Nem, nem a mi kerítésünk építéséhez lesz
Lassan elérkezünk a kampány végéhez, s hamarosan kiderül, hogy ki lesz Magyarország következő miniszterelnöke. A közvélemény-kutatók szerint a Fidesz jelöltje alakíthat kormányt. Kivételesen éljünk az ő szófordulatával, mondván, nem a felméréseket, hanem a választást kell megnyerni, így az esélyek latolgatásába most nem megyünk bele - viszont nem árt, ha egy picit elgondolkodunk azon, kicsoda Orbán Viktor valójában, és milyen célok vezérlik a „rendkívül tehetséges politikust”.

Orbán Viktort talán célszerűbb lenne egyéb politikai tisztségei mellett a Fidesz örökös listavezetőjének nevezni. Talán nincs is még olyan párt a posztkommunista országokban, amelyiknek az utóbbi húsz évben mindig ugyanaz az arc volt a listavezetője, dacára annak, hogy választást egyszer tudott nyerni, igaz, az 1998-as voksolásról különböző szakértők és politológusok állítják, hogy tulajdonképpen az MSZP vesztette el. Ha megnézzük a szóban forgó választás adatait, akkor ezzel a kijelentéssel akár egyet is érthetünk. Egy biztos: úgy tűnik, a poklot és a mennyet is megjárt 47 éves politikus az idén már nyugodtan készülhet Magyarország miniszterelnöki székének elfoglalására, hiszen húsz év után most először jött létre olyan helyzet, hogy igazából szinte semmi nem veszélyezteti a hatalom megszerzésében.

Orbán Viktor politikai pályafutása a kommunista rendszer utolsó éveiben kezdődik, a hírhedté vált Bibó kollégium diákjaként kerül be a közéletbe mint liberális politikus. A Fidesz megalapítása után nem választanak hazafias, nemzeti utat, leginkább az SZDSZ kistesójaként tartja őket számon a köznép által csak gengszterváltásnak nevezett rendszerváltoztatás utáni évek közélete.

Ma már nyilvánvaló, hogy hazánk kommunizmus utáni útjának céljait, a lehetőségek kereteit ebben az időszakban szabják meg, azaz az első négy év politikája döntő módon határozta meg a mind a mai napig meglévő törésvonalakat, lehetőségeket, egyszóval a magyar demokrácia mibenlétét. Az, hogy ma már nem beszélhetünk demokratikus viszonyokról hazánk esetében, egyértelműen az első négy évünk eredménye, amiből Orbán Viktor és az általa vezetett politikai kommandós csapat derekasan kivette a részét. A kultúrharc kezdete idején (akkor még nyíltan) szélsőliberális elveket valló Fidesz keményen ostorozza az Antall-kormány politikáját, leginkább annak nemzeti részeit, hisz önmagában távolról sem nevezhetjük nemzetinek az első MDF-kormányt.

Orbán ekkori politikáját a magyarsággal és a kereszténységgel való teljes szembenállás jellemzi. Frakciójával kivonul a parlament Trianon-megemlékezéséről, gúnyosan beszól az egyházak finanszírozásáról szóló törvény vitája idején: „Csuhások, térdre!” kiáltja oda keresztény képviselőtársainak. Ez talán csak ifjonti hetykeségnek, műveletlenségből fakadó barbarizmusnak tűnhet egyesek szemében, de Orbán olyannyira komolyan gondolja a liberális filozófia gyakorlatba ültetését, hogy kijelenti: „Nem hiszünk a gazdasági gondjainkra megválást hozó államban. Kételkedünk a politika gazdasági teljesítményekre gyakorolt pozitív hatásával szemben.” (Sic!)

Nos, a fenti kijelentés mögött meghúzódó gazdaságpolitika miatt tartunk ott, ahol. Orbánék minden eszközzel küzdenek az ellen, hogy az állam megvédhesse a rendszerváltozás veszteseit, s, mint azt a történelem igazolja, nem kevés sikerrel. Keményen ellenzik a kárpótlás rendezését, a kommunisták által elkobozott javak visszaszolgáltatása talán sehol sem halad annyira nehezen mint hazánkban, sehol sem ad annyi korrupciós mutyira lehetőséget, mint nálunk. A leggusztustalanabb módon, kárpótlási jegyekkel verik át a volt tulajdonosokat, amelyek elértéktelenedése után a nemzet nagy része hoppon marad. Ez a pár tény is bizonyítja, hogy Orbán jó tanítványa volt Soros Györgynek, a globalizált világ legördögibb pénzemberének. Orbán ugyanis Soros pénzén tanul Nyugaton, még akkoriban, amikor az egyszerű magyar csak álmodhatott útlevélről.

Nos, Soros alaposan kitanítja ezt a fiatalembert arról, hogy miként kell az állam és az adófizetők megfejéséből pénzhez jutni. Pártjuk finanszírozását is egy ilyen trükkel oldják meg. 1991-ben 100 millió forint kölcsönt vesznek fel a Magyar Hitelbanktól, abból a célból, hogy pártjukat fejlesszék. A kölcsön fedezetéül pedig a parlamentbe frissen bekerült párt állami támogatása szolgál, tehát végső soron az adófizetők pénze. Tegyük hozzá: akkoriban egy egyszerű, a nagy változások miatt megroggyant magyar vállalkozó nem számíthat hitelre. Orbánék persze kapnak, és Önök fizették ezt vissza, vagyis az adófizetők. Talán tekinthetnénk erre úgy is, mint a magyarok által a Fidesznek kölcsönadott összegre, ám az ügy legérdekesebb része: a 100 millió forintot mind a mai napig nem fizették vissza! Viszont kamucégek százait, alapítványok tucatjait hozzák létre, hogy tisztára mossák a pénzt. Az ügy levezénylője Simicska Lajos, Orbán kollégiumi szobatársa, a későbbi APEH-elnök. Erről a pénzmosási időszakról írja Bayer Zsolt, hogy egyre több fegyveres lett a környékükön, és kezdtek úgy kinézni, mint egy drogbáró tanyája Kolumbia-alsón. Nos, Soros György csemetéi felnőttek és alkalmazták a tanultakat. A Fidesz kincstárának megszületése egy egyszerű rablás eredménye.

Orbán Viktor és társai közben tovább támadják az első szabadon választott kormányt, Kövér gusztustalan módon gúnyolódik a Magyarországra látogató pápával, azaz élik liberális valójukat, Orbán a sajtó kedvence, s minden jel arra mutat, hogy 1994-től már nagyobb súllyal vehetnek részt a hatalom gyakorlásában. Aztán a második szabad választás csúfos vereséget hoz a nem véletlenül Zsidesznek becézett alakulat számára, a „demokráciából” kiábrándult nép visszaszavazza a kommunistákat a hatalomba, akik az SZDSZ-szel lépnek koalícióra, Orbánék pedig hoppon maradnak. Igazság szerint ekkor már senki nem jósolt nekik nagy jövőt, viszont az elemzők egyvalamiről megfeledkeztek: Orbánék köpönyegforgató képességéről.

Ha nem terem babér a liberális oldalon, akkor majd terem a jobboldalon – gondolhatták Viktorék, ráadásul a nemzeti oldal félévszázados hazai hiánya igazán kedvező közeget teremtett nekik. Orbán pártjával átvonul a jobboldalra, 1998-ban pedig azzal az MDF-el közösen, melyet öt évvel korábban még hevesen támadtak, kormányt alakítanak.

Ezzel pedig kezdetét veszi a magyar jobboldal felszámolásának fideszes programja. Hű liberálisként kormányzásuk idején sem látnak hozzá a magyar társadalom gyökeres átalakításához, szabad prédává válik az oktatás és a kultúra, hogy a judeobolsevikok azt műveljenek ott, amit akarnak. A magyar földet nem védik meg a felvásárlástól, ennek levét pedig most készül meginni a magyar lakosság. Orbán előbb a kisgazdákat darálja be, eltüntetve a történelmi pártot a magyar közéletből, majd az MDF-et veri szét sikeresen. Használja, majd eldobja a Csurka által vezetett radikális pártot, a MIÉP-et. Kormányzásának esztendei, valamint az azóta eltelt nyolc év kommunista kormányzása alatt mindvégig egy cél lebegett a szeme előtt: felszámolni a jobboldalt, majd annak színében tetszelegni! Ebbéli óhajának hangot is ad, amikor egy interjúban úgy fogalmaz: „a Fidesztől jobbra nincs élet”.

Tekintve, hogy a Fidesz messze áll a jobboldali, nemzeti értékektől, ezt a kijelentést úgy is értelmezhetjük, hogy ha rajtuk múlik, nem lesz magyar érzelmű és érdekű párt Magyarországon; ők majd - természetesen a megfelelő jelszavakat skandálva - szépen begyűjtik az erre vágyó emberek szavazatait, megtartva az országot a megbízók által kijelölt úton. Orbánnak a 2006-ban csúfosan elbukott választás sem ingatja meg a Fideszen belüli egyeduralmát, dacára annak, hogy később egy interjúban bevallja: nem is akartak győzni 2006-ban. Aztán persze folyatódik a gyalázatos álellenzéki időszak Erdély elárulásától a lisszaboni diktátum olvasatlan aláírásáig - ismerjük a történetet.

Kérdés, mit akar valójában Orbán Viktor? A választ talán úgy érdemes megfogalmazni: kézben és langynemzeti altatásban tartani a magyar útra visszavágyókat, a haza szabadságát kivívni akarókat. Azaz folytatni a mellébeszélést, a nemzetiszínű retorika mögött megbúvó birodalomépítést, a tőle különböző jobboldali pártok bedarálását, nehogy olyasmi történjen, ami Soroséknak (na meg a Likudnak) nem tetszik.

Kijelenthető: ma Magyarországon jobboldali ember nem szavaz a Fideszre!

Kuruc.info