A címbeli mondat szerzőjének a porosz vaskancellárt, Otto von Bismarckot tartják, aki megteremtette az egységes Németországot azon – eléggé el nem ítélhető, ám roppant pragmatikus és célravezető – politikai krédó szem előtt tartásával, miszerint egy kor nagy kérdéseit nem parlamenti szavazással és szócsépléssel, hanem vérrel és vassal lehet megoldani. Tetszik, nem tetszik, a vaskancellár igazát komoly bizonyíték támasztja alá: az egész emberi történelem jelenkorig tartó eseménysorozata.

A címben idézett Bismarck-féle bonmot is lényegretörő, s tartalma a 21. század széthulló, anarcho-nihilista világában aktuálisabb, mint – az archaikus világ erkölcsi normáiból és értékrendjéből valamit még őrző – 19. században volt. Különösképpen megszívlelendő a fenti gondolat napjainkban, a jövő évi választások előtti kampány-hadjárat kezdete előtti utolsó napokban, órákban. Szemernyi kétségünk nem lehet, hogy olyan mocskolódó, visszataszító korteskedés vár ránk az elkövetkező bő negyedévben, amilyenre még nem volt példa az eddigi választások történetében.

Jönnek majd a világmegváltást ígérő közéleti kufárok, önjelölt próféták, akik majd azt szajkózzák a különféle médiumokon keresztül a nap huszonnégy órájában folyamatosan az éter és a virtuális tér minden hullámhosszán a fülünkbe-képünkbe, hogy náluk van a bölcsek köve, s pusztán azért léptek a nagyérdemű választóközönség elé, mert az ő javát és boldogulását kívánják áldozatos és önzetlen munkával szolgálni. Nyilván…

Kosztolányi egy kiváló novellájában így emlékezik meg erről a filantróp emberfajtáról:

„A Parlament előtti téren több ezernyi főből álló tömegnek szónokolt valaki:

– Elég, ha egy pillantást vettek szűk homlokomra, állati kapzsiságtól eltorzult arcomra, azonnal láthatjátok, kivel van dolgotok. Semmiféle mesterséghez, tudományhoz nem értek, a világon semmire sem vagyok alkalmas, legföljebb arra, hogy az élet értelmét magyarázzam nektek, s vezesselek benneteket a cél felé. Hogy mi az a cél, azt is elárulom. Egy-kettő meg akarok gazdagodni, pénzt harácsolni, hogy minél több legyen nekem, s minél kevesebb nektek. Ezért titeket méginkább el kell majd butítanom. Vagy talán azt hiszitek, hogy már elég buták vagytok?

– Nem, nem – harsogta a tömeg felháborodva.

– Tehát cselekedjetek lelkiismeretetek szerint. Ellenjelöltemet mindnyájan ismeritek. Nemes, önzetlen férfi, hatalmas koponya, világító elme. Van ebben a városban olyan valaki, aki melléje áll?

– Senki! – ordított a tömeg, mint egy ember. – Nincs senki – és fenyegető öklök emelkedtek a levegőbe…”

No, természetesen lesz majd nagy tolongás ama nevezetes damaszkuszi úton is, jönnek hirtelen a magukat sugaras glóriával övező öntömjénező árulók, hitszegők s egyéb kétes egzisztenciájú szélhámosok, akik majd – talán maguk is elhiszik azt, amit hazudoznak – elmagyarázzák nekünk, hogy mindig is azon az oldalon állottak, ahol éppen most, legfeljebb a politikai spektrum fénytörésének tükrében mindez eddig csalfán mutatkozott meg. Vagy netán rosszul emlékezünk. Nem is szerencsés adottság az, ha valakit a politikával foglalkozók körében hosszú emlékezőtehetséggel vert meg a Jóisten. Hiszen már a legalább fél tucat rezsimet kiszolgáló, s mindig – többnyire külügyi vonalon – magas pozícióban tevékenykedő jó Talleyrand megmondotta volt, hogy a szavak a gondolatok elleplezésének eszközei. S ha ő ezt állította, bízvást higgyük el neki, hogy így is van. Hiszen őexcellenciája már csak tudta…

Rövidesen eljön az igazság pillanata, s elválik az ocsú a búzától. Addig is csatoljuk be a biztonsági öveinket, mert rövidesen indul a politikai szellemvasút legújabb körútjára. Az indulásig kitartás és bátorság, nem kell nagyon megijednünk: túl fogjuk élni.

Lipusz Zsolt – Kuruc. info