasz ketté
gyors nyílként szisszensz át torkomon
ágyúgolyóként téped le fejem
atombombával égeted árnyékomat a falra?
Kötél-nyakkendővel vársz
mérgezett pecsenyével
gátlástalan bérgyilkosokkal
éhhalállal pestissel
infarktussal rákkal?
Szokott sétámon roskadok le
óriáskerékből zuhanok ki
lópaták taposnak össze
süllyedő hajófenékbe szorulok
tankok lánctalpára csavarodnak beleim?
Csörgőkígyó mar meg
farkasok szaggatnak szét
kardhalak fűrészelnek el
patkánycsorda rágja ki szívem
szirti sasok gyomrában végzem?
Nem ismerlek Halál
idegen az arcod
Nem gondolok rád
és folyton félek tőled
Hogyan jössz értem
mikor jössz Halál?
Lassú kór emészt el
vagy egy mágikus pillanat?
Csak engem viszel el
vagy egész népemmel együtt pusztulok?
Lakatlan szigeten távoli országban
válok porrá
vagy bajtársi tömegsír borul csontjaimra?
Lesz-e ki elsirat
hagyok-e hátra valamit
vagy emlékem is köddé hamuvá enyészik?
Mondd Halál
mikor jössz s hogyan?
Üvöltve őrjöngve vágtatsz
izzó szemgödörrel s dögszagot fújva
vagy gúnyos mosollyal peckesen lépkedsz
markodban véres csatabárddal?
Holló képében jössz sötét kárbecslőként
vagy bagolyként vészesen huhogva?
Odvas hiéna-fogsorokkal kacagsz körbe
vagy rozsdás páncélban orrszarvúként
csörtetsz felém?
Rénszarvas-szánon siklasz
zúzmarás mikulásként
vagy szamaras-kordén ügetsz
vidám vándorszínésznek állva?
Rongyos ruhában
fáradt koldusként settenkedsz közelembe
vagy gonosz banyaként törsz rám
csorba gereblyén lovagolva?
Mikor jössz hogyan és miért?
Adsz-e ajándékot hozol-e jó hírt dicsőséget
vagy csak elrablod testem s lelkem?
Nem tudom szép vagy-e rút-e
s érzel-e bármit irántam
gyűlölsz-e vagy talán szeretsz?
Kit szolgálsz igazán
Istent avagy a Sátánt
s vajon pokolba űzöl
vagy mennybe emelsz?
Ki látott téged
ki ismer téged Halál?
Éjszaka jössz-e csillagok fényét
sarlós újholddal learatva
vagy déli hőségben
naplángok tüzét okádva?
Tavaszi sziromesőbe lápi zsombékba
madárdalba méhzümmögésbe
szüreti mustba vagy puha hóhullásba
rejtőzve fosztasz meg életemtől?
Roskatag vénként unottan teszed a dolgod
vagy ifjú titánként támadsz nekem?
Megrendelésre parancsra jössz
vagy önként kéjjel ölsz meg?
Megváltóm leszel édes szabadítóm
vagy kegyetlen hóhérom zsarnok gyilkosom?
Ó Halál miért rettegnek tőled annyian
s mért hívnak mások önkezükkel?
Ki vagy te mi vagy te
miféle logika szerint döntesz?
Mennyi időm van még
meddig hagysz élnem
mielőtt biztosan megtalálsz?
Be lehet-e téged csapni
ki lehet-e téged játszani
le lehet-e téged győzni?
Meghalsz-e te is valamikor
vagy végtelen és örök a hatalmad?
Egyszer megismerlek majd
Szembenézek veled
s kifigyelem rejtett titkaid
Gyere hát ha akarsz
de ne siess nagyon
Ráérsz még
Végül úgyis a tiéd leszek
Kössünk alkut
Kerülj el addig
míg tart a küldetésem
s elvégzem minden földi munkám
amíg segíthetek szenvedő népemen
Legyünk barátok Halál
Neked is jobb ha bátran számíthatsz rám
s nem kell bujkálnom előled
Súgd meg mi lesz a sorsom
értesíts mikor indulsz értem
beszéld el hogyan jössz hozzám
Várni foglak egész életemben
Hozd el nekem a halhatatlanságot
(Kuruc.info)