Az új magyar parlament húsz éves, morális és jogi értelemben vett mulasztást s ezen időszak kormányainak saját nemzetük ellen irányuló politikáját orvosolta azzal, hogy 2010. május 26-án, még az új, Orbán Viktor vezette kabinet megalakulása előtt megszavazta a kettős állampolgárságról szóló törvényt, amely egyéni kérelemre lehetővé teszi, hogy gyorsított eljárásban, három hónap alatt mindazok, akik ezt igénylik, és igazolni tudják, hogy felmenőik magyarok voltak, illetve Magyarországról származtak el (pontosabban a határt léptették át a fejük fölött és megkérdezésük nélkül a nyugati - Szaniszló Ferenc kifejezését kölcsön véve - euro-antanti atlanti nagyhatalmak), valamint ismerik a magyar nyelvet, visszakapják a hazánk csaknem háromnegyed részét bekebelező idegen, megszálló államok hatóságai által tőlük önkényesen és törvénytelenül elvett magyar állampolgárságukat. (A történelmi Magyarország területe 325 ezer km² volt, a jelenlegi csonka országé 93 ezer km².)

Rögtön szögezzük le: az alakuló ülése után néhány nappal állampolgársági törvényt alkotó törvényhozó testület nagyon helyesen döntött, amikor a Magyarország területének nagy részén osztozkodó egykori kisantant utódállamok semmiféle állítólagos érzékenységére nem volt tekintettel, miként arra az itthon 1945 óta a baloldal külpolitikai krédójaként hangoztatott ostoba és önsorsrontó, nemzetsorvasztó közhelyre sem, hogy bármiféle, a kisebbségi sorba taszított - sajnos, ma már csak mintegy 2,5 milliónyi - nemzettestvérünk sorsán csak rontunk és ártunk nekik, ha érdekükben az államközi egyezményekben, sőt, a trianoni békediktátumban is garantált kisebbségi jogaikért a szomszédos államok arra illetékes külügyi-diplomáciai testületeinél, illetve az összes létező nemzetközi fórumon fellépünk. Ezzel szemben a történelem az élet tanítómestereként - historia est magistra vitae - azt bizonyítja, hogy egy jogfosztott, megalázott, fennmaradásában veszélyeztetett nép, etnikum csak akkor maradhatott meg, vívhatta ki önrendelkezési jogát, végső soron pedig szuverén, független államiságát, ha elszántan, szervezetten, a passzív ellenállástól a fegyveres szabadságharcig az összes lehetséges taktikai-harci eszközt alkalmazta az idegen elnyomók által rá kényszerített rabiga lerázására (a teljesség igénye nélkül elegendő csupán a skót, az ír, a baszk, a dél-tiroli osztrák-német és a koszovói albán szabadságtörekvésekre gondolnunk).

A leghevesebb és saját alkotmányába ütköző (állampolgárságáról ugyanis csak önként mondhat le valaki a szóban forgó országban), egyúttal az uniós jogharmonizációval is szöges ellentétben álló reagálás és politikai válaszlépés a Felvidékből kiszakított - a népi, valóságalapot korántsem nélkülöző humor szerint -, sms-nyi történelemmel "büszkélkedő", skizofréniás nemzettudattal megvert Szlovákiából érkezett. Fico, Slota és hasonszőrű politikustársaik megszokták az utóbbi évtizedekben, kiváltképp az elmúlt nyolc esztendőnyi vészkorszakban, hogy a Gyurcsány-Bajnai nemzetellenes duóval felmosórongyként törölhették fel a padlót, s bármilyen jogsértést - beleértve az intézményesített állami terror kelléktárát is - elkövethettek a felvidéki, sőt, a trianoni határokon belül élő magyarság megfélemlítésére (gondoljunk a dunaszerdahelyi vérengzésre), állandósult rettegésben tartására, emberi méltóságukban és nemzeti identitásukban történő megalázására. Most azonban mintha a kétségbeesés, kapkodás és pánik lett volna úrrá a derék "tót atyafiakon". Politikusi bölcsességükből mindössze annyira futotta, hogy a Magyarország egykori fővárosában, az 1563 és 1830 közötti időszak magyar királyainak koronázóvárosában, Pozsonyban ülésező tót országgyűléssel május 31-én ők is elfogadtatták a július 17-én hatályba lépő saját állampolgársági törvényüket, mely szerint azok a jelenlegi szlovák állampolgárok, akik egy másik ország állampolgárságát is felveszik, automatikusan elveszítik a szlovákot. Miként fentebb már utaltam rá, ez saját alkotmányukba is ütköző törvény, de egyúttal az Európai Unió jogszabályait is durván megsérti, hiszen a kettős állampolgárság ott természetes, magától értetődő dolog.

A negyedszázados államisággal sem rendelkező, történelem nélküli Szlovákia vezető politikusainak azonban - az említett állampolgársági törvényen túl - meglehetősen sajátos elképzeléseik vannak egy 21. századi európai uniós jogállam működéséről. Tavaly, 2009. szeptember 1-jén lépett hatályba északi szomszédunknál az ún. nyelvtörvény, amely nyilvános helyeken, a közéletben, állami és önkormányzati hivatalokban, bíróságokon kizárólag a szlovák nyelv használatát engedélyezi írásban és szóban egyaránt, s amennyiben valaki ezt a törvényt magyarul megszólalva vagy valamely szlovák hatósághoz, illetve hivatalhoz anyanyelvén írt hivatalos levél benyújtásával megszegi, 100 eurótól 5000 euróig terjedő pénzbüntetéssel sújtható. (A jelenlegi euró/forint árfolyamot tekintve kb. 30 ezer forinttól 1,5 millió forintig terjedő összegről van szó.) Természetesen ez a gyalázatos, nyelvhasználatra vonatkozó jogszabály magát a brüsszeli eurokráciát is minősíti, hiszen egyetlen elítélő hivatalos nyilatkozatot nem adtak ki e törvénnyel kapcsolatban, de ez az uniós némaság a szlovákiai jogtiprásokat illetően már igazán nem meglepő azután, hogy ezt a minden cm²-nyi területével az egykori Magyar Királyság részét alkotó államot a Benes-dekrétumok hatályban maradásával fogadták be be az európai integráció keretei közé.

A szlovák (és mellettük az ukrán, román, szerb) politikusok és történészek a 19. század elejétől napjainkig kényszeresen hirdették-hirdetik különféle nemzetközi diplomáciai fórumokon, valamint történettudományi konferenciákon azt a valótlan és dokumentumokkal, forrásokkal, statisztikai, illetve népszámlálási adatokkal nem bizonyítható tételüket, miszerint a Monarchia és benne a történelmi Magyar Királyság a népek börtöne volt, a budapesti kormány erőszakos asszimilációs, magyarosító politikát folytatott, s a legalapvetőbb kisebbségi jogokat sem biztosította a hazai nemzetiségeknek.

Ezen állítással szemben a dualizmus kori belpolitikai realitás a kisebbségi kérdést illetően az volt, hogy - Svájc kivételével - Európa egyetlen országában sem biztosítottak a hazánkban élő nem magyar etnikumoknak olyan széleskörű kulturális, nyelvhasználati, gazdasági és politikai jogokat, mint Magyarországon, s az is példátlan volt a kontinensen, hogy a kiegyezést követő évben a magyar országgyűlés megalkotta a nemzetiségi törvényt. Az 1868.évi 44. törvénycikk alapja az, hogy hazánkban egyetlen politikai nemzet létezik, a magyar, s az állam hivatalos nyelve is a többséget alkotó, s az államnak nevet adó magyarságé. (Államjogunk a horvátot ismerte el még önálló politikai nemzetként, minthogy a korai középkortól szuverén államisággal rendelkezett, és 1091-ben Szent László királlyá választásával csatlakozott a Szent Korona országaihoz, azonban Horvátország államjogi státuszát és autonómiáját egy másik, az 1868. évi 30.törvénycikk rendezte.) Ugyanakkor a nemzetiségi törvény deklarálta valamennyi polgár egyenjogúságát, bármely nemzetiséghez tartozzék is.

Az 1868. évi 44. törvény elvi bevezetője után lássuk, hogy konkrétan milyen nemzeti-közösségi jogokkal élhettek a magyarországi kisebbségek az állítólagos "magyar elnyomás, erőszakos asszimiláció és elnemzetietlenítés korszakában, a népek börtönében, az Osztrák-magyar Monarchiában."
Az 1. §. megállapítja, hogy az államnyelvből következően, a kormányzat és az országgyűlés nyelve a magyar, s a törvényeket is magyar nyelven alkotják, ugyanakkor azonban az országban lakó minden más nemzetiség nyelvén, hiteles fordításban is kiadják. A 2. §. kimondja, hogy a törvényhatóságok (a vármegyék) jegyzőkönyveit az állam hivatalos nyelvén vezetik, de emellett mindazokon is, amelyeken a megyei képviselő-testület tagjainak 20%-a kívánja. A 3. §. ezt azzal egészíti ki, hogy a vármegyei közgyűléseken mindenki szabadon használhatja anyanyelvét. A nemzetiségi törvény 4. § -a lehetővé teszi, hogy a vármegyék a kormányhoz intézett hivatalos irataikban az államnyelv mellett hasábosan azon nyelvek bármelyikét is használhassák, amelyeket a helyi közgyűléseken, illetve jegyzőkönyvekben is használnak. Mi több, a 6. §. előírja, hogy a megyei tisztviselők a községekkel, civil egyesületekkel és magánszemélyekkel való hivatalos érintkezésekben lehetőleg azok nyelvét használják. A 7. §. szerint ugyanez az alapelv érvényesül az igazságszolgáltatás fórumain is, tekintve, hogy a községi és járási bíróságokon minden állampolgár anyanyelvét, illetve saját községének ügyintézési nyelvét használhatja. Ami az egyházak nyelvhasználatát illeti, teljesen egyértelmű a 10., illetve a 14-16. §-ban rögzített jogszabályi rendelkezés: minden egyház maga határozza meg a maga hivatalos nyelvét, s ezt használja az anyakönyvezéskor, az egyházi hivatalokban és iskolákban az elemi szinttől a főiskolai képzésig. (Az egyetemeken kizárólag magyar volt az oktatási nyelv, a zágrábi kivételével, ahol a horvát autonómia jogán saját, nemzeti nyelvüket használták.)

Példátlan, és a napjainkban Magyarországot alaptalan és hamis vádakkal, rágalmakkal illető utódállamokban elképzelhetetlen nagyvonalúságról és toleranciáról tanúskodik a 17-18. §. azon törvényi előírása, amely lehetővé teszi a nemzetiségeknek, hogy az állami fenntartású tanintézetekben a közoktatási miniszter köteles "a lehetőségig gondoskodni arról, hogy a hon bármely nemzetiségű, nagyobb tömegekben együtt élő polgárai az általuk lakott vidékek közelében anyanyelvükön képezhessék magukat, egészen addig, hol a magasabb akadémiai képzés kezdődik. Továbbá, az állami közép- és felsőfokú iskolákban, ha az adott területen több nemzetiség is él, azok részére nyelvi- és irodalmi tanszékeket kell felállítani. A 19. §. alapján ugyanez a rendelkezés vonatkozik az egyetemekre is. Magától értetődően állapítja meg a 26. §., hogy a községek, egyházak, magánszemélyek, illetve egyesületek is létrehozhatnak alsó, közép- és felsőfokú tanintézeteket (természetesen az egyetemek kivételével), melyekben a tanítás nyelvét az alapítók határozzák meg. Végül, rendkívül fontos a 27. §., a záró passzus: a nemzetiség Magyarországon nem akadálya bármely hivatal vagy méltóság betöltésének. "Sőt, inkább az államkormány gondoskodni fog, hogy az országos bírói és közigazgatási hivatalokra, s különösen a főispánságokra, a különböző nemzetiségekből a szükséges nyelveken tökéletesen jártas s másként is alkalmas személyek a lehetőségig alkalmaztassanak."

Az 1868-as nemzetiségi törvényt a dualizmus egész időszaka alatt nem változtatták meg, és jogi értelemben sem helyezték hatályon kívül. Ennek köszönhetően a magyarországi kisebbségek is részesültek a rohamos gazdasági fejlődés előnyeiből, de különösen nyelvi és kulturális fejlődésüket, s ezzel párhuzamosan politikai és nemzeti öntudatosodásukat tette lehetővé. A nemzetiségi lakosság általános kulturális szintjének látványos emelkedését pontosan szemléltetik a korabeli statisztikai adatok. 1880 és 1910 között Magyarország összlakosságát tekintve az írni-olvasni tudók aránya 50%-kal nőtt. Nemzetiségekre bontva, a fejlettebb szellemi-kulturális szinten állóké általában lassúbb, a kevésbé fejletteknél jóval gyorsabb volt a fejlődés.

A német lakosság körében 30%-kal nőtt az írni-olvasni tudás, a szlovákoknál 80%-kal (!), a rutén és a román nemzetiségnél 30%-kal, noha ez az utóbbi etnikum esetében azt jelentette, hogy 1880-ban a román népesség 10 %-a tudott írni-olvasni, 1910-ben pedig még mindig csupán 30% volt a nem analfabéták aránya, ugyanakkor a magyar és a német anyanyelvűek 80%-a ismerte a betűvetés tudományát.

A hazánk feldarabolását szentesítő trianoni horrordiktátum következtében idegen államok uralma alá került, kisebbségi sorsra kárhoztatott nemzettársaink 1920 óta még csak nem is álmodhatnak arról, hogy az 1868-as magyarországi nemzetiségi törvényben deklarált jogok megadásában reménykedhetnének. Azt sem hallgathatjuk el azonban, hogy a magyar kisebbség sanyarú és jogfosztott helyzetének csaknem évszázados állandósulásáért súlyos felelősség terheli a szomszédos államok számos, nemzeti alapon szerveződő, az idegen, hódító hatalmak vezető politikusaival kollaboráló magyar pártjait, illetve azok prominens alakjait, továbbá az elmúlt két évtized magyarországi kormányait, hiszen ezek a közéleti szereplők határon innen és határon túl, mindig azt igyekeztek elhitetni a Kárpát-haza magyarságával, hogy mit miért, nem lehet, nem szabad és nem ajánlatos megtenni a felvidéki, kárpátaljai, erdélyi, valamint délvidéki, egykoron egy állam területén élő honfitársaink emberi és nemzeti-kisebbségi jogainak határozott védelmére. Ez a tehetetlen, impotens külpolitika idézte elő a mai, tragikus közép-európai helyzetet. A Fidesz-kormány első lépései mindenesetre biztatóak diplomáciai vonalon. Reméljük, ez a határozott külügyi vonalvezetés végigkíséri majd az előttünk álló négy év szomszédos országokkal való nemzetközi kapcsolatainak alakulását, s végre a Trianon következményeként hazájuktól elszakított magyar testvéreink félelem, no meg büntetőjogi szankcióktól való rettegés nélkül élhetik meg nemzeti hovatartozásukat és önazonosságukat.

Lipusz Zsolt - Kuruc.info