Népi-nemzeti körökben gyakran fölröppen a jelszó, hogy ezt a gyalázatos, hazaáruló, nemzetrontó elitcsordát csak polgári engedetlenséggel lehet elsöpörni. Még tisztességes, a magyarságnak elkötelezett politikusok, újságírók is átveszik ezt a frázist; sőt biztatnak bennünket, tömörüljünk egységfrontba a szipolyozók ellen, s békés úton próbáljunk célt érni, mert ha „elszabadul a pokol”, akkor mindnyájunknak vége.

Ezek a derék urak – egy újszülött politikai tapasztalatait alig meghaladva – azt a fontos kérdést mindig elfelejtik feltenni, vajon honnan származik a „kiszivárogtatott” gondolat, vajon kiknek áll érdekében az amúgy is türelmes, galamblelkű magyarságot még tovább altatni, hogy föl se ébredjen mély álmából többé. Ráadásul azt is elmulasztják közölni a „főjámborok”, mi ellen „polgári engedetlenkedjünk”, illetve miképpen kellene ezt az idejétmúlt eszmét életre pofozni. Arról a csekélységről már nem is beszélve, hogy a polgári engedetlenséghez leginkább fejlett polgárság szükséges, ami ugyebár régóta kiveszett a társadalmunkból; ha csak az „öntudatos munkásosztályból”, a „dolgozó parasztságból” s a „velük szövetséges értelmiségből” (lásd még: az írástudók árulása!) álló, egyre jobban lecsúszó és atomizálódó középosztályt, valamint a nyomorszinten tengődő, agymosott proletár- és lumpen-tömegeket nem tekintjük annak.

Vigyázzunk – mondják –, ne engedjük az országot anarchiába és véres zűrzavarba rántani, ne üljünk föl a megsemmisítésünkre törő provokátoroknak. Elrettentő példaként sűrűn emlegetik az 1919-es patkánylázadást (mintha az valóban forradalom lett volna!), meg 1956-ot is, melynek – szerintük – egyetlen hozadéka a sok-sok ártatlan halott, a számtalan kivégzett és bebörtönzött áldozat, meg a világban szétszóródott szerencsétlen százezrek. Ez kétségtelen tény, de még soha nem találkoztam egyetlen ’56-ot túlélt szabadságharcossal sem, aki kétségbe vonta a küzdelem hasznosságát; vagy a bolseviki terror elleni fegyveres fölkelés helyett (a végkifejlet ismeretében) utólag valamiféle erőszakmentes morgolódást, esetleg hangos káromkodással egybefűzött kocsmai ökölrázást ajánlott volna. Ellenkezőleg! Súlyos véráldozata dacára 1956 magasztos órái, napjai a résztvevőknek (s a nemzet többségének!) egy életre célt és tartást, öntudatot és önbizalmat adtak. De hasonló volt a helyzet 1848 után is. Arany János holtáig gyászolta a szabadság és Petőfi elvesztését, de föl sem merült benne a forradalom értelmének megkérdőjelezése. Ilyesmit csak az ellenségeink vagy a gyávák tesznek, akik minden körülmények között kizárólag önmagukkal törődnek, s akik már egy langyos zápor alatt is esernyőért kiáltoznak, komolyabb zivatar esetén pedig hanyatt-homlok menekülnek bombabiztos bunkereikbe. Ők azok, akiknek egy puskalövéstől tele lesz a gatyájuk, ők a farkasfogra való birkák, a vágóhidra tereltetést zokszó nélkül tűrő kapitális barmok. Akik nem képesek fölfogni, hogy a rabszolgasors, az édes hazánkban ránk kényszerített hontalan bujdosás, vagy az elvtelen tányérnyalás egy büszke, nagy múltú nemzet számára nem tekinthető többé kielégítő életmódnak, legföljebb a sivatag homokjába fúló, tartalmatlan és jövőtlen vegetálásnak. Efféle ördögi csapdát nemhogy a magyarságnak, de a bantu négereknek sem kívánhatunk!

Egy stratégia és taktika kidolgozásánál mindig figyelnünk kell arra, hogy mit akarunk elérni s kivel (kikkel) szemben. Népünk 60 éve (sőt, Trianon óta 90 éve!) egy folyamatos holokausztban vergődik, s a végső „Endlösung” előtt áll. Itt nincs se jogállam, se szabadság, se demokrácia. A szuronyok segítségével, vagy választási csalásokkal fölénk kerekedett törvénytelen, gyilkos banda uralkodik rajtunk, s esze ágában sincs a trónjáról lemondani, avagy pusztításunk helyett a fölemelkedésünket szolgálni. Ők csak akkor és annyira bátrak, amennyire mi félünk tőlük, és megalkuvásunkkal engedjük nekik! Vegyük észre, hogy az ország javaiból, a gazdasági-politikai-kulturális hatalomból oly mértékben részesedhetünk csupán, amennyit erővel visszaszerzünk. Ám erre fáklyás felvonulásokkal, részleges sztrájkokkal, lagymatag tüntet(get)ésekkel, félpályás útlezárásokkal, aláírásgyűjtésekkel, népszavazásokkal és polgári engedetlenséggel reményünk sem lehet. Különösen, ha ezeket az eleve korrupt szakszervezetek, illetőleg a zsarolható, karrierista, demagóg „népvezérek” kezdeményezik. Az ilyen „mozgalmak” csak arra jók, hogy kihúzzák a tömegek méregfogát, lecsillapítsák jogos dühét, elszívják maradék energiáit, s elrabolják hitének utolsó morzsáit is. Egy efféle álliberális, újkapitalista, posztkommunista vámpírbandával nem lehet jópofáskodni, paktumokat kötni, vásári alkudozást folytatni. Ezt a kozmopolita maffiát, ezt a gerinctelen bábrezsimet bármi áron torkon kell ragadni, meg kell dönteni, s örökre ki kell radírozni a magyar közéletből!

1849 után megpróbáltuk sikerre vinni az általános polgári engedetlenséget, persze akkor sokkal szervezettebb és egységesebb volt a nemzet. Mégse értünk el komolyabb eredményt, hiszen a felemás, Trianonhoz vezető kiegyezés aligha nevezhető annak. Gandhi Indiája valóban képes volt vérontás nélkül (ill. csekély vérveszteség árán) elűzni az angolokat, ám ott 500 millió mindenre elszánt nincstelen dacolt pár ezer gyarmatosítóval. Viszont a mai Magyarországon egy szíven szúrt, lefejezett, elbutított maroknyi nép néz farkasszemet egy feneketlen étvágyú, gátlástalan világhatalom zsoldosaival, akik nem nyugszanak addig, míg föl nem zabálnak, vagy el nem űznek bennünket innen.

Félre ne értsen senki. Alapjában békés természetű nemzetvédő vagyok, s nem kárhoztatom az ellenállás szelídebb formáit sem, hiszen lassú víz is partot moshat, ha jut rá elég idő. (Sajnos azonban nekünk már csak hónapjaink, vagy inkább perceink vannak!) Egyáltalán nincs szándékomban bárkit magányos kamikaze akciókra, ill. elszigetelt fegyveres rohamokra buzdítani; mert tudom, hogy egy jól kiépített, fölkészült „kemény mag” híján, s a megfelelő tömegbázis (hátország) nélkül minden próbálkozásunk eleve kudarcra van ítélve, ráadásul drámai következményekkel járhat. Azonban azt is világosan látom, hogy a pestis terjedését meg kell akadályozni. Úrrá kell lennünk az egész magyarságot romboló dögvészen, s végre kell hajtanunk a gyökeres rendszerváltást és államforma-váltást. A forradalom tehát elkerülhetetlen (távolról sem az Orbán-féle „urna-forradalomra” gondolok!), ha javulást akarunk. Ez az utolsó esélyünk. E nélkül a biztos pusztulás, a teljes elsüllyedés vár népünkre.

(No, itt azért álljunk meg egy „polgári” szóra. Egyes nagyokosok azzal is tromfolnak, hogy a forradalom csak baloldali lehet, ami mindig óriási káoszt okoz. Jóllehet sohasem „babra megy a játék”, ezt mégis kapásból tagadom, mert ha például egy hitvány balliberális rablóhordát szeretnénk lenullázni, mint amilyen a mostani is, majd ezáltal visszatalálni egészséges önmagunkhoz, sok évezredes hagyományainkhoz, akkor bizony a revolúció jobboldali, sőt akár konzervatív is lehet. Mindig a megdöntendő berendezkedés ismérvei szabják meg a forradalom eszmerendszerét és színezetét. Ilyenformán pl. az 1848-as határozottan baloldali, plebejus töltésű volt, míg az 1956-os inkább jobboldalinak vagy harmadik utasnak mondható. Noha nem ez a lényeg, hanem az, hogy mindkettőben a totálisan eltiport, kizsigerelt néptömegek álltak szemben egy végletesen romlott, markánsan nemzetellenes „elit” zsarnoki hatalmával. Nem kell tehát félni a forradalomtól fogalmi-nyelvi szinten sem. Az pedig, hogy mennyire „humánus” avagy „véres” az események lefolyása, rendszerint nem a felkelőkön múlik; hanem rabtartóik méltányosságán, ill. erőszakosságán, valamint a jogtalanul bitorolt javakhoz és pozíciókhoz való görcsös ragaszkodásukon. De egyébként is forradalom, szabadságharc és népfelkelés gyakran egymásba olvadnak, összemosódnak, azaz a klasszikus terminológia szerinti pontos határaikat kijelölni szinte lehetetlen.)

A békés önfelszámolásnál, az önkéntes mészárszéknél, a bárgyú vigyorral kiásott tömegsírnál, a totális nihilnél semmi sem lehet szörnyűbb. Akkor inkább a tűzhányók gyomra, az ég sistergő villámai s a pokol kénköves ölelése. Már összes kincsünktől megfosztottak minket, legalább a becsületünket őrizzük meg! S ha így teszünk, a magyarok Istene nem hagy elveszni bennünket! De jól vigyázzunk, nehogy fölszabadító forradalmunkat „dicső keresztapáink” meglovagolják, s annak élére állva saját alantas céljaikra hasznosítsák. Várjuk ki a megfelelő pillanatot, aztán sújtsunk le teljes erővel! Szabad élet vagy halálig tartó rabság? Melyiket válasszuk felebarátaim? Felelős hazafinak, igaz magyar embernek ez nem jelenthet problémát.

A valódi kérdés merőben más: sikerül-e végül fölszámolnunk és elkergetnünk a világ leghazugabb, legsötétebb, legelnyomóbb bűnszövetkezetét?

Siklósi András

(Eredetileg megjelent: 2008. április 22-én.)