A Sepsiszentgyörgyön megjelenő Háromszék című napilap szeptember 3-i számában az elmúlt hónapok hallgatását megtörve György Attila megpendítette a Bolíviában több mint egy esztendeje raboskodó Tóásó Előd ügyét.

Pontosabban, a szerző fölhívja a figyelmet: itt az idő, hogy a Martonyi János irányította budapesti Külügyminisztérium megtegye a hathatós diplomáciai lépéseket a szovátai székely-magyar fiatalember kiszabadítására, az életének megmentésére.

Valóban itt az idő, mert a jelenlegi kormány magyarnak, kereszténynek és nemzetinek tartja magát. A korábbi kormány nem tartotta magát annak – nem is volt az -, tehát Tóásó Előd megmentése ügyében sem tett sokat, ám mégis többet a jelenleginél. A Háromszék szerzőjével ellentétben mi nem kívánjuk diktátorozni Evo Morales bolíviai elnököt, mert egyrészt nem diktátor, másrészt meg semmi közünk ahhoz, hogy mi zajlik ebben a távoli dél-amerikai országban. Azt viszont tudni kell, hogy amióta a Gázai övezet ellen indított izraeli terrortámadás miatt Morales lapátra tette a La Paz-i zsidó nagykövetség munkatársait, a nemzetközi cionista sajtó, így a budapesti is, kígyót-békát kiált a bolíviai elnökre.

Az egyik meggyilkolt Santa Cruzban

Moralesről annyit azonban illik tudni, hogy az ottani, az egykori spanyol hódítók által egészen véletlenül életben hagyott indián lakosság fia, aki a társadalom peremén élő fajtestvéreit, a mai Bolívia igazi gazdáit szeretné gazdaságilag és politikailag fölemelni. Evo Morales ezen szándéka természetesen nem tetszik az egykori konkvisztádorok utódainak, az ország javait birtokló elitnek, a spanyol vérű lakosságnak. Ennek a spanyol fajú, a politikai és gazdasági dominanciáját az őslakos indiánokkal szemben megőrizni kívánó népcsoportnak az érdekében művelte Rózsa-Flores Eduardo azt, amit művelt, s aminek elbírálása, megítélése szintén nem a mi dolgunk. Nem a mi dolgunk, mert az, ami másfél évvel ezelőtt Santa Cruzban történt nem a mi ügyünk, nem magyar ügy, semmi közünk hozzá. Mint ahogyan nem magyar ügy az afganisztáni soknemzetiségű megszállók harca, s nem hősi halott az a magyar, aki ebből a megszállásból így vagy úgy kiveszi a részét.

Magyar ügy viszont a Santa Cruz-i mészárlásból csoda folytán élve kikerült Tóásó Előd sorsa, azaz, kimentése a bolíviai börtön poklából. A mi szempontunkból teljesen mindegy, hogy a szovátai magyar fiatal mit tett, vagy mit nem tett, nekünk mindenképpen kutya kötelességünk mindent elkövetni a kimentéséért. A szoclib Bajnai-kormány, személyesen Balázs Péter külügyminiszter a tragikus eseményeket követően tett bizonyos diplomáciai lépéseket Tóásó kimentéséért, ám a magát nemzetinek, magyarnak és kereszténynek meghatározó Orbán-kormány egyelőre hallgat. Itt az idő, hogy Martonyi János a holokausztozás és a zsinagógaavatások közti rövid szünetekben végre magyar ügyekkel, így például Tóásó Előd életének megmentésével is foglalkozzon.

Hering József – Kuruc.info

György Attilának a Háromszékben napvilágot látott cikkére reagáló olvasói vélemények közül közöljük Fancsali Enikő beírását, amely teljesen megegyezik a mi véleményünkkel:

György Attila írásának a lényege az, hogy a budapesti Külügyminisztériumnak határozottabban és erélyesebben kellene föllépni Tóásó Elődért. A szovátai székely fiút ugyanis Rózsa-Flores Eduardo, a nyughatatlan természetű, életében sokszor(!) vallást, politikai ideológiát és nemzeti identitást váltó nemzetközi kalandor szédítette bele ebbe a rettenetes vállalkozásba.

Rózsa-Flores ifjú korában a magyarokat nem nagyon kedvelő édesapja ráhatására szélsőséges internacionalista, bolsevista eszméket vallott, az egyik budapesti egyetem buzgó és harcos KISZ-titkára volt, majd katonai kémelhárító iskolába ment akkor még a Szovjetunió részét képező Fehéroroszországba. Rövidebb római katolikus egyházi tevékenysége után apja származására építve harcos cionistává vált, majd a balkáni háborúban a horvátok oldalán küzdve (egyébként ez volt magyar szempontból az egyetlen hasznos húzása) a horvát hadsereg hőse lett.

De előtte még, a létező szocializmus idején, volt Fidel Castro kommunista hírszolgálatának budapesti tudósítója és a jelenleg Párizsban életfogytiglani börtönbüntetését töltő Carlos barátja és magyarországi tolmácsa. Idő és hely híján nem kívánom fölsorolni, hogy még mi minden volt, egészen addig, amíg élete utolsó előtti szakaszában - ekkor már hithű muszlimként - a magyar nemzeti radikális oldalon próbálkozott, ám Vona Gáborék végül is, nagyon helyesen, túl színesnek találták Edu életrajzát, s ezért nem vették komolyan.

A sokat emlegetett Székely Légió körüli tevékenység (nem részletezem, mert nem kívánom kellemetlen helyzetbe hozni az élőket...) is kizárólag Rózsa-Flores egóját szolgálta. Hogy ez mennyire igaz, arra ékes bizonyíték a Kepes Andrásnak adott, és csak halála után sugárzott interjú (Kepes felelőssége is megérne egy misét), amelyben a Bolíviába történt elindulása előtt az esetleges halálát sem kizárva, már fölhevülten bolíviai spanyol nemzeti szabadságharcosként, a népéért meghalni is kész emberként búcsúzott el tőlünk. Ennyit jelentett számára a székelység és az anyaországi magyarság. Nem bántani akarom, mert összességében nem volt rossz ember, csak másokkal együtt azt hangsúlyozom, hogy Eduardo nem magyar, vagy székely-magyar nemzeti hős.

Visszatérve az életben maradt, és a bolíviai börtönben sínylődő Tóásó Elődhöz, igenis a budapesti Bem József téri minisztériumnak minden követ meg kellene mozgatnia az idealista, félrevezetett székely fiatalember kiszabadítására. De nem csak a budapesti diplomáciának kellene erélyesebben föllépnie, hanem az erdélyi, de leginkább az anyaországi nemzeti szervezeteknek, politikai pártoknak. Utcai békés tüntetéseken, a nemzetközi szervezeteknek címzett petíciókkal kellene előremozdítani Előd kiszabadítását.

Az úgynevezett rendszerváltás óta minden (!) magyar kormány által mintaállamként beállított Izraeltől kellene tanulnia a magyar diplomáciának, de még az utca egyszerű emberének is. Persze nem azt, hogy miként bombázzuk le a szomszédos országok polgári lakosságát, hanem a haza- és a nemzetszeretetet. Egy Gilád Sálít nevű izraeli kiskatona négy évvel ezelőtt esett a Hamász fogságába, s azóta nem múlik el olyan hét, sőt nap, hogy Izraelben és másutt is ne lenne tömegtüntetés a kiszabadításáért. Az izraeli kormány latba vetve kapcsolatait, a fogoly kiszabadítására ösztökéli a nemzetközi közélet ismert szereplőit, a német kancellártól kezdve a római pápáig. Miért nem tudja, vagy legalább kísérli meg ugyanezt a budapesti diplomácia? Miért hallgat a Jobbik, de leginkább „a tizenötmillió magyart képviselő” és kormányzati hatalommal bíró Fidesz?

Tóásó Előd ugyanis része ennek a tizenöt milliónak, s ezért kimentéséért addig kell tennünk, amíg nem késő.

Fancsali Enikő