Szophoklész tragikus hősnője két és félévezred alatt szimbolikus hőssé vált. Az autonóm, öntörvényű, nonkonform, a hatalommal meg nem alkuvó, a lelkiismerete szavát mindenek elé, illetve fölé helyező személyiségévé.

A közismert ókori Szophoklész-drámában Thébai királya, Kreón megtiltja Antigoné egyik bátyjának, Polüneikésznek az eltemetését és megsiratását, arra hivatkozva, miszerint idegen, argoszi seregekkel támadt saját szülővárosára, hogy megdöntse testvére, Eteoklész - Kreón álláspontja szerint törvényes, az olvasóé alapján legalábbis kétes legitimitású - királyságát. A két fivér egymás kezétől esett el a város feletti uralomért vívott, ádáz küzdelemben. Kreón elődjének, Eteoklésznek nagy pompával állami gyászszertartást rendez. Antigoné azonban az uralkodói tiltás - s a szankcióként kilátásba helyezett halálbüntetés - ellenére megadja a végtisztességet másik testvérének, Polüneikésznek is, s ezért életével fizet: Thébai új királya egy sziklasírba záratja az ellenszegülő, s megbánást nem tanúsító, kegyelemért nem könyörgő Antigonét, aki ott felakasztja magát.

Szopoklész tragédiája azzal a lényegi, morális-lelkiismereti dilemmával foglalkozik, amely a kor filozófiájának, a szofisztikának is egyik alapkérdése volt: nevezetesen a physzisz és a nomosz, azaz a természet szerint való, örök, isteni és a társadalmi, az uralkodó által hozott törvény ellentmondásával. A szofisták szerint kötelező érvényű csak az előbbi lehet, az utóbbi emberek alkotása, nem több mint konvenció, és mint ilyent meg is lehet, sőt adott esetben meg is kell változtatni. A nagy német filozófus, Hegel álláspontja az volt a kérdésben, hogy Kreón parancsa - az eltemetés megtiltása Polüneikész esetében - az állam, a nagyobb közösség jólétét tartja szem előtt. Abban, aki megszegi a tilalmát, Kreón már előre a rend megbontóját, a város ellenségét látja. A király ugyanakkor számít arra, hogy lesznek olyanok, akik ellenszegülnek majd megfellebbezhetetlen rendelkezésének, ezért őröket állít a holttest őrizetére. Hiába volt azonban az uralkodó szigorú törvénye, fenyegetése, mégis megtörténik az, amit minden áron meg akart akadályozni. Ennyit ér tehát a nagy hatalmú Kreón korlátlan hatalma elevenek és holtak felett. Amikor a"bűnös" Antigonét a király elé vezetik, a fogoly és gyenge nő egy nagyon fontos dologgal szembesíti a zsarnoki hatalom magát tévedhetetlennek vélő emberét: azért szegtem meg az állam törvényét - érvel Antigoné -, "mert nem Zeusz, és nem az alvilágiakkal együtt lakó Diké volt az, aki ezt a törvényt kihirdette. És nem is hiszem, hogy parancsaidban olyan erő volna, amely az embert az istenek íratlan törvényeinek az áthágására kényszerítené". Az, amit Antigoné szembeállít Kreón királyi dekrétumával, az antik görög vallás teljessége. Erre utal a két név: Zeusz a napvilágnak, a fényes égnek az istene, és Diké, a jog, az igazság, a helyes cselekvés istennője, akit a szöveg maga úgy jelöl meg, mint az alvilágiakkal együtt lakó hatalmat. Szophoklész hősnője továbbá annak is tudatában van, hogy eljárását az emberek, Thébai városállamának polgárai a lelkük mélyén helyeslik, és csak azért nem állnak mellé nyíltan, mert félnek Kreóntól.

Az európai történelem során egyébiránt nem egy alkalommal találkozunk - az egymástól időben a legtávolabb eső korokban - a háborús ellenség, illetve a rendkívül súlyos bűnt elkövetett ember holtteste eltemetésének tilalmával. Homérosz Íliászában - miként az az eposz cselekményéhez csak ötletszerűen kapcsolódó Trója című filmben a maga naturalisztikus valóságában látható volt - Akhilleusz embertelen, az isteneket is megdöbbentő vérengzést visz végbe a trójaiak között, végül megöli fővezérüket, Hektórt, s hogy kielégíthetetlen bosszúvágyát csillapítsa, még holttestét is meggyalázza, hiszen azt harci szekeréhez kötve napokig vonszolja maga után a csatában, miközben tovább gyilkolja halomra a trójaiakat. Az athéni hős, a perzsa flottát 480-ban Szalamisznál legyőző Themisztoklész később kegyvesztett lett hazájában, majd ezt követően a tegnapi ellenség, Xerxész szolgálatába állt, ezért halála után rokonai földi maradványait titokban hazaszállították és eltemették, nehogy az athéniek tudomást szerezzenek róla, hiszen nem lett volna szabad hazája földjében eltemetni, minthogy árulóként hagyta el Athént. A középkorban és a korai újkorban a keresztény egyház is szigorúan ragaszkodott ahhoz a tilalomhoz, miszerint az öngyilkost és a meg nem tért bűnözőt nem szabad eltemetni a temető megszentelt földjében. (Olaszul maga a temető szó 'campo santo', ezt jelenti). Az ilyen csak a temető árkába, vagy valamilyen más, megvetett helyre kerülhetett. A második világháború után a győztesek, az angolszász-szovjet koalíció képviselői koncepciós kirakatpert rendeztek Nürnbergben a legyőzött Németország legfőbb politikai és katonai vezetői ellen, s a halálra ítélt, majd kivégzett "háborús főbűnösök" holttestét - az általuk azóta is széltében-hosszában hangoztatott "humanista, filantróp" elvekkel nyilvánvalóan a legteljesebb összhangban - tilos volt eltemetni. No, és ne feledjük, hogy az 1956-os, apokaliptikus bolsevista bosszúhadjárat során Magyarországon a kádári vezetés által ellenségnek nyilvánított, törvényen kívülre helyezett és kivégzett emberek földi maradványait a kommunista "kegyeleti rítusok" íratlan szabályait követve, egyszerűen elkaparták, arccal lefelé hajítva a végső nyughelyként szolgáló gödörbe őket - mint például a korábbi elvtársuk, Nagy Imre holttestét is a szimbolikussá lett 301-es parcellában.

Nürnberg az elvi, illetve konkrét értelemben vett szülőhelye annak az alkotmányos, történelmi és nemzetközi jogi képtelenségnek is, miszerint háború indítása, illetve a holokauszt névvel illetett történelmi esemény tagadása bűncselekménynek minősül az euroatlanti államok jogalkalmazásában. Természetesen az ezen jogszabályokat kiötlő országok politikusai azokat részben nem tartják kötelező érvényűeknek magukra nézve, hiszen a "nürnbergi törvények" alapján már régen a vádlottak padjára kellett volna ültetni a 2001.évi 9/11-es önmerényletet követően Afganisztán, majd Irak ellen támadó - tehát az Aquinói Szent Tamás-i meghatározás szerint jogtalan és igazságtalan - háborút kezdő Egyesült Államok egész katonai és politikai vezető grémiumának képviselőit.

Ami pedig a "holokauszttagadás" (Magyarországon apportálva hozzá a kommunizmus bűneinek tagadását is) büntetőjogi tényállássá minősítését illeti, az az európai kodifikációs és szellemi örökségünkkel homlokegyenest ellenkező törvényalkotási abszurditás. A Szophoklész által felvetett, antigonéi dilemmát ma imígyen adaptálhatjuk: vajon a lelkiismeretünk, a józan eszünk szava vagy az állam törvénye az előbbre való-e? Melyiknek engedelmeskedjünk? Hiszen teljesen nyilvánvaló, hogy ez esetben az orwelli gondolatrendőrség felállításának első stádiumáról van szó. A hatalom a bebörtönzés eshetőségét egyfajta Damoklész kardjaként állampolgárai feje felett lebegtetve a dogmák béklyójába zártság nélküli tudományos kutatást, a véleménynyilvánítás és a gondolkodás szabadságát durván korlátozva, tilalomfákat ültet bizonyos történelmi témák kutatásának útjára, tabusítva ezek teljes körű feltárásának, megismerésének lehetőségét. Egyszersmind szellemi rabságban, függőségben tartva ezzel korunk - magát általában elődeinél sokszorosan műveltebbnek és szinte mindentudónak hívő - fogyasztói társadalmainak népességét. Különösen megszívlelendő tehát ma a 20. század egyik legnagyobb, egyetemes szellemóriásának, Hamvas Bélának írásunk tárgyához kapcsolódó intelme: "A legnagyobb veszély, ami egy népet fenyeget, nem az, hogy szolgaságba süllyed, és hatalmasabb, nagyobb számú, erőszakosabb nép számára dolgoznia kell. Szolganépek lehetnek nagyok, a szegénység, a munka, a megalázás ellenére élhetnek magas sorsot. A legnagyobb veszély, ami egy népet fenyeget, hogy primitívvé válik, hogy eldobja magától a tudatos gondolkozást, és a tudatos gondolkozót, s ezzel a tudatlanság óceánjába merül. Így válik csőcselékké, söpredékké züllik és oszlik fel".

Jelenkorunk Európai Uniójának legtöbb országában Antigonénak nyilvánvalóan börtönbe kellene vonulnia, miként számos revizionista történész napjainkban is a köztörvényes bűnözőkét meghaladó időtartamú szabadságvesztésre kárhoztatva tölti rácsok mögött a napjait (mint például a "notórius és javíthatatlan", többszörös visszaeső, Horst Mahler 15 éves büntetését Németországban), hiszen aligha fogadna el egy olyan - egyértelműen rossz, emberek által alkotott törvényt, amelyet mind racionális, mind lelkiismereti és morális megfontolásokból is el kellene vetnie. Fölöttébb sajnálatos, hogy az uniós és az észak-amerikai jogelvekből az itthoni törvényalkotók csupán azokat a passzusokat és törvényi helyeket veszik át, amelyek - történelmi perspektívában tekintve az ügyet - másodperceken belül az állam- és jogtörténet szemeteskosarába kerülnek, ellenben a társadalmi rend, nyugalom és közbiztonság létrejöttét és megszilárdítását hathatósan elősegítő és garantáló jogszabályok megalkotása valamilyen rejtélyes oknál fogva egyre késik. Vajon miért?

Lipusz Zsolt - Kuruc.info