Én, Perge Ottó, aki hosszas (és számomra élvezetes) vitát folytattam Karsai Lászlóval, aligha vagyok abban a helyzetben, hogy állást foglaljak a közte és Varga Béla között zajló vitával kapcsolatban. Egyrészt sohasem mélyültem el alaposabban egykori vitapartnerem múltjának részleteiben, másrészt eszmecserénk során mindvégig kínosan ügyeltem arra, hogy ne személyeskedjem, és ellenfelem egyéniségének és életútjának elemezgetése és kritikája helyett csak és kizárólag az érveimre hagyatkozzam.

Annál is inkább, mivel az én érveim önmagukban is eléggé meggyőzőek voltak. Karsai azonban nem volt velem túlságosan udvarias: annak ellenére, hogy szinte semmit sem tudhat rólam, folyamatosan szidott, és sértő megjegyzések özönét zúdította rám. De kapott tőle rendesen Jürgen Graf is, aki eleinte nem viszonozta a „legjelentősebb magyar holokauszt-történész” hajmeresztő sértéseit, legutolsó írásában (melyben, mint egyébként a korábbiakba is, halomba döntötte a Karsai-Ungváry páros és az egész holokauszt-ipar hamis érvrendszerét), azonban visszavágott Karsainak, és alaposan helyretette őt.

Karsai egyébként valószínűleg élvezi, hogy most a „nácik” és az „antiszemiták” figyelmének középpontjában áll. (Ami persze azért túlzás.) Talán nem is elsősorban feltűnési viszketegségből, hanem azért, mert a holokausztos központok élén csücsülő nagy hatalmú cionista barátai előtt úgy tüntetheti föl magát, mint aki a „náci- és fasisztaellenes” küzdelem élvonalában harcol a „humanizmusért”, a „toleranciáért” és a „gyűlöletmentes világért”. (Valójában persze a cionista érdekekért.) Még az is elképzelhető, hogy újabb pénzekkel, külföldi ösztöndíjakkal, vagy valamilyen egyetemi katedrával honorálják Karsai hallatlan erőfeszítéseit.

Az ő életútját és történészi karrierjét látva egyébként érdemes ráirányítani a figyelmet egy tabuként kezelt jelenségre: arra nevezetesen, hogy Magyarországon az élet számos területén – a társadalomtudományok, a média és a politika világában feltétlenül – sokkal könnyebben boldogul az, akinek a szülei vezető posztokat töltöttek be a kommunista rendszerben, illetve az, aki cionista eszméket vall, melyeknek gyakran hangot is ad. (Ezen a ponton szükségesnek érzem megjegyezni, hogy a cionizmus ma már nem pusztán a zsidók Palesztinába költözését, és ott egy zsidó állam megteremtését tekinti legfőbb céljuknak. A cionisták az egész nyugati világ feletti uralom megőrzésére törekednek, nem utolsó sorban azért, mert arra a következtetésre jutottak, hogy Izrael csak akkor tartható életben, és a szétszórtságban élő zsidók „jóléte és biztonsága” is csak úgy szavatolható, ha ők uralják a Nyugatot, sőt, lehetőleg az egész világot.) Aki pedig a holokauszt éppen érvényes hivatalos dogmáit népszerűsíti, amelyek védelmében ráadásul még keresztes hadjáratot is folytat a náci és az antiszemita eretnekség ellen, annak nyert ügye van. Ha pedig mindennek tetejébe zsidó származású is az illető, akkor feltétlenül megbízhatónak tekintik, ezért aztán fényes karrier, sok pénz és kényelmes élet vár rá. (Nem zsidók is szép kis karriert futhatnak be hollókosztozással, illetve a cionista eszmék ápolásával, őket azonban nem tekintik teljesen megbízhatónak, mivel a zsidók attól félnek – és egyáltalán nem alaptalanul –, hogy a gójok csak a pénz és a hatalom miatt dörgölőznek hozzájuk, és alázkodnak meg előttük, de szívük mélyén nem szeretik őket. A zsidó származásúakat megbízhatónak tartják, kiváltképpen azokat, akiknek valamely felmenője a „holokauszt áldozata” volt. Ezért van bejárása Karsainak is a Jad Vasem Intézettől kezdve Brehem professzoron át Deák Istvánig.)

Karsainak ajánlatos lenne egy kissé visszafogottabban és szerényebben viselkednie. A heves náciellenes küzdelem közben eszébe juthatna, hogy ő a magyar társadalom kiváltságosai közé tartozik. Hiszen igencsak keveseknek adatik meg a lehetőség, hogy „hat hónapon keresztül egy New Yorki-i magánlakásban béreljen egy igen kényelmes albérleti szobát”. Egy kezemen meg tudnám számolni azoknak a polgártársainknak a számát, akiknek „Brehem professzor intézte el, hogy ne Washingtonban, hanem New York-ban” töltsön el hat hónapot, ahol is „rendszeres vendég” lehetett a professzor queensi lakásán. Még a tudósok, azon belül a történészek között is kiváltságosnak tekinthető az a személy, aki „rendszeresen részt vesz és előadásokat tart olyan nemzetközi konferenciákon, ahol R. L. Braham megbecsült, meghívott előadó”. Keveseknek adatik meg az is, hogy Deák István professzorral közelebbi ismeretségbe jusson, és nem lehet túl sok olyan honfitársunk sem, aki a „Columbia Egyetem Közép-Európai Intézete (East Central European Center) Bitó László professzor által alapított ösztöndíját” megkapta, melynek segítségével „két hónapon keresztül kizárólag olvasott és kutatott”, mint ahogy tette azt Karsai László barátunk.

Mármost Karsai László nyilván azt gondolja magában, savanyú a szőlő, irigykedem rá, mint ahogy szerinte az egész zsidókérdés gyökere az, hogy a gójok irigykednek a náluk sokkal okosabb és ügyesebb zsidókra, de tanulni és dolgozni már restek. Különben meg szerinte nyilván egy hozzám hasonló antiszemita és náci megérdemli a sorsát, csücsüljön csak a fenekén, és ne is járogasson se New Yorkba, sem sehová, örüljön, ha egyáltalán levegőt vehet. Karsai a gyalázkodásai közepette eltöprenghetne azon: végül is minek köszönheti karrierjét, jelentős fizetéssel járó egyetemi katedráját, New York-i ösztöndíjait, a New York-i magánlakásokban bérelt szobákat, Deák István professzor és R.L. Braham barátságát, a nemzetközi hollókosztos konferenciákat, gyakori utazgatásait és rendszeres médiaszerepléseit. Kizárólag tehetségének és szorgalmának köszönheti? De vajon hová tűntek el a hozzá hasonlóan tehetséges és szorgalmas (de nem hollókosztozó és nem cionista) évfolyamtársai, tanár- és történészkollégái? Vajon milyen szerepet játszott karrierje egyengetésében édesapja, Karsai Elek kommunista történész?




Megmondom őszintén, nem tudom a választ: annyi azonban bizonyosnak tűnik, hogy otthonában szeretett bele a történelembe, minden bizonnyal édesapja hatására, aki sokat mesélhetett neki a történelemről. Gondolom, izgalmasabbnál izgalmasabb könyvekből sem lehetett az otthonukban hiány. De vajon milyen lépéseket tett Karsai Elek kisfia karrierjének előmozdítása érdekében? Karsai László őszinte pillanataiban nyilván elismeri, hogy apja nélkül nem mászott volna fel ilyen magasra az uborkafára, és aligha lehetett volna belőle „Magyarország vezető holokauszt-történésze”, mindamellett némi joggal hivatkozhat arra, hogy a világ már csak ilyen, az élet igazságtalan, és tetszik vagy sem, a szülők jót akarnak a gyerekeiknek, és ha módjukban áll, segítik őket az élet rögös útján történő előrehaladásban. Akinek az édesapja nem volt neves kommunista történész, az ne csodálkozzon, ha kissé nehezen indul a karrierje. De cionista végtére is bárkiből lehet, és a holokauszttal is lehet foglalkozni a hivatalos dogmatika által megszabott kereteken belül, úgyhogy magasra lehet hágni szülői segítség nélkül is.

Benoschofszky Ilona ─ Karsai Elek: Vádirat a nácizmus ellen. Dokumentumok a magyarországi zsidóüldözés történetéhez (1944. március 19. - október 15.) I-III.




Némileg zavaró persze, hogy közben volt itt állítólag egy rendszerváltás is, melynek során a kommunizmus megbukott. Ennek ellenére mégis számos példáját látjuk annak, hogy az egykori kommunista pártfunkcionáriusok, illetve a Kádár-rendszerben vezető állást betöltő személyek leszármazottai az úgynevezett „demokráciában” is élnek és virulnak, tejben-vajban fürdenek, és irányító posztokon vannak, miközben a kommunista rezsim üldözöttjeinek gyerekei és unokái továbbra is kegyelemkenyéren tengődnek. És még ráadásul a kommunista pártvezetők, vezető tudósok és újságírók lányai és fiai rendszeresen gyalázzák, és „szélsőségesnek”, „nácinak”, „rasszistának”, „bolondnak” nevezik az új gyarmatosítók előtt behódolni nem hajlandó magyarokat – akik általában a kommunisták előtt behódolni nem hajlandó szülők gyermekei.



Karsai Elek: „Fegyvertelen álltak az aknamezőkön…” Dokumentumok a munkaszolgálat történetéhez Magyarországon

Karsai Elek, mint a kommunista rendszer megbecsült és vezető történésze küzdött a „reakció”, az „antikommunizmus”, a „szovjetellenesség”, no és természetesen a „nácizmus”, a „fasizmus” és az „antiszemitizmus” ellen. Fia, Karsai László az „új magyar demokrácia” megbecsült és vezető történésze a „reakció”, az „antikommunizmus” és a „szovjetellenesség” ellen már nem harcol, de a „nácizmus”, a „fasizmus” és az „antiszemitizmus” ellen rendíthetetlen küzdelmet folytat. Megnyugtató arra gondolni, hogy rohamosan változó világunkban is van némi állandóság.

Perge Ottó