Florian Geyer munka közben
Tovább gerjed a portálunk publicistája által Gyöngyösi Mártonhoz címzett bírálat nyomán kialakult vita. Alább Gyöngyösi Márton válaszára reflektál Florian Geyer.

Először is: lehet, hogy a szerző szándéka szerint a Nobel-békedíjnak egy kínai emberi jogi harcosnak történő odaítélése kapcsán a norvég bizottság által valóban gyakran alkalmazott kettős mércéről akart írni, azonban ez sajnos nem sikerült. A kettős mérce taglalása helyett inkább egy Kína (pontosabban: a kínai kommunizmus) mellett szóló támogató nyilatkozat született. Az én válaszom terjedelmével kár foglalkoznia, hiszen bírálatom megkívánta, hogy kellően körüljárjam a témát. Különben azzal vádolnának, amit kihagytam belőle…

Tehát: az általam – bevallom, talán túl ironikusan – felhozott példák, a baszkok kommunista-terrorista mivoltára, a katalánok, illetve Vanunu és Arafat személyeivel való példálózás csak azt szolgálta, hogy bebizonyítsam, a Nobel-bizottság korántsem dönt olyan fekete-fehér módon, mint az Gyöngyösi Márton cikkéből kiderül. Arafat Nobel-békedíja szerintem nem volt rossz döntés, valószínűleg Vanunu is megkapta volna, ha ő maga nem kéri, hogy vegyék le a szóba jöhető személyek listájáról. Amennyiben megkapta volna, akkor arra is azt mondanám, jó döntés. Ugyanakkor ezen díjak odaítélése mögött is meghúzódtak politikai, geopolitikai szándékok - nem is állítottam azt, hogy a Nobel-bizottság döntései ezektől mentesek.

Az én cikkem alapvetően két tétellel szállt szembe: egyrészt azzal, hogy miért baj az, ha egy kínai emberi jogi aktivista kapja a díjat, másrészt – és ez a fontosabb – miért kell a Nobel-bizottsággal szemben Kínát védenie pont a Jobbik külügyminiszter-jelöltjének. Az első tétellel kapcsolatban már nincs mit megvitatnunk. Gyöngyösi Márton szerint rosszul döntött a Nobel-bizottság, szerintem nem annyira, bár ez ügyben én teljesen semleges vagyok, ez nem az a téma, ami miatt álmatlan éjszakáim lesznek.

Sokkal súlyosabb viszont Gyöngyösi úr második tétele, azaz Kína és kommunista rendszerének védelme, a témában felhozott érvei. Ugyanis önmagában az, hogy 435 km/h-s sebességgel száguld a vonat a sanghaji reptérről a belvárosba, még nem jelenti azt, hogy Kína nem bolsevik típusú berendezkedésű ország. Megjegyzem, Amerikában is vannak olyan dolgok, amelyeket szeretünk, például simán alakulhat náluk Nemzetiszocialista Párt (s az ilyen jellegű szabadságjogok talán fontosabbak, mint a vonat végsebessége), ugyanakkor mégsem tapsolunk nekik azért, mert Irakban csecsemőket bombáznak szét, és szót emelünk a Patriot Act bevezetése, Obama internetet korlátozni kívánó elképzelései, vagy a Wikileaks-et ért állami támadások ellen.

A maoista Kína pedig pont annyira közelítette meg a Konfuciusz által elképzelt társadalmi berendezkedést, mint Demszky az amerikai demokráciát, így ez a példa is esett. De hadd ne folytassuk tovább ebben a formában, azaz egymás érveit megragadva próbáljuk igazunk bizonyítani. (Persze Konfuciusról és úgy általában a tradicionalista filozófiáról egy másik cikkben szívesen elvitatkozgatnék Gyöngyösi Mártonnal.)

„A Jobbik külpolitikájának sarkalatos pontja a keleti nyitás” – írja válaszlevelében a Jobbik külügyminiszter-jelöltje. Ez tény, és ezzel nincs is semmi baj. Azonban ez önmagában még csak egy kijelentés, amit tartalommal is meg kell, meg kellene tölteni. Elolvastam a Jobbik programjából az idevonatkozó részt. (A teljes program letölthető itt, a külügyi elképzelésekre vonatkozó rész a 72. oldalon kezdődik.) Idézem:

Külügyi programunk egyik sarkalatos pontja a Kelet felé nyitás. A magyarsággal kulturális és származási alapon, saját magukat is rokon népeknek tekintő belsőázsiai országokkal való szorosabb külügyi kapcsolatok kiépítését tervezzük. Európa nyugati része és Ázsia között Magyarország helyzete geostratégiailag meghatározó, és ez alkalmassá teheti az országot gazdasági, kereskedelmi híd, tranzit ország szerepére.

Tehát a Jobbik – választási programja szerint – nem Kína, hanem a Kelet felé kíván nyitni, ráadásul a keleti partnerek megválasztásában – nagyon helyesen – a magyarsággal rokon népekkel való kapcsolat kiépítését részesíti előnyben. A Gyöngyösi Márton által védett kínai rendszerrel már itt összeütközésbe kerülünk, ugyanis a Kína területén élő ujgurok – akik mellesleg rokonainknak tekinthetők, és nemcsak a feltűnően hasonló megnevezés miatt – pont a kínai bolsevik rendszer elnyomásától szenvednek, olyannyira, hogy több ezer ujgurt végzett ki a kínai rendszer, vagy börtönözött be, a felkelésüket pedig nem izraeli vízágyúkkal és gumilövedékekkel, hanem tankokkal és éleslőszerrel verték le. Tehát a Jobbik keleti nyitásának akár Kína bírálata is sarkalatos pontja kellene hogy legyen, hisz amennyiben kiállunk az ujgur rokonaink mellett, szemben a „hatalmas” Kínával, úgy az a többi ázsiai, magyarsággal rokon népekkel való kapcsolat kiépítésében is nagy segítséget nyújtana.

(Segítségül: Kína ujgurokkal kapcsolatos bánásmódjáról itt, itt és itt olvashat bővebben, a szóban forgó ujgur felkelés leveréséről pedig ajánlom Gyöngyösi úr figyelmébe az erről szóló „tudósításom”.)

Mindez – mármint az ujgurok kínaiak általi lemészárlása nem a valamikori maoista, konfuciánus múltban történt, hanem tavaly. Mint emlékszünk, a Nemzeti Egyletek akkor fel is szólították a hazafiakat arra, hogy bojkottálják a kínai üzleteket. Akkor a Nemzeti Egyletek is szembementek a Jobbik külpolitikájának sarkalatos pontjával?

Hasonlóképp tiltakozott az ujgurok elnyomása ellen a Magyarok Világszövetsége is. (A téma iránt komolyabban érdeklődő olvasóink itt találhatnak egy érdekes tanulmányt a magyar-ujgur rokonságról, és az ujgurok kínai helyzetéről.)

Ennyi, gondolom, elég ahhoz, hogy belássuk: Gyöngyösi Márton kínai rendszert tisztára mosni próbáló írása nem áll meg a lábán, az a Jobbik külügyi programjának is ellentmond.

De ellentmond a magyar radikalizmus elvének is, a magyar jobboldali kapitalista hagyományok sem ebbe az irányba mutatnak. Példaként említsük meg Horthy Miklóst, aki nem barátkozott a Szovjetunióval, nem próbálta a bolsevik rendszert tisztára mosni a hazai közéletben csak azért, mert Sztálinék több autót gyártanak, mint Magyarország. (Az persze egy másik kérdés, hogy a háború utolsó éveiben már egyezkedett Sztálinnal, hátba támadta volna szövetségesünket, Németországot. Jegyezzük meg: nem csak Szálasi Ferencen, hanem a magyar tisztikaron is múlott, hogy ez nem sikerült. Azaz a Horthy-korabeli államvezetés tekintélyes része sem nyelt le egy ekkora árulást, még lehetőségként sem gondolt rá.)

Úgy gondolom, hogy a kínai rendszer embertelenségét sikerült bebizonyítanom a fentiekben, valamint azt is, hogy a magyar hagyományok nem abba az irányba mutatnak, hogy pusztán gazdasági előnyökre hivatkozva népirtó bolsevik államokkal barátkozunk.

Ugyanakkor hozzá kell tennem: Kína csodálatos gazdasági adatai sem nyűgöznek le. Nem mondom, a magyar ugarról nézve valóban impozáns látvány lehet Kína gazdasági növekedésének mértéke, azonban korántsem vagyok biztos benne, hogy ez mindvégig, az idők végezetéig így marad.

Tanulságos a Barikád hírportálon megjelent külföldi lapszemle egyik cikke, amelyben egy, a kínai és a japán gazdaságot összehasonlító, a Foreign Policyba-n megjelent cikket bírál pár mondatban az ügyeletes szerkesztő. (A lapszemle a Barikád tájékoztatása szerint Gyöngyösi Márton irányítása alatt készül, a kommentárt nem hiszem, hogy ő fűzte hozzá, ezért fogalmazok ennyire disztingváltan.)

Tanulságos, mert pár mondatban egy hétoldalas cikket nem tanácsos kommentálni egy újságírónak sem, és tanulságos azért is, mert megmutatja, mennyire a saját elképzeléseink rabjai vagyunk, ha geopolitikai kérdésekben akarunk megnyilvánulni. Az FP teljes cikkét itt olvashatja el az érdeklődő, amúgy tanulságos megállapítások vannak benne a kínai gazdasági csoda buktatóiról. Persze nem állítom, hogy mindez igaz is, de az összefüggéseket nem kéne szőnyeg alá söpörni.

Persze a kínai gazdasági csodában való kételkedésem legyen az én magánügyem, de ugyanakkor Gyöngyösi Mártonnak egyik mondatában ott van az árulkodó gyenge pontunk, ami egy lehetőségként felmerülő kínai-magyar gazdasági kapcsolatok esetében is ott áll előttünk, mint a nagy kérdés. Idézem a Jobbik külügyminiszter-jelöltjét: „Kínát illetően véleményünk az, hogy a világ rohamosan emelkedő hatalmával a legjobb kapcsolatok kiépítése nemzeti érdek, nem utolsósorban a magyar cégek segítése, hogy elérjék a gigantikus kínai piacot.”

Igen, a kutya ott van eltemetve, hogy: milyen magyar cégek? Mielőtt vélt gazdasági érdekekre hivatkozva, radikális nemzeti és antikommunista pártként elkezdjük tisztára mosni a hazai közvélemény egy része előtt a kínai bolsevik rendszert, tegyük fel ezt a kérdést: milyen magyar cégek? Kiket támogassunk, hogy elérjék a kínai piacot?

Ugyanis hazánkban már alig van olyan cég, amelyik magyar kézben is van és termelést is folytat. Szolgáltatói, kereskedelmi szektorunk Kínában történő versenyeztetésének lehetőségéről pedig ne is beszéljünk. Nem ártana előbb a hazai színtéren rendet tenni, a MOL-on és az OTP-n (adódik a kérdés máris: ők vajon mennyire tekinthetőek magyar cégeknek?) kívül néhány magyar gyárat megalapítani, termelésüket beindítani. Ha ez, ha csak ennyi meglenne, már lehetne gondolkodni azon, hogy mit kapunk cserébe, ha a kínai piacokra betörünk. És akkor azon is lehetne gondolkodni, hogy talán lenyeljük azt, hogy Peking halomra lövi az ujgur rokonainkat, mert cserébe a magyar költségvetés gazdagodik néhány millió renminbivel.

És akkor el lehet felejteni azt, hogy jobboldaliak vagyunk, odakerülünk, mint Gyurcsány és bandája, aki úgy látogatott Kínába és örvendezett az ottani elvtársaknak, hogy sem Tibet, sem az ujgurok, sem az emberi jogok helyzetét nem említette meg. A Kínával, mint globális hatalommal való jó kapcsolatunk mint nemzeti érdek című fejezetet én a közeljövőben mellőzném a jobbikos retorikából. Szovjetunió nem is olyan rég nagyobb hatalommal bírt, mint most Kína, mégis azokra, akik akkor a vele való jó kapcsolat fontosságát hangsúlyozták, ma kommunistaként tekintünk. Ugyanakkor nem Kína a jövő egyetlen lehetséges szuperhatalma, egyre szorosabb a verseny közte és India között, a globalizált világ kapuján, mint erős szereplő már kopogtat Latin-Amerika, és akkor a muszlim társadalomról még nem is beszéltünk.

Egyébként igen, ha Amerikát és Izraelt éltették volna, akkor is bírálnánk a Jobbikot, hogy Gyöngyösi kérdésére feleljek. (A kérdésben megbúvó sértő állítást hadd ne kommentáljam, ne szaporítsuk tovább felesleges elemekkel a vitát. Annyi legyen elég, a Kuruc.infónak címezni egy ilyen kérdést felesleges.) Ha délre, akkor is, ha északra akkor is, igen, bíráltuk volna. Ugyanis nem a nyitás politikáját bíráltuk, hanem a nyalást, más szóval az éltetést. A túlzásba vitt dicsőítést, az egypártrendszer gazdasági előnyeinek a csöpögős éltetését, a fekete-fehér megközelítést. Tehát kár a nyitás amúgy remek politikai elképzelését belevinni ebbe. Inkább jobban át kéne gondolni a kínai bolsevizmus nyilvános tisztára mosását.

Gyöngyösi Márton azon javaslata pedig, hogy „hagyjuk meg minden országnak, hogy saját maga, külső beavatkozástól mentesen döntsön, milyen módon kíván boldogulni” talán pont saját politikai tetteivel nem fér össze. Egyrészt ilyen alapon nem bírálhatnánk Izraelt, hogy falat emel a palesztinok orra elé, másrészt a török segélyhajók lövetése is a zsidó állam belügye. Ugyanakkor pont Gyöngyösi Márton volt az, aki ebben az ügyben felszólalt a Parlamentben, és tüntetést szervezett a török nagykövetség elé. Az ekkor mutatott politikusi bátorsága mellett egyébként eltörpül a mostani, Kínával kapcsolatos vitánk, ezt ismerjük el.

Végezetül: a mérsékelt hangvétel és a gúnyos Index-szel és Hírszerzővel történő összehasonlítást inkább hagyjuk. Személy szerint én – és nem a szerkesztőség egésze – úgy vagyok vele, hogy lejártak a választások, véget ért a kampányidőszak, megszabadultunk a Gyurcsány-rezsimtől (bár még rengeteg csontváza itt maradt), így szeretném már végre a politikai újságírást szakmaibb alapokra helyezni. Legalábbis a saját cikkeimre vonatkozóan. A rövid esszéjét pedig nem támadtam, hanem bíráltam. A kérdésben rejlő állítás ugyanakkor rávilágít a magyarországi politikusi gondolkodás árnyoldalára.

Valahogy minden politikus azt szeretné, hogy gondolatait, tevékenységét soha ne bírálja a sajtó. Nálunk pedig az utóbbi húsz évben a bértollnokok térnyerése miatt ez szinte követendő normává vált, ez az egyik, talán a legfőbb oka közbeszédünk mérgezett mivoltának, és ebből kifolyólag a társadalom közügyekhez való hozzáállásában megmutatkozó butaságának. Nem kívánom ezt tovább folytatni, most már ideje lenne normálisan viselkedni, még akkor is, ha ez nem az a kor, amikor ezt díjazzák. És ezt kívánom az általam mívelt politikai újságírás részévé tenni.

Florian Geyer – Kuruc.info 

A témával kapcsolatos véleményét ITT tudja bővebben kifejteni. A hozzászóláshoz regisztráció szükséges, melyet ITT tud megtenni. (Jobb oldalt, a "Belépés" ablak alatti "Regisztráció" című hivatkozásra kell kattintani!)