Csoportos néphülyítés
Ismét megkezdődnek az izraeli-palesztin béketárgyalások – ki tudja hányadszor immár? Évtizedek óta ismétlődik ugyanaz a történet: a felek tárgyalóasztalhoz ülnek, majd általában valamilyen súlyos izraeli jogsértés miatt a megbeszélések elakadnak.

Legutóbb 2007-ben Annapolisban ült tárgyalóasztalhoz az izraeli, illetve a palesztin küldöttség, és akkor elhangzott egy bejelentés, mely szerint 2009 januárjában megállapodás fog születni a felek között. Csakhogy miután  Tel-Aviv barbár támadást indított a Gázai-övezet védtelen lakói ellen, a megbeszélések megszakadtak. Van-e esély ezúttal a sikerre, különös tekintettel arra a tényre, hogy Izrael és Amerika saját bábjukkal – Mahmúd Abbásszal – akar „megállapodni”, aki viszont teljes mértékben elvesztette a palesztin tömegek bizalmát?

Ha Izrael valóban meg kívánna egyezni a palesztinokkal, akkor már régen megtette volna – csakhogy Tel-Aviv egyáltalán óhajt semmiféle megállapodást. Eleve kudarcra van ítélve egy olyan egyezség, melyet a palesztinok részéről a népszerűtlen Mahmúd Abbász ír alá. A 75 esztendős palesztin elnök 2004 novemberében lett a Palesztin Felszabadítási Szervezet elnöke, azonban sohasem tudott elődjének, Jasszer Arafatnak a méltó utódjává válni. Abbász – mozgalmi nevén Abu Mazen – képtelennek bizonyult arra, hogy megőrizze a palesztin ellenállási mozgalom egységét: a két legjelentősebb politikai erő, a Hamász és a Fatah közötti ellentétek a Hamász 2006-os választási győzelme után helyenként fegyveres harccá fajultak. Abbász – a megszálló izraeli hatóságok és az USA segítségével – ugyan Ciszjordániában letörte a Hamász hatalmát, azonban a Gázai övezetben erre képtelennek bizonyult. De nem volt képes arra sem, hogy összebékítse a szemben álló palesztin politikai erőket. Abu Mazen teljesen zavaros politikát folytatott: hol fegyveres erővel kívánta megtörni a Hamász uralmát, hol pedig tárgyalni próbált az iszlamistákkal. Nem csoda hát, ha céljait nem tudta elérni. Erre a katasztrofális politikára pedig nem lehet mentség az, hogy Washington és Tel Aviv súgott neki a háttérből. Senkinek sem kötelező a saját népét elnyomó hatalmakkal együttműködni.

Mindamellett tény az, hogy Abbász sohasem lelkesedett a megszálló Izrael elleni fegyveres küzdelemért. Ő mindig is a palesztin mozgalom mérsékelt szárnyához tartozott, és a diplomáciai tárgyalások sikerébe vetette reményeit. Ezért aztán sohasem rokonszenvezett a Hamásszal sem: már 2003-ban, még mint palesztin miniszterelnök, kísérletet tett az iszlamista mozgalom lefegyverzésére. A palesztin tömegek szemében azonban akkor csorbult súlyosan a tekintélye, amikor 2007 júniusában – alighanem izraeli-amerikai parancsra – megkísérelte megdönteni a demokratikus úton választott Hamász-kormányt a Gázai-övezetben. A kísérlet azonban nem sikerült, és azóta sem tudta semmilyen módon aláásni a Gázát irányító iszlamista mozgalom hatalmát. Újabb súlyos népszerűségvesztést okozott a számára, amikor a 2008–2009 fordulóján lezajlott gázai háborúval kapcsolatos úgynevezett Goldstone-jelentést igyekezett levétetni az ENSZ napirendjéről, holott a dokumentum világosan rámutatott azokra a megdöbbentő bűncselekményekre, amelyeket a zsidó állam hadereje a támadás során elkövetett. 

A Hamász álláspontja szerint Abu Mazen nem tekinthető a Palesztin Hatóság törvényes elnökének, mivel mandátuma hivatalosan 2009 januárjában lejárt. Mivel azonban elnökválasztásra nem volt lehetőség, Abbász önkényesen meghosszabbította elnöki periódusát. Miféle egyezséget köthet hát az izraeliekkel egy a palesztinok tömegei szemében hitelét vesztett, a megszállók bábjának tartott, ráadásul az elnöki posztot is csupán jogi csűrés-csavarásnak köszönhetően bitorló népszerűtlen politikus?

Közhely, hogy a történelmi megbékélés általában olyan államférfiak nevéhez fűződik, akik határozottan kiállnak népük érdekeiért. Amikor Jasszer Arafat 1993-ben elment Oszlóba, és aláírta a nevezetes (de mint később kiderült, csakis az izraelieknek előnyös) békemegállapodást, immár 30 esztendeje állt a palesztin ellenállási mozgalom élén. Arafat nem ijedt meg a saját árnyékától, és a múltban számos fegyveres akciót is irányított – miként izraeli tárgyalópartnerei közül is szinte mindenki. A legendás palesztin vezér mindig katonai uniformisban járt, pisztollyal az oldalán – vagyis pontosan úgy nézett ki, ahogyan az ember egy felszabadító mozgalom vezérét elképzeli. És noha maga is sokat csatározott a Hamásszal és más radikális palesztin szervezetekkel, bárhová is ment a palesztin területeken, ünneplő tömeg fogadta. Mahmúd Abbász nyugati öltönyöket visel, modora roppant visszafogott és udvarias, mindamellett jobban teszi, ha  kizárólag szigorú felügyelet mellett megy ki az utcára Ramalláhban. Arafatnak elhitte a népe, hogy józan kompromisszumra törekszik a megszálló hatalommal, és csakis olyan egyezményt ír alá, mely előnyös a palesztinok számára is. (Csakhogy Oszlóban nem ilyet írt alá.) Abbász bármit is tesz, immár a kutya sem hisz neki el semmit. Igen sok palesztin egész egyszerűen árulónak tartja.

A Hamász és a vele szövetséget kötő kisebb palesztin ellenálló csoportok álláspontja szerint  mindenfajta tárgyalások előfeltétele, hogy Izrael szüntesse be a Gázai övezet blokádját, továbbá számolja fel az illegális ciszjordániai és kelet-jeruzsálemi telepeket. A megbeszélések sikeréhez szükséges továbbá, hogy a két legnagyobb palesztin szervezet – vagyis a Hamász és a Fatah – rendezze kapcsolatait, és egységesen lépjen föl a tárgyalásokon a nemzeti érdekek védelmében. Ezekkel az előfeltételekkel egyetért Szíria, Libanon, Irán, Qatar, Törökország is.   

Abbász a maga részéről csupán annyit kötött ki a mostani megbeszélések megkezdése előtt, hogy Izrael hosszabbítsa meg a ciszjordániai telepek építésének befagyasztását elrendelő 10 hónapos moratóriumot, amely szeptember 26-án jár le. Ha Izrael erre nem lenne hajlandó, akkor a palesztin elnök felállhat a tárgyalóasztaltól – szivárgott ki a palesztin államfő környezetéből. Lényegében mindegy azonban, mit tesz Mahmúd Abbász, mert immár bármit is cselekszik, az izraeli-amerikai érdekeket szolgálja. Hiába, ez az árulók sorsa. Ugyanis ha esetleg mégis megmakacsolja magát, és az izraeli telepek építésének folytatására hivatkozva megszakítja a tárgyalásokat, akkor ő lesz a hibás a „békefolyamat ismételt elakadásáért”. Ha pedig az alapvető palesztin érdekeket feladva aláír egy teljes megadását jelentő békeegyezményt, akkor a Hamász és a vele szövetkező hazafias palesztin erők (esetleg egy újabb intifáda) akadályozza meg az igazságtalan megállapodás végrehajtását. És ebben az esetben is a palesztinok lesznek a hibásak a „békefolyamat elakadásáért”. És éppen ez a lényeg: Izrael és az USA nem akar békét Palesztinában, mert egy tisztességes megállapodás lehetetlenné tenné a fő cél megvalósítását: a zsidó élettér további növelését, illetve Nagy Izrael álmának megvalósítását.

Perge Ottó

(Kuruc.info)