Szerkesztőségünk is gesztust kíván tenni az aberrált, tangás vonaglóknak, ezért aprócska figyelmességként, stílszerűen illeszkedve a napok hangulatához és a korszellemhez, újra ajánljuk kedves, bár talán nem kellőképp felvilágosodott olvasóink figyelmébe az alábbi, immár közel öt éve közölt írást.

A „progresszív” neoliberális dogmatika szerint korlátlanná kell tenni az egyén szabadságát (legalábbis a kiválasztottak számára) ad absurdum olyan mértékben, hogy az ember szabadon választhassa ki, illetve változtathassa meg szexuális irányultságát, nemi identitását, sőt, az azonos neműek egymás iránti vonzalma a legtermészetesebb és legnormálisabb szexuálpszichológiai jelenségnek tekinthető.

A sötét középkorban ellenben tombolt a keresztény fanatizmus, a kirekesztés, a vallási alapú antiszemitizmus, a szent mássággal szembeni intolerancia, korunk felvilágosult embere nem is értheti, hogyan őrizhette meg az európai civilizáció életerejét és dinamizmusát több mint ezer éven át, s hogyan jutott a dicső felvilágosodás kezdetétől számított kétszáz éven belül a végelgyengülés és a pusztulás határmezsgyéjére.  

Hogy érzékeltessük, milyen szörnyű állapotok uralkodtak az éjsötét középkorban az élet minden területén, idézzük fel a 14. századi angol, illetve francia történelem egy röpke epizódját Druon Az elátkozott királyok című, magyarul is több kiadást megért regénye alapján. 

Történt, hogy II. Edward angol király (aki nem azonos A walesi bárdokból ismert I. Edwarddal) feleségül vette a szépséges Valois Izabellát, a templomos lovagrenddel leszámoló IV. Fülöp francia uralkodó lányát. Az angol király gyengéd vonzalmait férfi alattvalóinak látványa azonban sokkal inkább felkeltette, mint a királynéé. A Despenser-család két férfitagját, az ágyasait elhalmozta minden földi jóval és ranggal. A királyi pár fölöttébb ritka, intim együttléteit is meglehetősen groteszk előjáték vezette be minden alkalommal. Izabella királyné felfedi a kegyencből a későbbiek során kedvesévé váló Mortimer lordnak a sokáig leplezett titkot: „Nos, legutóbb, abban az időszakban, amikor Edward kényszeredetten bár, de legutoljára felkereste nyoszolyámat, és legkisebb lányunk fogantatott, férjem az ifjú Despenserrel kísértette magát ágyamhoz. Ott becézgették, simogatták egymást, amíg Edward eleget nem tudott tenni férji hivatásának. Kijelentette, hogy nekem éppúgy kellene szeretnem Hugh-t, mint őt magát, mert ők ketten annyira összetartoznak, mintha csak egy test lennének.” 

Fájdalom, de a 14. században még ismeretlenek voltak a mi nagyszerű korunkban már minden civilizált országban évről évre megrendezett magasztos és szívet melengető szivárványos vonulások, rózsaszín tangabugyis homomaskarádék, s a felvilágosodás napsugarától még érintetlen, éjsötét szellemi tudatlanságban vegetáló királyné a hozzá hű Mortimerrel és lordokkal összeesküvést szőtt a szodomita Edward ellen. A királyt megfosztották a tróntól, fogságra vetették élettársával, az ifjú Hugh Le Despenserrel együtt. A királyi szerető kivégzését így írja le Druon:

„Hugh-t lefektették, és tagjait rákötözték egy vízszintesen elhelyezett Szent András keresztre. A pribék egy köszörűkövön lassan fente a henteskéshez hasonló, hosszú pengét, amelynek élét a hüvelykujja körmén próbálta ki. A tömeg visszafojtott lélegzettel várakozott. Aztán az egyik hóhérsegéd egy fogóval megragadta az elítélt hímvesszőjét. A hisztéria hulláma csapott át a sokaságon: a dobogó lábak robaja megremegtette az emelvényeket. De a lárma ellenére is hallhatták Hugh sikoltását, egyetlen metsző sikolyt, és láthatták a fellövellő vérsugarat. Ugyanezt a műveletet ismételték meg a két herével, de az eszméletlen Hugh teste ekkor már érzéketlen volt. A gyászos maradványokat egy izzó parázzsal telt kemencébe vetették, amelyet az egyik hóhérsegéd legyezgetett. Az égett hús szörnyű bűze terjengett a téren. A kürtösök előtt álló herold kihirdette, hogy mindez azért történt, mert Despenser szodomita volt; a szodomitaságban támogatta a királyt, akinek ágyából elűzte a királynét.” 

A szerető kivégzése után rövid idővel a király megölésére is sor került. Bármilyen életet is élt Edward, mégis Isten kegyelméből uralkodó, törvényes király lévén az angol uraknak meg kellett találniuk a módját, hogyan szabaduljanak meg tőle. Adam Orleton érsek és az ország főkancellárja a magyar történelemből is ismert formulával adja áldását a készülő merényletre: „Edwardot megölni nem kell félnetek jó lesz…” Tehát központozás híján kétfajta olvasat létezik: megölni nem kell félnetek, jó lesz; vagy éppen gyökeresen ellentétes jelentéssel: megölni nem kell, félnetek jó lesz… Értsen belőle mindenki, akit illet. Az uralkodó foglárainak végül az az ötletük támadt, hogy rabjuk ott bűnhődjön majd, ahol vétkezett, s így a gyilkosságról semmilyen külsérelmi nyom nem fog majd tanúskodni. Egy pompás vacsora elköltése után Edwárdot egy kényelmes szobába vezették őrzői, azonban nem akartak távozni, egyikük egy zsámolyon ülve bámulta a királyt, a másik a kandalló tüzét igazgatta, harmadik társuk egy ökörszarvat meg egy kis fűrészt szorongatott a kezében. Egyszerre, a megadott jelre az uralkodóra vetették magukat, a hasára fordították szerencsétlent, majd egy súlyos tölgyfa asztallapot helyeztek a hátára. Druon így örökíti meg az angol király életének utolsó pillanatait:

„Gournay felhajtotta a fogoly ruháját, és lehúzta nadrágját, amelynek kopott szövete elhasadt. Groteszk és szánalmas volt ez a közszemlére kitett ülep, de a gyilkosoknak most már nem volt kedvük nevetni. Az ütéstől elkábult király, aki az asztallap súlya alatt a puha derékaljba süppedve fulladozott, tovább rugdalózott, vonaglott. (…) A királynak sikerült kiszabadítania csupasz tarkóját az asztallap alól, és arcát oldalra fordította, hogy némi levegőhöz jusson. Maltravers két kézzel ránehezedett a fejére. Gournay megragadta a tűzkaparót.
– Ogle! – kiáltotta. – Most dugd bele azt a szarvat!

Edward király a kétségbeesés erejével rándult össze, amikor az izzó vas a kifúrt ökörszarvon keresztül a beleibe hatolt. Feltörő üvöltése megremegtette a falakat, a keepet (lakótorony), majd a temető kövei felett végigfutva felriasztotta a falusi házakban alvókat is.” 

Ez a vérfagyasztó borzalom ma már csak rémálmainkban elevenedhet meg Európában és a haladó civilizációkban. Szerencsére a sötét középkor világa a maga babonás hiedelmeivel már visszahozhatatlanul a múlté. Micsoda barbár állapotok is uralkodtak akkoriban: minden egyénnek megvolt a társadalom nagy- és kisközösségeiben a megfelelő helye, a király, a lovagság, a klérus, a paraszt elfogadta a hite szerint Isten által rárótt hivatást, s a férfi és a nő – roppant korszerűtlen és haladásellenes módon – egymással kötött az egyház áldásával házasságot, hogy olyan idejétmúlt örömökben legyen része, mint például a gyermekáldás.

Ami pedig a legelfogadhatatlanabb ezen ősi világ normarendszerében, az a tudatlan középkori ember által abnormálisnak tartott másság elutasítása volt. Mert ugye mennyivel boldogabbak és kiegyensúlyozottabbak is vagyunk korunk neoliberális édenkertjében, mint egykoron a gótika kísérteties homályában tévelygő tudatlan, toleranciaellenes eleink? 
 
Lipusz Zsolt – Kuruc.info

Ajánló: A neoliberalizmus csúcsa! - A torz "genderember" megalkotása (x)

Olvasó: Múltkor jártunk a keszthelyi „Kínzó Múzeumban”, és ott fényképeztem a mellékelt fotókat. Ma is követendő példa lehetne.