Igen, megértük ezt is. Nem megtörve, hanem tele lendülettel, nem megfogyva, hanem egyre többen várjuk a ma estét, az igazság pillanatát. Azét az igazságét, melyért 2006 őszén és utána is annyiszor utcára vonultunk, mint az a demokráciákban oly természetes, csak sanyarú sorsú hazánkban nem.

Kimentünk, mert nem akartuk lenyelni azt, hogy a hazugságában lelepleződött miniszterelnök hatalmon akar maradni. Naiv fejünkkel azt hittük, hogy az ellenzék azért ellenzék, hogy, felhasználva az utcáról érkező tömeg nyomását, lemondassa a népellenes intézkedések tömegének megtételére készülő kormányt. Nem így történt, és a hazai politika ezzel új lapot nyitott a magyarság történelmében, egy olyant, amelyet végre nem csak ő ír, írhat, hanem mi is.

Nem mentünk haza az utcákról és a terekről az elmúlt négy év során, pedig a tolvajelit minden tagja - pártszínektől függetlenül - ezt szerette volna. Nem mentünk haza, mert tudtuk, érzetük, hogy csinálnunk kell, hisz a történelem úgyis minket igazol, no meg nem lehet az, hogy unokáink kérdőre vonjanak: ilyen helyzet volt, és ti semmit nem tettek ellene, meg sem próbáltátok?

Hát megpróbáltuk, és egész 2007 első felének végéig nagyjából úgy is nézett ki, hogy sikerülhet, azaz megbuktatjuk a kormányt, elérjük az új választást. Erősített hitünkben az álellenzéki formáció, mely szintén hasonló ígéreteket lóbált a levegőben, elhúzva orrunk előtt a mézesmadzagot, mindannyiszor ügyelve arra, hogy a várható és általuk beígért kormányváltás előzménye az ő sikerük legyen. Lett is sikerük (a 2006-os önkormányzati választás, a szociális népszavazás, az EP-választás), ám a kormányváltás mindannyiszor elmaradt, és mi igazolva láttuk, hogy sorsunkat a kezünkbe kell vennünk.

Megalkottuk saját médiafelületeinket, hogy ne szoruljunk az övékére. A Szent Korona Rádió, a Barikád és portálunk, túlzás nélkül állíthatjuk, elévülhetetlen érdemeket szerzett a nemzeti radikalizmusnak kedvező politikai légkör kialakításában. Ez még önmagában nem lett volna elég, de a fiatalokból álló párt, a Jobbik tudott mit kezdeni az egyre erősebben jelentkező igénnyel.

A fogdákon, könnygázfelhőkben edződött jobbikosok aztán elhatározták, hogy ha nem az utcáról, akkor majd menni fog a „rendszeren belülről”. Lehet bírálni az ötletet, lehet kritizálni a tervet, egy viszont biztos: nincs más út. A magyar nép 2006 őszén bizonyította, döntő többségében – némi fotellázadást leszámítva – némán tűri, hogy a hatalom a szájába köpjön. Mi pedig, az a néhány tízezer, aki vállalta a karhatalommal való konfrontációt az utcákon, nem bizonyultunk elégnek a gyors változások kierőszakolásához.

Ezért tömörültünk politikai erővé!

És most itt állunk a győzelem kapuja előtt.

Itt vannak mögöttünk a meggumibotozott, könnygázban fuldokló magyarok. És itt vannak azok, akik a szemük világát vesztették el, és őket is mi, azaz a radikálisok által épített párhuzamos világ védte meg. Velünk jönnek ma szavazni a vidék kisemmizett parasztjai, akik az életellenes cionista rendszer által üresre fosztott padlásuk és pincéjük őrzik az állam által nyíltan bátorított cigányhordákkal szemben.

És jönnek velünk a Szögi család ifjú lányai, akik a cigány lincselők miatt váltak idő előtt felnőtté, egy olyan országban, ahol az igazságtétel csak a magyarnak nem jár. Jönnek velünk az idős betegek, akiket a Horváth Ágnes nevű disznókülsejű és lelkületű némber egészségügye küldözget egyik kórházból a másikba, s akik már nem bírják kiváltani a megdrágult gyógyszereiket.

Velünk szavaznak most azok a tanárok, akik kénytelen némán tűrni, hogy cigánypurdék és azok szülei minden következmény nélkül ütik őket az órákon, és követik őket a diákok, akiket naponta aláznak meg a kormosok az iskolák folyosóin, akik nem tudnak nyugodtan bulizni menni, mert nem ritkán haláleset a vége, ha cigányokba botlanak valahol a hétvégi éjszakában.

A Jobbik sikerét várja most egy megalázott, megrugdosott, kifosztott magyarság, annak is az a része, aki nem vesztette még el a józan eszét, és nem ül fel a húsz éve a hatalomban ülő pártok hamis ígéreteinek.

A Jobbik jó szereplése nem cél – ezt szeretném tisztázni mindenkivel! Egész egyszerűen eszköz a kezünkben, hogy a Szögi tanár úrhoz hasonló magyarok többet ne lehessenek áldozatok! Hogy a magyarnak járjon az egészségügyi kezelés. Hogy otthon lehessünk a saját hazánkban, emelt fővel – a Kárpát-medencében. Folytathatnám a sort, hisz van bőven, amit rendbe kell tenni. Egy viszont biztos: a Jobbik nélkül nem fog menni. A Fidesz önmagában nem képes, és nem is akarja ezt a rendteremtést.
Irány hát a szavazófülke, barátaim, és zárjuk le méltóképp az elmúlt négy év alatt folytatott küzdelmünk első és legvéresebb fejezetét!

És amikor magunk elé tesszük a szavazólapot, rajta a pártok neveivel, gondolkozzunk el egy pillanatig azon, hogy milyen az a magyar igazság, ha az MSZP elindulhatott ezen a választáson? Gondoljunk egy pillanatra a hétesi nénire, a szemük világától megfosztott fiatalokra, a rettegésben és szegénységben élő magyarokra.

Ne tévedjünk és ne hagyjuk magunk megtéveszteni! X-et a Jobbikra!

Florian Geyer