A cigányság problémájának gyökere a hivatalos ideológia szerint a szegénység, valamint a többségi társadalom előítéletes viselkedése. Aki azonban az észak-magyarországi régióban él, keserű mindennapos tapasztalatai alapján előbb-utóbb megkérdőjelezi ezt a kisebbségvédelmi (az ún. politikai korrektség által hirdetett) dogmát. 

BAZ megyei életkép

Az M3-as autópályán Nyíregyházáról a miskolci elágazás felé haladva, majd szűk fél óra múltán a borsodi fővárost elhagyva a csodálatos Rudabányai-hegység és a Cserehát kanyargó hegyi útjain jutunk el egy olyan történelmi vidékre, ahol természeti gyönyörűségek, valamint számos Árpád-kori román és későbbi, gótikus stílusban épült korabeli templom ejti bámulatba az utazót. Ennek a vidéknek a szocialista érában is kedvezett a sors vagy inkább a szocialista főhatalmasságok, akik a vas és az acél országává kívánták tenni hazánkat. Így a Borsodi-medence és vidéke fontos nehézipari központ lett, a vidék bányái, valamint Miskolc, Kazincbarcika és Ózd gyárai biztos munkalehetőséget nyújtottak a környék népének.

Mára azonban drámai módon megváltozott itt a helyzet. Szinte minden településen a nyomasztó szegénység, rengeteg málladozó vakolatú ház, gazzal felvert kert, a kocsmák körül tántorgó, munkaképes férfiak látványa fogad minket borsodi körutunkon. Ezek az emberek meglehetősen zord, sőt, olykor kifejezetten ellenséges tekintettel fogadják a falujukba betévedő idegent. Látszik rajtuk, hogy nyomorúságos sorsuk miatt a pokolba kívánnak mindenkit, akit maguknál jobb módúnak vagy szerencsésebbnek gondolnak. A térség legfőbb problémája ma a tartós munkanélküliség és a cigányok által elkövetett évről évre növekvő számú bűncselekmény. Ezek egyre kegyetlenebbek, bestiálisabbak ráadásul, így nem csoda, hogy az itt élő emberek mindennapjait a rettegés tölti be.

Rudabányán Kertész Zoltán református lelkész szívélyes kalauzolásával járjuk be a még a néhány éve szépen felújított templom XIV. századi épületét. A templom tanúskodik Rudabánya dicsőséges középkori történetéről, amikor is e szent hely még hatalmas háromhajós csarnoktemplomnak épült, amelynek ma már csupán a nyugati hajója áll, ezt újították fel 2000-ben. A lelkész szerint a település máig nem heverte ki a vasbánya 1986–88 között végbement felszámolását. Itt működött Trianon után hazánk egyetlen vasérckitermelő helye, amely a település minden lakójának munkát adott, köztük a most féktelenül garázdálkodó cigányságnak is. Igaz, van egy gipszbánya is a város határában, ez azonban csak a töredékét tudja foglalkoztatni az 1986 előtti munkáslétszámnak. Kertész Zoltán szájából feltartóztathatatlanul ömlik a panasz:

- A redszerváltoztatás óta itt már nem lehet normálisan élni. A bánya bezárása óta a település lakói megpróbálnak legalább a mezőgazdaságból megélni. A bűncselekményeket a cigányok követik el a magyar gazdák sérelmére.

- A terményt elviszik?

- Nincs itt már termény, a kilencvenes évek közepétől nem gazdálkodik itt már senki. Minek? Volt a határban kender, kukorica, meg egy kis szőlő is, mert amúgy jó ez a föld, de a magyarok rájöttek, hogy nem éri meg. Én vessek, a cigány arasson? A helybéli parasztportákra rendszeresen betörnek, s visznek mindent, ami mozdítható, de ez alól nem kivétel a lelkészi lak sem, már itt is többször tiszteletüket tették a tolvajok. Az egész település retteg a cigányoktól, az egyetlen körzeti megbízott tehetetlen, egy egész rendőrszakaszt kellene itt állomásoztatni – fejezi be keserű kifakadását Kertész Zoltán.

A városban a panelépületek hasonlóan rozzant, lelakott állapotban vannak, mint a közeli, és nagyon hasonló sorsra jutott Ózdon, az ablakokból mindenhonnan a barna arcból fehéren pislogó szempárok figyelnek bennünket Az általános nyomorúság jeleinek mégis ellentmondva, valamennyi házon van parabolaantenna, és cigarettára is telik.

A domboldalon végigfutó főútról, ahol állunk, belátni a települést. Házromok éktelenkednek a lakott épületek közt, mintha bombatalálat érte volna őket. Érdeklődésünkre a helybéliek elmondják, hogy ha egy magyar elmegy – márpedig a fiatalok tömegesen menekülnek innen – vagy a család kihal, cigányok veszik birtokba a házat. Amelyikből el lehet vinni valamit, azt elviszik, majd eladják. Amelyik csak vályog meg rossz gerenda, lerombolják. Közben leérünk a templom közelében parkoló autónkhoz, s séta közben egy pillanatra megtorpanunk a meglepetéstől: valamelyik cigány atyafi, aki nyilván nem az erős széltől dülöngélve halad a főút kellős közepén, egyszerre csak vizelni kezd, fröcsköl jobbra-balra, miközben halad. Körülötte a gyerekek vihorászva szaladgálnak. Kis hazai életkép Magyarországon, anno 2008 tavaszán…

Utunkat továbbfolytatva, a mára teljesen elvadult, de egykor szebb napokat látott, valóságos turisztikai központ, felkapott kirándulóhely hírében álló Rakacai-tó mellett haladunk el, majd déli irányba fordulva visz tovább utunk a Cserehát vonulatai között megbúvó Gadna felé. Gadna azzal vált hírhedtté, hogy 2008 telén két cigány fiatal bűnöző állatias kegyetlenséggel itt gyilkolt meg egy a faluban köztiszteletben álló, általános szeretetnek örvendő 85 esztendős idős asszonyt. Mari nénit megerőszakolták, fél lábát levágták, majd agyonverték. A két cigány a házból semmilyen értéket, tárgyat nem vitt el. A településen ma már a cigány etnikumhoz tartozók alkotják a lakosság többségét. Ez alaposan meg is látszik rajta. Akár az egész észak-nógrádi, észak-borsodi régió falvainak cigánysorain. Az említett országrészben  a cigányság átlagos aránya az össznépességen belül 15% körül van, s ezért saját elnevezésük alapján ez már „Cigányország,” Mindenütt ugyanaz a vigasztalan kép fogad: e helyeken megszűnt a normális, civilizált emberi élet lehetősége, nem folyik gazdálkodás, az udvarokat felveri a gaz, a házak ablakain télen-nyáron befúj a szél, aki teheti – főként a fiatalok – menekül innen, a maradókat pedig a rettegés és a bénító, zsigeri halálfélelem tartja karmai között.

A gadnai cigánysoron meglehetősen élénk az élet. A z utcákon főleg a nők és a rengeteg gyerek, a purdék múlatják az időt ráérősen. Az asszonyok babakocsikat tolnak, a fiatalok bandákban fociznak, cigarettáznak, a kisebbek szintén falkákba tömörülve rúgják a bőrt, de jut belőlük a telefonfülkébe is, ahol éppen a távbeszélő készüléket igyekeznek szétszerelni.

– Hol vannak a férfiak? – szólítjuk meg az egyik cigányasszonyt, aki bizalmatlanul méreget minket. Azt a választ kapjuk tőle, hogy a cigány férfiak dologidőben a kocsmában a játékgépekkel vannak elfoglalva, de ez még a jobbik eset, mert éppen lopni és rabolni is mehetnének. Hogy akkor miből élnek? E kérdésünkre a cigányasszonyból dőlni kezdett a panasz, mondván, hogy egyre kevesebb a támogatás. A legtöbben a segélyekből élnek, bár az asszony szerint a férfiak egy része idényszerűen szokott munkát vállalni. A családi pótlékból, gyesből, munkanélküli segélyből akár száz-százötvenezer forint összejöhet egy családnak havonta, emellett nekik – szociális alapon – ingyenes az ellátás, az iskola, de még a tanszereket és a ruhát is ingyen kapják különböző segélyszervezetektől. Amennyiben dolgoznának, akkor se keresnének sokkal többet, és így kényelmesebb. A bajt a munkátlan életmóddal összefüggve az okozza, hogy sokan eladósodnak, közülük, a cigány férfiaknál ugyanis népi tömegsportnak számít a szerencsejáték- és az alkoholszenvedély. A gazdagabb, főleg városi cigányok között pedig sok az uzsorás. A cigányok jelentős része a színesfém-iparban érdekelt, a csóróbbak begyűjtik a fémet, általában csatornafedelet, sínt, vagy ami éppen a kezük ügyébe kerül, míg a gazdagabbak – akik olajból, uzsoráztatásból, csempészetből alapozták meg vagyonukat – nagyban csinálják, ők a felvásárlók és az értékesítők. Ugyancsak sok cigány él a prostitúcióból, a férfiak a stricik, a nők – mint azt saját szemünkkel is láthattuk a főutakon – kénytelen-kelletlen a testüket árulják.

A helyi önkormányzat egyik cigány származású képviselője, Lakatos Dezső tényszerűen közli velünk, hogy most már a magyarok jelentik a kisebbséget a községben, s ezért a cigányoknak kezükbe kell venniük saját sorsuk irányítását, így ő maga készül indulni a következő választásokon a falu polgármesteri székéért. Ezt követően terelődik beszélgetésünk a brutális gyilkosságra.

A helyi cigány vezetőtől a következő meglepő mondatokat halljuk:

– Az véletlen volt. Semmi közük hozzá a cigányoknak. Ilyen nem volt azelőtt Gadnán ötszáz évig. A romák nem bosszúállók. Ha iszunk is, nem sokat, csak hogy egy kis jó kedvünk legyen a sok nyomorúságban. Ha összeveszünk egy kicsit, másnap kibékülünk, azt mondjuk: ne haragudj, bocsánatot kérek. Elvittek egy inast, de azt mi jól ismertük, lehet, hogy nem is ő volt. A cigányok ellen akarják az egészet felhasználni. Mari nénit mindenki szerette, hordtuk neki a tojást, zsírt, mindenfélét, segítettük, mert szegény volt.

No, erre mondhatjuk, hogy no comment…

Némileg másképpen látja a helyzetet Szemán Emil, a falu polgármestere. A helyi vezető elmondja, hogy mindennaposak a településen a verekedések, amelyek az élet „normális” rendjéhez tartoznak már jó ideje, Gadnán, amióta a cigányok előbb jelentős kisebbségbe, majd ezt követően mára már többségbe kerültek a községben. Ilyenkor kijönnek a rendőrök, majd távozásuk után ismét szabaddá válik a vásár. Szemán Emil eldöntötte, hogy nem indul többet a polgármesterségért, mert bár vannak itt jóakaratú cigányemberek, ám a többséggel reménytelennek látja a normális együttműködés lehetőségét.

Gadnai körsétánkon a cigánykérdéssel kapcsolatos alapigazságot egy bölcs falusi öregasszony fogalmazza meg, aki valószínűleg tisztábban látja a helyzetet, mint sok jogvédő és emberjogi harcos a Rózsadombról vagy az íróasztal biztonságos messzeségéből:

– Rettegünk minden nap! Csak úgy megyünk templomba, hogy egy otthon marad, ha látják, hogy üres a ház, bemennek. Tizenöt percre mentem el a múltkor a keresztlányomékhoz: már a kiskonyhám ajtaja be volt feszítve. Van köztük rendes is, nem azt mondom. Itt tán csak négy-öt családot kéne megfegyelmezni, a többivel zöld ágra lehet vergődni. Lakik itt egyetemista cigány is. De sajnos nem a kiemelkedni vágyók húzzák a többit fölfelé, hanem fordítva!

Egy borsodi körút hasznos szociológiai mintavétel ahhoz, hogy bárkit meggyőzhessen arról: időzített bombán ülünk. Magunk is tapasztaltuk, hogy az ország sok egyéb térségét bejárva hasonló végkövetkeztetésre juthatnánk. Ám csak a fentebbiekben leírt utazás is – akár csepp a tengerben – mutatja, hogy már ma milyen őskori állapotok között élnek magyar emberek milliói önszántukon kívül, s mindez a több mint hatvan éve zajló cigánypolitika, vagyis a semmittevés fenntartásával napról napra rosszabb lesz. Könnyen polgárháború törhet ki előbb-utóbb az ország számos pontján. Tényszerűen, mindenféle indulati elfogultság nélkül vizsgálva e problémát, több kérdés is felvethető:

1.) Minden jövevény, nomád nép, etnikum (jász, besenyő, kun, török, stb.) a honfoglalás óta asszimilálódott a magyarsághoz, a cigányság kivételével. Ez történelmi tény, civilizációs kudarc, nem pedig ostoba minősítés kérdése. Csaknem 600 esztendő sem volt elegendő, hogy a cigányság a civilizált európai viselkedésformát, mentalitást és kultúrát elsajátítsa. Erről a problémáról minden politikai pártnak őszintén, tabuk kerülgetése nélkül beszélnie kell! Vagyis: miért nem tudott a cigányság Európa egyetlen nyugati típusú közösségébe sem integrálódni, noha alapvetően a világtörténelem legtoleránsabb, leginkább befogadó társadalmairól van szó?

2.) Mire való a mai ún. segélyezési rendszer? Objektív megítélés alapján kijelenthető, hogy a mai pénzkiszórás ön- és közveszélyes politikai gyakorlat, hiszen csak az élősködésre és a korlátok nélküli népességszaporodásra ösztönöz, és folyamatos demográfiai növekedés mellett újratermeli a nyomort, a bűnözést, és az elképesztő, kőkorszakbeli babonákat és tudatlanságot a vizsgált etnikum körében.

3.) A jövőt illető pozitív kibontakozás csak az lehet, ha mindenféle szociális támogatás folyósítását a jövőben valamilyen közérdekű munka folyamatos elvégzéséhez kötjük.

4.) Miután a mai Magyarországon kialakultak bűnügyi értelemben valóban veszélyes területek, gócok, a Készenléti Rendőrség alakulatait ezekbe a közbiztonságra nézve különösen veszélyes térségekbe kellene kivezényelni, hogy ott normális közállapotokat tudjanak teremteni, nem pedig a tisztességes hazafiak megveréséhez kivezényelni.

5.) Minden településen az érintettek bevonásával fel kell állítani egy bizottságot, amely a cigánykérdést hivatott megoldani. Legyenek e bizottság tagjai a helybéli polgármester, jegyző, házi orvos, plébános, lelkész, tanító és tanár, tehát mindazon közéleti személyiségek, akik napi munkájuk folytán érintkezésbe kerülnek cigány származású személyekkel.

Valóban úgy gondolom, időzített bomba ketyeg alattunk, a polgárháború lehetőségét is magában hordozva, tehát mindenképpen ki kell alakítani valamennyi politikai párt bevonásával egy konszenzusos cigánypolitikát. A Jobbik középpárttá válásával, amely megfelelő politikával, s kitartó munkával a jövő évi magyarországi választásokra – kellő fideszes és MSZP-s gyűlöletretorikával – akár nagy párttá is válhat, a kérdéssel most már komolyan lehet foglalkozni. Mielőtt még vér fog folyni… Mielőtt még patakokban…

Lipusz Zsolt - Kuruc.info