Mikszáth klasszikus regényének címét nem véletlenül vettem kölcsön mostani írásomhoz. Közismert, hogy bő háromnegyed év leforgása alatt a magyar választópolgárok kétszer is az urnák elé járultak- járulnak. Tavaly június 7-én, megtörtént az európai parlamenti képviselők választása, majd ez év áprilisában egy sorsdöntő voksolás következik: a Magyar Köztársaság új országgyűlését kell az erre jogosult polgároknak megválasztaniuk. A tét tehát óriási: végre eltávolíthatjuk a hatalomból azokat — s most próbálok nagyon eufemisztikusan és visszafogottan fogalmazni — a haramiákat, akik a végromlás küszöbére és koldusbotra juttatták nyolc esztendő alatt Magyarországot.

  S ha már Mikszáth neve szóba került, az ő címként választott regényében ( de szinte mindegyik másban is ) nagyon sok olyan trükkel, választási manipulációval, korrupciós üggyel találkozunk, melyek 19. századi közéletünk és választási kampányaink természetesnek tekintett velejárói voltak, bár kétségtelen, hogy akkoriban az efféle törvénytelenségeket még valamifajta úri eleganciával és szellemességgel bonyolították le. Volt a dolognak egy diszkrét bája. Egyetlen kis epizód a címként választott műből. A jobb sorsra érdemes, képviselőségre és egy szépséges úri kisasszony kezére egyszerre pályázó, elszegényedett tót kisnemes, Kovinyi János leendő apósával efféleképp társalog a menyegző előtt:

És mire bazírozza öcsémuram, a házasságot?

Hogy értsem ezt?

Hát én úgy értem, hogy a házasság szentség, mindenesetre — és a kezeit dörzsölte, és szemeit égre emelte (mert a nagyságos úr nagy katolikus) — kétségen kívül szentség, de hogy is fejezzem ki magam korrekte, szükséges hozzá a „speiz” is.

Na, természetesen — felelte Kovinyi nyugodtan. 
Miből akarnak élni?

Egyelőre birtokomból és egyéb jövedelmeimből — felelte Kovinyi. 
Az önök megyéjében mostoha a föld. Mennyi az ön évi jövedelme?

Jó esztendőben kétezer forint.

Az öregúr szaporán pislogott apró szemeivel.

- És rossz esztendőben? — kérdé mélabúsan.

- Rossz esztendőben háromezer.

- Hogy lehet ez? — ütötte fel a fejét élénken.

Kovinyi titokzatosan mosolygott, de nem felelt.

- Miképp érti? — ismétlé Röszkey. — Az ördögbe is, nem szeretem a rébuszokat találgatni.

- Beszélhetek bizalmasan?

- Magától értetődik.

- Ínséges esztendőben adományok özönlenek a vidékünkre, és én vagyok a kiosztó bizottság elnöke.

Röszkey a fejére ütött, mintha meg akarná magát büntetni, mintha azt mondaná magának: „ Nagy szamár vagy te Röszkey, hiába vagy királyi tanácsos”, de csak ennyit mondott:

- No, no.

Ilyen kedélyes-anekdotázós, vasárnapi ebéd utáni pipafüstös, bortól enyhén mámoros, patriarchális hangulatban zajlott hajdanán hazánkban a család és a köz ügyeinek intézése, ellentétben a mai kegyetlen, nyílt farkastörvényeknek teret adó posztmodern, neoliberális útonállással. Amennyiben a jelenkori rablóprivatizátorok is törvényes jövedelmükhöz képest a közvagyonból annak csupán 50 százalékát lopták volna el, hazánk valószínűleg napjainkban már egy kis Kánaán lenne Európa közepén. Persze, ezek törvényesnek tekintett jövedelmüket is összerabolták. 
 

S ha már szóba hoztuk az európai uniós választásokat, nem maradhat említés nélkül az sem, hogy az eurokráciának nevezett uniós elit kiválóan együttműködik a hazai kleptokráciával, s így a magyar nemzeti célok artikulálására és érvényesítésére nincs mód és lehetőség uralkodásuk alatt, hiszen abban közös a két hatalombitorló csoport érdeke, hogy a hazai, politikai és erkölcsi értelemben egyaránt amortizálódott, Mammon-hitközségi elöljáróság az idők végeztéig latorkodhasson népünk felett, s biztosítsa a nemzeti vagyontárgyak és jövedelem akadálytalan lenyúlását és kihordását Magyarországról. S ráadásul olyan arcátlanul hazudnak mostanság (is), a kampányidőszakban, amire aligha volt példa a korábbi történelmi időszakokban. A nem kormánypárti lapok nyugodtan felvehetnék a „Bűnügyi Hírmondó” nevet, hiszen másról sem olvashatunk az újságokban az utóbbi időben, mint hűtlen kezelésről, sikkasztásról,vesztegetésekről, a szocialista, illetve a szabaddemokrata „politikusokat” érintő letartóztatásokról és bírósági ítéletekről. A BKV, valamint a budapesti városvezetés manapság nyilvánosságra kerülő ügyletei kapcsán pedig az ember kifogy a szóból. Ilyeneket még Ionesco sem tudott volna kitalálni. Az ember egyszerűen fuldoklik és fetreng a röhögéstől, s óhatatlanul felteszi a kérdést: hát itt mindenki lop, s egyetlen törvénybe nem ütköző gazdasági vagy politikai döntést nem voltak képesek hozni az elmúlt húsz évben? Ám ne áltassuk magunkat: ez csak a jéghegy csúcsa.

Ezt a dicső társaságot, e tolvajkompániát jól ismerve azon már végképp ne csodálkozzunk, hogy van pofájuk a választópolgárok elé kiállni, hogy arra biztassák őket, azt hazudják gátlástalanul a képükbe, csak bátran szavazzanak rájuk, mert amennyiben vannak is bajok — melyeket természetesen ők idéztek elő működésükkel — , azokat egyedül, afféle kiválasztott népségként ők képesek kijavítani, orvosolni. Olyasféle szellemi magaslatokat érintő okoskodás ez, mintha mondjuk egy autószervizben, ahol teljesen tönkretették a csaknem új, és oda kis hibával bevitt autónkat, azt mondaná a vezetés, hogy vigyük csak vissza a járgányt nyugodtan, ők majd megjavítják. Van-e normális, épeszű ember, aki a történtek után a tanácsot megfogadva így cselekedne, ahelyett, hogy feljelentené az egész bagázst? Jobb esetben…

  A magyar társadalom előtt valóban történelmi lehetőség nyílik két hónap múlva, s ezúttal nem hibázhat. Örökre ki kell ezt a bűnszövetkezetet füstölni a hatalomból vagy amennyiben úgy tetszik, itt a vissza nem térő alkalom, hogy ezeket — politikai értelemben — lenyakazzuk. Mert ha ezt tavasszal is elmulasztjuk, ők teszik meg velünk, de nem szimbolikus értelemben. Mert itt már valóban két választási lehetőség van: élet vagy halál.

Lipusz Zsolt — Kuruc. info