Karácsonyi ajándékunk Balaványéknak:<br>egy kis rettegés-elősegítő
A Magyar Nemzet tegnapi számának Nézőpont rovatában első olvasásra talán kissé meglepő hangvételű írás jelent meg Balavány Györgytől A létező nemzetiszocializmus címmel, amelyben a szerző nem kevesebbet állít, mint azt – ellentétben a szokásos parlamenti álellenzéki, hivatalos mellébeszélésekkel –, hogy mára Magyarországon a nemzetiszocializmus, illetve a hungarizmus (ami persze nem egy és ugyanaz) valóságos, létező „társadalmi problémává” vált.

Közismert, hogy húsz éven keresztül azt a „jobboldali”, hivatalos magyarázatot hallhattuk, miszerint nálunk nincsen semmiféle reális politikai alapja a szélsőjobboldallal való fenyegetőzésnek, minthogy az nem létezik, s virtuális rémképének megidézése csupán az MSZP-SZDSZ pártszövetség érdekeit, illetve legitimációját hivatott szolgálni.

Ezzel szemben Balavány cikkében rámutat, hogy a baloldaliak addig-addig festegették azt a bizonyos ördögöt a falra, mígnem az a maga fizikai valóságában is testet öltött, így napjainkban „a náci mozgalom reneszánszát éli”, ráadásul kiépítette saját infrastruktúráját, profi marketinget alkalmaz, országos hálózatba szerveződött, terrorista sejteket képzett ki és árnyékhadsereget kommandíroz. Tehát ismételten hangsúlyoznunk kell, hogy a magyarországi, egyesek által konzervatívnak nevezett újságírásban korszakfordító jelentőségű publicisztikáról van szó, hiszen ezen az oldalon – egészen mostanáig – az abban felvetett társadalomlélektani-politikai jelenséget folyamatosan nem létezőnek tekintették, a szőnyeg alá söpörték és söprik. (Persze az ún. baloldalon Tamás Gáspár Miklós már a ’90-es évektől folyamatosan adja le az ideológiai vészjelzéseket a kertek alatt ólálkodó fasisztaveszélyről, amelyből aztán véleménye szerint mára megvalósult politikai állapot lett „holokauszthelyesléssel”, gyűlöletbeszéddel, miegymással egyetemben).

Balavány Györgynek kétségkívül igaza van abban, hogy az általa szélsőjobboldalinak nevezett szerveződések, az adekvát ideológia, a szükséges háttérintézmények igenis jelen vannak a mai hazai közéletben. Azzal az állítással is bajosan lehetne vitába szállni, hogy a helyzet radikalizálódása elsődlegesen a „magát antifasisztának nevező politikai-szellemi elit munkájának gyümölcse”. Ennélfogva a „fasizmust hovatovább ők okozták, így ennek kritikája a részükről abszolúte fals.” Továbbá a fasizmus válságjelenség mivoltáról szólva Balavány megállapítja, hogy „ha egy nép évekig azt tapasztalja, amit a miénk a 2002-es politikai fordulat óta, nevezetesen, hogy a kultúráját következetesen felszámolják, hogy a szellemi gyökereit kiszaggatják, s végül a mindennapi kenyere is veszélybe kerül, az a nép jó eséllyel válik labilissá”. Ennek következtében pedig fogékony lesz a „leegyszerűsítő magyarázatokra és a gyűlöletközpontú ideológiára”.

Úgy gondolom mindazonáltal, a probléma egy kicsit összetettebb ennél. A „fasizmus-probléma” genezisét vizsgálva 2002-nél jóval messzebbre visszamehetnénk az időben – legalább a 20. század elejéig –, ám tegyük ezt csupán a probléma megértéséhez szükséges minimális időhatárig: 1990-ig. Az az út, melyen az új politikai rendszer, az ún. „harmadik köztársaság” (már az elnevezés, illetve annak történeti előzményei is megérnek egy külön misét) elindult, s amelynek belső intézményrendszerét, a nemzetközi hatalmi-geopolitikai koordináta-rendszerben elfoglalt helyét ekkortájt határozták meg – a globális elit és a hazai elitek össztársadalmat kirekesztő alkujának eredményeképpen – máig kiható érvénnyel, eleve történelmi zsákutcának bizonyult. Az 1990-es „cégérátfestés” (a kocsma ugyanaz maradt) Magyarországot védtelenül és totálisan kiszolgáltatta a budapesti kollaboráns-helytartó „elit” uralma alatt a nemzetközi tőkés cégbirodalmaknak, valamint az ezekkel összefonódó idegen hatalmi központoknak. Magyarország ma: gyarmat. A gazdaság tudatos szétverésén, lerombolásán, nemzeti vagyontárgyaink és értékeink elkótyavetyélésén túl a legtragikusabb, hogy a nemzet szellemi-lelki kötelékei jóvátehetetlenül roncsolódtak, s egy olyan morális Mariana-árok fenekére jutottunk, hogy kérdésessé vált, felszínre lehet-e még jutni ebből az iszonyú mélységből. Ennélfogva az a történelmi jelenség, amelyet Balavány „fasizmus” névvel jelöl, egyfajta nemzeti immunreakcióként jelent meg a Magyarországot „kormányzó” janicsárság politikája elleni oppozícióvá formálódva.

Azonban ahhoz, hogy végre az értelmes párbeszéd lehetőségei egyáltalán adva legyenek, a 20. századi egyetemes és magyar történelem hiteles, manipulációktól és sanda politikai törekvésektől mentes feldolgozására lenne égetően szükség. A háborúban győztes koalíció propagandaszövegei és a nürnbergi politikai bosszúhadjárat nyomán született „ítéletek” ugyanis nem képezhetik semmiféle elfogulatlan (sine ira et studio) történetírás alapját. Miként az sem tekinthető evidenciának, hogy az 1945 után uralomra jutott – a 18. századi elsötétülésben, illetve az emberellenes francia forradalom ateizmusában gyökeredző – neoliberalizmus a nemzetiszocialista-fasiszta alternatívával szemben a jobbik verziót jelentette Európa jövője és túlélése szempontjából. Netán a kisebbik rosszat. Amennyiben ez így lenne, civilizációnk nem jutott volna a jelenlegi, végpusztulás előtti stádiumába. Vegyük észre: egy antikvitásbeli analógiával élve, a szakadék felé vivő történelmi út ugyanazon mérföldkövénél állunk, amelynél a Római Birodalom állott a 400-as években. Ami pedig a második világháborúban részt vevő honvédségünket, egyáltalán, Magyarország szerepét illeti ebben a globális konfliktusban, csak fejet hajthatunk azon harcosaink előtt, akik az utolsó pillanatig fegyverrel a kézben harcoltak a hazánkat és fél Európát leigázó túlerőben lévő szovjet hadsereg ellen, így semmi kivetni való nincsen abban, hogy Szálasi Ferenc azon magyar politikusok egyike, „akit hősként ünnepel a napi több tízezres forgalmat bonyolító kuruc.info.”

Nézzük ezután, hogy a fentebb vázolt történelmi jelenség mennyiben kapcsolódik az aktuális belpolitikai csatározásokhoz, különös tekintettel arra, hogy meglehetősen „éles” a magyarországi politikai helyzet néhány hónappal az országgyűlési választások előtt. A szövegösszefüggésből, valamint a szerzőnek vezető jobbikos politikusokra, Morvaira, Vonára és Balczóra tett utalásaiból nyilvánvaló, hogy a jelentősebb hazai, neonáci-szélsőjobboldali szervezetekként elsődlegesen a Jobbikra, illetve a Magyar Gárdára céloz. A magam részéről meggyőződésem, hogy a Jobbik nem „fasiszta” párt, az ezzel a névvel illetett politikai szerveződések – a történelmi hasonlóságok és párhuzamok ellenére is – alapvetően más történelmi-nagyhatalmi kontextusban jöttek létre, s az ideológiai-programbeli különbözőségek is számottevőek. A cikkben idézett fasizmus-definíciók – miként erre a szerző is tesz utalást – valójában sokkal inkább illenek a mai, kirívóan szélsőséges és nemzetellenes hatalmi klikkre, mintsem az olasz fasisztákra vagy a német nemzetiszocialistákra. A Thomas Mann-i meghatározás szerint a fasizmus (értsd: nemzetiszocializmus) „az excentrikus barbárság és a primitív-tömegdemokratikus vásári durvaság óriáshulláma.”Egy másik értelmezés szerint a fasiszták „annyira hisznek a véleményükben, hogy a másként gondolkodókkal szemben készek a kirekesztés, sőt, a terror eszközeit alkalmazni.”Ezek szerint a magyarországi MSZP-sek és SZDSZ-esek egytől egyig fasiszták. De ne sértsük meg Mussolini és harcostársai emlékét…

Végezetül ejtsünk néhány szót arról, vajon miért is vált egyszerre ennyire sürgetővé a Fidesz holdudvarában, illetve magán a párton belül is az ideológiai-politikai frontvonalak egyértelmű tisztázása, egyszersmind a Jobbiknak címzett felszólítás megfogalmazása: vagy továbbra is egységet vállal a „náci szubkultúrával”, s akkor a jövőben teljes politikai bojkottra számíthat, vagy nem vállalja ezt az egységet, akkor viszont elveszíti támogatói nagy részét.

Egyszerű a képlet. A Fidesz ideológusai, érzékelve a Jobbik megerősödését és a nagyon is valószínű sikeres tavaszi választási szereplését, már mostanra kidolgoztak egy olyan stratégiát, amelynek alkalmazásával – meggyőződésük szerint – visszaszoríthatják vagy ellehetetleníthetik a nemzeti radikális erőt. Ugyanakkor ez az elgondolás nyitva hagyja a lehetőséget egy majdani, az MSZP-vel kötendő koalíció, illetve valamiféle együttműködés lehetősége előtt is. Hiszen majd a Fidesz-vezetőség hivatkozhat rajongótábora előtt a „fasisztaveszélyre”, amelynek szorításában „a szükség törvényt bont” elve alapján kényszerül népfrontos együttműködésre az ex-kommunistákkal. Amennyiben ez a forgatókönyv valósul meg, csupán arra a kérdésre kell majd rövid időn belül választ kapnunk, vajon a Fidesz az „antifasiszta koalíció” létrehozásával egyidejűleg a saját halálos ítéletét is aláírta-e vajon.

Összegzésképpen megállapítható, hogy a jelek szerint a Fidesz Jobbik-ellenes hadműveleti tervében némi módosulás következett be: a „fasizmust” immár politikai realitásként kezelve, azt a Jobbikhoz kapcsolják, s ebből az egész históriából a Jobbikot mindenképpen vesztesként, magukat pedig győztesként szeretnék kihozni: amennyiben a Jobbik enged, akkor azért, hiszen veszít szavazói bázisából, ha pedig kitart, akkor azért, hiszen ez esetben politikai karanténba helyeznék, akár az ördöggel (értsd: MSZP) is összefogva. Mint a mesében: ha van a fején sapka, akkor azért, ha ellenben nincs, akkor meg azért. Már most jelezzük: nem fog menni!

Lipusz Zsolt – Kuruc.info