Jöjjenek?
A Kuruc.info egyik vezető publicistája, Florian Geyer terjedelmes írást szentelt annak a kiforgatott című hír-átvételnek a margójára, aminek alapja a Bar!kád magazinnak adott interjúm volt. Sajnos, újra megtörtént az, ami a Gyöngyösi Márton barátommal folytatott vitájában: Geyer rendre olyan állításokkal vitatkozik, amit nem írtam és nem mondtam. Analógiás érveléssel állításaim mellé teszi saját kivetítéseit, majd ezeket marcangolja elszántan. Mindeközben sérteget, alaptalanul, nemritkán tájékozatlanul.

Mivel a vitapartner sértegetése, becsmérlése nem elfogadható vitastílus még egy radikális hírportálon sem, ezt a kesztyűt nem fogom felvenni. De válasz nélkül sem hagyom.

Kapcsolódó anyagok: - Nem egységes a Jobbik a török-kérdésben + Kuruc-vélemény

Geyer szerint többek közt újonnan feltűnt külügyi szakértőnek titulál. Nyilván azért, mert – kioktató, fölényeskedő stílusából ítélve – ő maga magasan képzett, sokat tapasztalt külügyi szakértő. (Hol is?) Megkönnyítem a dolgát: nem külügyes végzettségű vagyok, hanem tanár és közgazdász, aki elsősorban gazdaság- és társadalompolitikával foglalkozom. (És Geyer úr?) Ugyankkor kellő mélységű és szélességű háttérismerettel, valamint elemzői készséggel és gyakorlattal rendelkezem ahhoz, hogy véleményt formáljak geostratégiai és nemzetpolitikai kérdésekben – természetesen a tévedés jogát is fenntartva. (Ebben is nyilván különbözünk, a tévedhetetlenség magabiztossággal ledorongoló Geyertől.) Gyöngyösi Mártonnal régóta dolgozunk azon a külpolitikai paradigmaváltást jelentő – a keleti fordulat szükségességét meghirdető – koncepción, amely a szélesebb nyilvánosság előtt ez év januárjában jelent meg (folyt.: 2., 3.) a Bar!kád magazinban. Mentségére szóljon a szerzőnek, hogy a Jobbik mögötti háttérmunkát – értelemszerűen – nem volt lehetősége nyomon követnie.

Geyer „a geopolitikai érzék és az európai törésvonalak ismeretének teljes hiányáról” beszél esetemben, valamint arról, hogy „a nagy sakktábla, azaz a globális politikai-gazdasági tér megértése túl nagy feladat a Jobbik külügyesei számára”. Ha nem egy ismeretlen, írói neve mögött láthatatlan személyről volna szó, szívesen felajánlanám, hogy mérjük össze nyilvánosan tudásunkat, de mivel erre nincs lehetőség, csak arra tudom kérni: ne éljen ilyen nemtelen eszközökkel a vita során, és ne sértegetéssel próbáljon nyomatékot adni érveinek. Én sem fogom tenni.

De nézzük Geyer érdemi mondanivalóját.

Kezdjük mindjárt egy – legyünk jóindulatúak – téves állításával, miszerint „kijelentette, hogy támogatják a törökök EU-csatlakozását” (mármint én). Miközben ilyet csak a Kuruc.info – szerkesztők által adott – címe állít. Ehelyett az interjúban az áll: a magyar kormány támogatja Törökország EU-csatlakozását (ez tény), és a parlamentben nincs olyan erő, amely azt ellenezné. Momentán ez is igaz. A baloldal részéről nem tudok ilyen álláspontról, a Jobbik pedig hivatalosan nem foglalt állást ebben. Azt Geyernek is tudnia kell, hogy a „nem ellenzés” nem egyenlő a támogatással. Jelenthet tartózkodó vagy egyszerűen kiváró álláspontot is. A Jobbik nevében amúgy ha akartam, se nyilatkozhattam volna, mivel nem a pártot képviseltem, hanem a magyar Országgyűlést, a Magyar-Török baráti tagozat elnökeként. (Ez még akkor is így van, ha a tagozat 10 tagjából 6 jobbikos.) Az utat ugyanis nem a párt, hanem az Interparlamentáris Unió szervezte, mindkét részről. Török vendéglátóink nem egy párt álláspontjára voltak kíváncsiak, hanem a kormány és a parlament hozzáállására. Erről tájékoztattam őket, a tényszerűség jegyében.

Megjegyzem, ezzel a félrevezető címmel az egész vitát vakvágányra vitte a Kuruc.info. Vajon szándékosan, vagy csak figyelmetlenségből?

Innentől kezdve Geyer fantomokkal hadakozik, de mivel olyan képtelenségeket állít, amelyek mellett nem lehet szó nélkül elmenni, pontról pontra fogok érvelni ellene.

Felrója nekem, hogy „érvkészletében nála már komoly helyet foglal el a „török–magyar rokonság”, azaz, amit az ujgurok esetén nem látszott indokoltnak emlegetni”. Valójában a turáni rokonság mindig is paradigmánk középpontjában állt és áll most is. Ujgurokról, akiket magam is legközelebbi rokonainknak tekintek, Törökország esetében miért is lett volna szó? Ha majd Kínáról vitatkozunk, szívesen kitérek az ujgur-kérdésre is.

Felteszi a kérdést, hogy „…miért támogatja az atlanti elkötelezettségéről, III/II-es besorolásáról híres Martonyi a török EU-csatlakozást”. Nyilván azért, mert ez Orbán Viktor álláspontja. A kérdést ezért inkább a miniszterelnökre kihegyezve kellene feltenni. Innentől folytathatjuk.

Azt állítja, hogy a „valóságtól ennél elrugaszkodottabb kijelentést talán már nehéz is tenni”, mármint annál, hogy „…egy Törökországgal kibővült Európai Unióban nehezebb lenne megvalósítani az erőteljesen központosított, föderatív Egyesült Európai Államokat, ami a német és francia politikai elit fő törekvése.” Miért, az európai szuperállam talán nem fő célja a német és francia politikai elitnek? A föderális Európa hívei pedig – bizony – gyakran elmondták: a török bővítés hosszú időre megakasztaná az Unió mélyítését. A német és francia ellenkezésnek vannak persze más okai is, de ezt letagadni botorság lenne.

Geyer szerint „nem igaz az, hogy a legutóbbi népszavazás során a törökök hatalmas lépést tettek volna a demokratizálódás és az európai válás felé.” Nem emlékszem rá, hogy „európai válásról” beszéltem volna bármikor is, de a demokratizálódást továbbra is tartom. Mi másnak lehet ugyanis nevezni azt, hogy a népszavazás eredményeként a választott közjogi hatalom visszanyeri szuverenitását az „árnyékhatalomkén” funkcionáló hadsereg felett? Geyer szerint „ezzel a népszavazással, mely a Jobbik kedvenc pártjának, a jelenleg kormányzó AKP-nak az érdekeit szolgálta, valójában a modern Törökország megteremtőjének a politikai hagyatékával való szembefordulást jelenti.” Az AKP nem „szembefordul” Atatürk hagyatékéval, hanem korrekciót hajt rajta végre, ahogy azt már hivatkozott tanulmányunkban is írtuk. Megőrzi az erősen nacionalista töltetet, de lenyesegeti az erőltetett szekularuzáció vadhajtásait. Amúgy nem az AKP érdekeit szolgálja, hanem a mindenkori választott hatalomét. Ami, persze, jó eséllyel ismét egy AKP-vezette kormányé lesz, de ezt bízzuk nyugodtan a török választókra.

Újabb idézet a szerzőtől: „Atatürk óta a hadsereg valóban hatalmi ág Törökországban, ha egy kormányzat túl korrupttá, elkötelezetté (értsd: megvásárolttá), kontraszelektálttá vált, nos, olyankor jött a török sereg, és kisepert mindenkit a helyi parlamentből, aztán kezdődhetett elölről a demokráciásdi.” A hadsereg „árnyékhatalmi” pozícióját jól látja és láttatja Geyer, az azonban messze nem igaz, hogy „korruptság” miatt szoktak volna puccsot végrehajtani. Még a saját érvelésük szerint is akkor tették ezt, ha megítélésük szerint az aktuális kormány elhajlott az elvárt szekularizációtól. Erdogan taktikai érzékét dicséri, hogy az említett korrekciót úgy tudta végrehajtani, hogy el tudta kerülni a katonai puccsot. Ebben annak is része volt, hogy az Európai Unió előszobájában ilyet már „nem illik” csinálni, bár Abdullah Gül elnökké választásakor így is hajszálra voltak tőle. (A fenyegetés oka az volt, mert Gül felesége fejkendőben jár, ami elrettentő „iszlamizmusra” utalt a katonák szemében.) Erdogan egy huszárvágással új választást kezdeményezett, ahol az AKP tovább növelte mandátumai számát, és Gül is elnök lett. A párt népszerűsége – többek közt – éppen abban rejlik, hogy elődeivel ellentétben nem korrupt. Geyer szavait már önmagában az is cáfolja, hogy Törökországnak a 90-es években hírhedten korrupt kormányai voltak, a hadsereg mégsem lépett. Nem ez szokta zavarni őket.

Geyer szerint „a sereg nemzeti elkötelezettségét mi sem jelzi jobban, hogy bár négy vagy öt puccsot is végrehajtottak, Törökországból mégsem lett katonai junta.” (Valójában háromszor volt katonai hatalomátvétel: 1960-ban, 1970-ben és 1980-ban.) Miközben – katonai értelemben – magam is elismerem a török hadsereg nagyszerűségét, az említett tényből nem a nemzeti, hanem a – khmmm – demokratikus elkötelezettség következne. (Amit persze erősen idézőjelbe tesz maga a puccs.) Némi fogalomzavar is látható: egy országból sosem lehet junta, csak egy kormányzatból. Egy országból legfeljebb katonai junta által vezetett ország lehet.

A következő már viccnek is gyenge: „szomorú, hogy a liberális eszmék török terjedésének a támogatójává vált a Jobbik”. Erdogant és az AKP-t már sok mindennel vádolták, de „liberalizmussal” még a legnagyobb rosszindulattal se.

Amit az anticionizmus kapcsán a hadseregről és egyebekről ír, az – megítélésem szerint – erőst zavaros. Ha az van mögötte, amit a kicsit bonyolult megfogalmazásból kiolvasok, azzal nagyon nem értek egyet.

Kétszeresen is tévedés, hogy „az iszlám újbóli felfedezése itt szorosan összefügg a nemzeti érzés műfelkorbácsolásával”. Egyrészt a nemzeti érzés töretlenül magasan lobog Törökországban, ebben teljes a folytonosság. Másrészt az iszlám erősödése a nacionalizmusra se pro, se contra nem hat. Sőt, inkább tompítja azt valamelyest, ami például megkönnyíti a kurdokkal való megegyezést. (Az a tény is kevéssé ismert a magyar újságolvasók előtt, hogy a kormányban négy kurd miniszter van, a negyedik legnagyobb frakció a kurdoké, a kormány pedig még a PKK-val is elkezdte a tárgyalásokat. A kisebbségi jogok ha lassan is, de bővülnek. Ennek legnagyobb ellenzője eddig a hadsereg volt – ezért kellett várni ezzel az eredményes népszavazásra.)

Továbbá: az AKP kormánya nem „szétzilálja” a hadsereget, csak visszatereli oda, ahová való: a honvédelem területére. A politikából való kiszorítás nem jelenti a véderő gyengítését.

Geyer felveti: „Az olyan elvi kérdésekkel, mint hogy a keresztény Európa védőbástyájaként miért kell nekünk támogatni a törököket, már kár is foglalkozni.” Nem kár, sőt! Nagyon is érdemes. Ezer évig védtük a keresztény Európát – mongoloktól, törököktől, szovjetektől. A harcokban szinte megsemmisültünk. Mi lett a hála? Mivel honorálta mindezt Európa? Az ország szétszaggatásával, Trianonnal, az „utolsó csatlós” és a „bűnös nemzet” bélyegével, ’56 cserbenhagyásával. Köszönjük!

Nem közömbös számomra a keresztény Európa sorsa. De úgy gondolom, most már rajtuk a sor – azokon, akik eddig haszonélvezői voltak önfeláldozásunknak. Oldja meg minden ország, minden nemzet a maga gondját! Ha nekünk nemzeti érdekünk, hogy együttműködjünk Törökországgal, akkor az összeurópai érdek számomra másodlagos. Büszkén vallom, hogy a magyar nemzeti érdeket minden más elé kell helyeznünk. Ahogy gyönyörű népdalunk mondja:

„Adjon Isten jót a magyar hazának,

A többi is kérjen, ha kell, magának.”

Ebben nem korlátozhat minket semmilyen vélt vagy valós „európai érdek”. Nemzeti önérdek, semmi más!

Olyan szamárságokkal hadd ne foglalkozzam, hogy „jó lenne továbbgondolni Eger és lakóinak lehetőségeit, mondjuk úgy 50 év múlva, mikor már a lakosság fele török lesz”. Honnan veszi Geyer, hogy ez következne Törökország uniós csatlakozásból? Ismét árnyékra vetődik. Innentől kezdve kapcsolódó rémlátomásaira is kár szót vesztegetni.

„Azt pedig már szinte félve kérdezem meg, hogy érdeklődött-e Hegedűs Tamás a török politikusoknál az ügyben, hogy az örmények ellen elkövetett népirtásuk feltárásával mi a helyzet.” Erről nem volt szó a megbeszéléseken, mint ahogy az örmények által korábban törökök ellen elkövetett népirtásról sem. Mielőtt felhördülne a kedves Olvasó, kérem, hogy tájékozódjon olyan forrásokból is, amely nem kizárólag – erős nemzetközi diaszpórája révén – a közvéleményt erőteljesen befolyásolni képes örmények nézőpontból indul ki. Azokból kiderül az is, hogy az 1878-as orosz-török háború óta az örmények militáns része folyamatos harcot folytatott az Ottomán Birodalom ellen, nem riadva vissza sokszor a civilek elleni tömeges gyilkosságoktól sem. Mivel vezető terrorszervezeteik marxista ideológiai alapon álltak, az örmény papok is kiemelt célpontok voltak. Az I. világháborúban pedig – amelyben Törökország a szövetségesünk volt – nyíltan szövetkeztek az országra törő oroszokkal. Vajon melyik ország tűrné el ezt a nyílt kollaborációt bármely nemzeti kisebbségének? Senki nem tagadja, hogy 1915-ben a török parlament döntést hozott a birodalommal szembeforduló örmények deportálásáról. A kitelepítés több százezer (az örmények szerint 1,5 millió, a törökök szerint 300 ezer) halálos áldozattal járt. Persze, lehet mondani, hogy a török források elfogultak (mint ahogy az örményeké is), de alighanem mi is rossz néven vennénk, ha például a délvidéki „hideg napokról” és az azt követő vérbosszúról, a magyarok elleni népirtásról valaki csak szerb forrásokból tájékozódna, magyar történészek megkérdezése nélkül.

Geyer „félve” kérdi, „rettegve a nemleges válasz valós lehetőségétől, hogy átgondolta-e a Jobbik külügyi csoportja, miért is kell hirtelen felvenni az anticionistának látszó, iszlám (tehát „terrorista”) törököket az EU-ba?” Ne rettegjen, Florian! Bár hamis a kérdésfeltevés, de ha levesszük róla a hangulatkeltő csúsztatásokat, akkor természetesen igen. Azzal ugyanakkor a legkevésbé sem értek egyet, hogy a szerző egyenlőséget tesz az iszlám és a terror közé, a legrosszabb jenki propagandát visszhangozva ezzel. De ami a legnagyobb mellélövés: „Nincs-e emögött valami más megfontolás, esetleg Izrael későbbi EU-tagsága?” Ez a kérdés okkal vetődhetett fel akkor, amikor a két ország szoros szövetségben volt. De Geyerrel ellentétben jómagam – az elemzők többségével együtt – a török külpolitikai fordulatot valósnak tartom. Ha tehát Törökország netán az EU tagja lenne, egy ellenszavazat már biztos. (Németország esetében ebben már korántsem vagyok biztos.) De ha már Izrael esetleges EU-csatlakozásának veszélyét vizionálja Geyer, vajon miért nem a cionizmust egyre nyíltabban támogató, gyakran általuk is finanszírozott radikális jobboldali pártoktól (mint a Brit Nemzeti Párt vagy a holland Szabadságpárt) félti az Uniót?

A következő kritikai észrevételem általános jellegű. Geyer gyakran vázolja a bevándorlás által okozott, valóban súlyos konfliktusokat, erőteljes hangulatkeltő képekkel színezve mondandóját. Csakhogy ez semmilyen közvetlen összefüggésben nincs Törökország esetleges jövőbeli európai uniós csatlakozásával! Törökország részben ma is Európában fekszik, és uniós tagként sem lesz beljebb. A bevándorlás – valamint az integráció hiánya – Nyugat- és Észak-Európában az elsőszámú társadalmi problémák egyike. Magyarország esetében ugyanakkor nem látom okát annak, hogy miért kerekednének fel törökök tömegei, hogy itt telepedjenek le. Miért tennék, amikor évi 6-8 százalékkal növekszik a gazdaságuk, és gőzerővel terjeszkednek beruházásaikkal Belső-Ázsiában, a Közel-Keleten és Afrikában? A Kelet ma sokkal nagyobb lehetőségeket kínál Törökországnak, mint amit Magyarország várhatóan nyújtani tud. De lassan már a Nyugattal is kiegyenlítődik a mérleg: tavaly volt az első év, amikor ugyanannyi török telepedett haza Németországból, mint ahányan odaköltöztek. Érthető a politkai marketing szempontjából, hogy a nyugati jobboldali radikális pártok összekötik a bevándorlók miatti feszültségeket az Unió bővítésének kérdésével (esetükben még nem is teljesen logikátlanul), de ez alapvetően nem magyar ügy. Minket egészen más veszélyek fenyegetnek.

Az Észak-Koreával kapcsolatos csacskaságokra meg hadd ne reagáljak. Azt, hogy kikre tekinthetünk potenciális stratégiai szövetségesként a keleti fordulatban, azt a hivatkozott tanulmányunkban leírtuk: Oroszország, Kína, Törökország és Kazahsztán. Hozzátehetjük a Közel-Kelet azon országait, amelyek ebbe a szövetségesi rendszerbe beilleszthetők.

Sok részletkérdést lehetne és kellene még érinteni, de gyanítom, hogy vitánkban még úgysem ez az utolsó kör. Állok elébe.

2010. október 29.

Hegedűs Tamás

(Kuruc.info)

A cikket ITT lehet kommentálni, a vitát folytatni kívánók számára pedig az alábbi lehetőséget nyújtjuk:

A témával kapcsolatos véleményét ITT tudja bővebben kifejteni. A hozzászóláshoz regisztráció szükséges, melyet ITT tud megtenni. (Jobboldalt, a "Belépés" ablak alatti "Regisztráció" című hivatkozásra kell kattintani!)