Ki ez a nő? – kérdezgették külföldi barátaim és a legnagyobb nemzetközi életvédő szervezet, a Human Life International vezetői, sőt egy konzervatív amerikai szenátor is 2005 nyarán, amikor az abortuszpártiságáról hírhedt ENSZ Nőellenes Diszkriminációt Vizsgáló Bizottságában (a CEDAW-ban) egy magyar képviselő arrafelé szokatlan hangú nyilatkozatot tett. Egy bátor és bölcs magyar asszony arra hívta föl a nemzetközi szervezet és ezen keresztül a világ figyelmét, hogy a terhesség-megszakítás embertelen, és rossz a nőknek.

A nőjogokkal foglalkozó szervezet értekezletén kifejtette: csak illúzió, amikor az abortusz kapcsán választásra hivatkoznak, s reméli, hogy egy napon a politikai közgondolkodás majd ugyanúgy a helyére teszi ezt is, mint ahogy manapság a kínvallatást is. A bizottsági ülésen nyíltan kifejtette: „A vitából nem derült ki, és elveszett az a szempont, hogy az abortusz rossz a nőknek… Tulajdonképpen egyetlen nő sem akarja az abortuszt. Miközben mi annak a csalóka látszatnak az áldozatai vagyunk, hogy szabadon választhatnak, voltaképpen az abortusz szörnyű pusztítást jelent a nőknek mind pszichésen, mind szellemileg, mind fizikailag.”

Egy korábbi ülés alkalmával többször is felvetette, hogy a nők többsége csak azért veti alá magát az abortusznak, mert állapotosként nem kapnak partnerüktől támogatást, és ebben a kérdésben nagyobb hangsúlyt kell fektetni „a férfiak felelősségére". Hogy a magyar felszólalónak mennyire igaza volt, azt még a „választáspárti” Allan Guttmacher Intézet felmérése is igazolja, mely szerint a nők 35 százaléka kényszerből veti alá magát az abortusznak, nem is beszélve az életvédő irányultságú Elliot Intézet kutatásairól, melyek szerint ez az arány 65 százalékosra tehető! Az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat Családvédelmi Szolgálatának védőnői szerint Magyarországon az összes abortusz legalább 95 százalékát kényszerből, vagyis a nők határozott ellenkezése dacára, a szűkebb-tágabb környezet erőszakos ráhatása nyomán hajtják végre!

A 180 ország képviselői közül választott 23 bizottsági tag közül tehát egy magyar felszólaló nagyon is beletrafált az igazságba. De mégis, ki ez az asszony?

Roppant hóeséssel köszöntött ránk a reggel kettőezerhat március 5-én, miközben a Válaszd az Életet! Abortuszdiktatúra Magyarországon (1956–?) című kiállításunk ünnepélyes megnyitójára igyekeztem. Az utak országszerte havasak, csúszósak voltak, így némi aggódással készültem Esztergomba autózni, ahol belvárosi Péter-Pál templomban készültünk, és vártuk a Budapestről hívott büntetőjogászt, a Női és Gyermekjogi Kutató és Oktatóközpont vezetőjét, az ENSZ Nőellenes Diszkriminációt Vizsgáló Bizottságának (CEDAW) korábbi magyar képviselőjét, aki akkori súlyos betegsége dacára is vállalta, hogy elmondja a kiállítás megnyitása elé szánt bevezető gondolatait. A nehéz, szinte lehetetlen közlekedési helyzetre való tekintettel könnyen lehetett volna kibúvót vagy akár teljességgel elfogadható, ésszerű magyarázatot is találni arra, miért is mondja vissza a meghívott vendég a tiszteletdíjjal sem járó munkát, a vidéki szereplést. Az illető azonban rendületlenül kitartott ígérete mellett, és a nemzetközi politikai fórumokhoz szokott asszony nem tartotta méltóságán alulinak, hogy egy kisvárosi kiállítás közönségének is elmondja azt, amit New Yorkban sem rejtett véka alá: „Zord, hideg, havas téli napokat hagytunk magunk mögött, és hideg, esős nagyböjti napra ébredtünk ma is. Ezeken a napokon is – Magyarországon és világszerte – számtalan testvérünk él megfosztva az otthon melegétől hidak alatt, aluljárókban és az utcán. Képzeljük el, ha ezek az emberek – vagy az ő nevükben valakik – mozgalmat hirdetnének, követelve a híd alatt alvás szabad választáshoz való jogát, a híd alatt alvás emberi jogát. Hasonlóan álságosnak, hazugnak és szánalmasnak gondolom az abortuszhoz való jog emberi jogként és „szabad választásként” való hirdetését. (…) A szabad választás, a magánügy, az emberi jog jelszavaival élve cserbenhagyjuk és elhallgattatjuk a nőket. Elhitetjük velük, hogy a testüket, lelküket megrázó tragédia tulajdonképpen semmiség, sőt végső soron valami jó dolog. Valamiféle szabadság. Szabadság, mint a rideg télben a híd alatt alvás. Ők választották, hát akkor joguk is van hozzá. S nincs nagyobb ellenségük – sugalmazzák mások –, nincs, aki jobban veszélyeztetné ezt a szabadságjogukat, mint azok az elvetemült életvédők, akik fellépnek és harcolnak az abortusz ellen.”

Igen! – hallottam nemrég egy római nemzetközi konferencián, hogy ezzel az Istent és teremtett művét, az embert egyaránt elfogadó szóval kezdődik az élet kultúrája, a szeretet emberi társadalma, amellyel igent tudott mondott másállapotára a Megváltó édesanyja. És mi mással kezdődhetne egy nemzet, sőt Európa újjászületése is, mint ennek az igennek az újra kimondásával, miközben megvizsgáljuk, mi is mondatta velünk eddig ennek a társtalanságba, pusztulásba hajszoló ellenkezőjét. Erről is beszélt az ünnepi vendég: „Itt az ideje szembesülni az abortusz jelenségével, valóságával! Itt az ideje bemutatni és felismerni, hogy korántsem az igazi szabadság megnyilvánulásáról, nem a tényleg szabadabb és jobb élet lehetőségéről, s még csak nem is valamiféle „szükséges rosszról” van szó, hanem olyan megrázó, emberi tragédiák sokasáról, melyek megelőzhetők lennének, amelyek nem szükség- vagy sorsszerűek. Olyan jelenségről van szó, amelyre – reméljük minél előbb – nem az emberi jogok egyikeként, hanem az emberi jogok megsértésének legkirívóbb formájaként gondolnak majd vissza utódaink. Ha ugyan megfogannak, ha ugyan megszületnek… Olyan jelenségről van szó, amely sokban hasonlít a kínzásra, erre a kegyetlen és embertelen bánásmódra, még akkor is, ha látszólag az azt elszenvedők egyikének szabad beleegyezésével történik. A valósággal való szembesülésnek egyik fontos eszköze ez a kiállítás, amely a magyarországi abortuszdiktatúra történetéről szól. Itt az ideje az őszinte beszédnek. Itt az ideje végre megkérdezni a nőket, mit jelent az életükben az abortusz! Őket kell megkérdezni, hogy valóban szabadságként élik-e meg, vagy inkább magukra maradottságnak, becsapottságnak, testi és lelki gyötrelemnek!”

Szabadság? Utódaink életének tagadása nem lehet a szerelem szép szabadsága, hanem csak a nemzés nemtelen létformája, a létfenntartás kalodájába zárt szegények fajfenntartásának rabsága! Ezt az igazságot így hallhattuk a megnyitó során: „Válaszd az életet! – áll a kiállítás címében. De mit tehetünk mi, akik a mai Magyarországon mindannyian az élet és termékenység szabadságával szeretnénk megajándékozni honfitársainkat? Az egyik fontos feladat, ahogy már jeleztem, a nők megkérdezése. Nem ellenségként, nem gyűlölködve, hanem testvérként, a szeretet hangján, valami hasonlót kérdezve kell hozzájuk fordulni. Mondd el, mi történt veled? Mi kényszerített abortuszra, s mit jelentett az életedben, amint keresztülmentél? Mire lenne szükséged ahhoz, hogy soha többé nem fordulhasson ilyen elő veled, de másokkal sem? Sajtóban, könyvekben, tévé és rádióműsorok sokaságában kellene őszintén beszélni és beszélni hagyni. Oda kellene hatni, hogy ne védekező pozícióból kelljen magánügyet és szabadságot hazudni, hanem lehessen végre igazat mondani! Tüneti helyett oki kezelésként kellene bemutatni, hogyan csapták be a nőket a szexuális forradalom jelszavaival! Fel kellene ismerni, ismertetni, miért fontos a nőknek, s miért fontos mindkét nemnek, hogy életre szóló, hűséges, szeretettel és felelősségteljes párkapcsolatban, házasságban éljenek!”

Termékenység? Ennek tápláló igenlése helyett ma még mindig csak a termelést fetisizáló meddőség divatos rongyait hordja, és teremtéstagadó civilizációt erőltet az egykori termékenységistennő nevét hordó Európa, miközben jéghideg keblén megfagynak a demográfiai tél – mindannyiunk jövőjének gyermekei. Ez az asszony jól látja, hogy egy nemzet vagy akár Európa népeinek demográfiai tavaszát a testi és lelki termékenység együttes kölcsönösen egymásra ható, mély titkából lehet csak kibontakoztatni: „Szükségesnek látnám a természetes családtervezés széleskörű megismertetését, előnyeinek bemutatását! Tény, hogy ennek nélkülözhetetlen előfeltétele a nő testi és lelki egészségéért, a születendő gyermekekért és a felnőtt szeretetkapcsolatért érzett valódi és mély felelősségérzés. Vallom, hogy minden ezzel ellentétes hazugsággal és manipulációval szemben, valójában ez szolgálja csak a nők igazi érdekeit. Segítséget és támogatást kell adni azoknak a nőknek, akik másállapotukat – bármely okból – nem várandósságként, hanem terhességként élik meg. Támogatni kell az abortusz megelőzését szolgáló programokat, így a válságterheseket segítő szolgálatokat, és főként a megalakulása óta eltelt tíz év alatt igen értékes tapasztalatokat összegyűjtő, mára már modellértékű szervezetté vált Alfa Szövetséget.”

Izzó lávaként fortyog a magyarság és Európa népei alatt is az az Idő, mely akkor sem szűnik meg ítélkezni, ha a Teremtő törvényeitől elrugaszkodó népek a szaporodás és sokasodás 3,1 milliárd éves természettörvényét nem akarják vagy nem képesek tudomásul venni. Egyetemi docensként e tudás felelősségét kérte számon 2004. április 20-án a magát magyarnak és szocialistának nevező párt parlamenti frakcióvezetőjének, Lendvai Ildikónak címzett nyílt levelében: „Az ENSZ CEDAW (a nők egyenjogúságának eléréséért létrehozott) Bizottsága 2002 augusztusában a következőképpen foglalt állást a magyarországi abortuszhelyzetről: „A Bizottság a tárgyidőszakban – 1998/2002 – bekövetkezett csökkenés ellenére is még mindig aggasztónak találja, hogy milyen magas arányban kerül sor abortuszra a nők, köztük a gyermektelen fiatal nők körében. (...) A Bizottság felszólítja a Részes Államot, hogy vessen be minden alkalmas eszközt a felelősségteljes szexuális magatartás kialakítása érdekében, és tegyen meg mindent azért, hogy ne az abortusz szolgáljon a születésszabályozás eszközeként.”
Az idézetből világos: a modern, a nők valós érdekeit szem előtt tartó „nőbarát” felfogás az abortuszt nem a női szabadság fokmérőjeként kezeli. Ezzel szemben, figyelemmel a tényleges női élettapasztalatra úgy tekinti, hogy a művi terhesség-megszakítás a nők számára testileg és lelkileg egyaránt fájdalmas, keserves beavatkozás. Az abortusz mint „szabad döntés” csak valamiféle hamis retorikában létezik, a valós életben nincs olyan nő, aki úgy „döntene”, hogy ő bizony egy abortusz átélésére vágyik. Összességében az ENSZ női jogi bizottságának gyakorlatában az abortuszra kerülő nők magas száma egy adott tagállamban a nők kiszolgáltatottságát, s nem pedig jogaik, méltóságuk kiteljesedését tükrözi. (Engedje meg, frakcióvezető asszony, hogy biztosítsam róla: a Bizottság nem áll sem a Vatikán befolyása, sem másféle egyházi befolyás alatt.) Ezek után néhány kérdést szeretnék feltenni Önnek annak érdekében, hogy ne csak a Fidesz, hanem az MSZP álláspontja is világossá váljon az abortuszkérdésben:
1. Ismeri-e az MSZP, illetve a kormány a CEDAW Bizottság fenti állásfoglalását az abortuszról, és egyetért-e vele?
2. Kötelezőnek ismerik-e el a Magyarországon belső jogszabállyal is kihirdetett női jogi ENSZ Egyezményt, s amennyiben igen, mit tett az MSZP, illetve a kormány az elmúlt két évben a Bizottság ajánlásainak végrehajtása érdekében?
3. Hogyan változott az abortuszok száma, illetve az élve születések száma Magyarországon az Önök kormányzása alatt? Elégedettek-e az eredménnyel?
4. Hogyan aránylik a magyarországi abortuszok száma az Európai Unió átlagához?
5. Tanulmányozta-e az MSZP, illetve a kormány az európai uniós országok gyakorlatát az abortuszok megelőzése, az abortuszok számának csökkentése érdekében?
6. Hogyan illeszkedik az MSZP „abortuszpolitikája” az MSZP nőpolitikájának egészébe? Melyek az MSZP nőpolitikájának legfontosabb elemei, s melyek voltak a kormány eddigi legfontosabb, legsikeresebb intézkedései a nők életkörülményeinek javítása érdekében?
7. Megszűnt, avagy létezik még a Nőképviseleti Tanács?”

Bármit is válaszolt a címzett, a parlamenti pártok propagandájánál erősebb érvekkel szolgál az anyaméhekben dúló erőszak népirtásról tanúskodó statisztikája. Szentekről elnevezett kórházainkban a hippokratészi eskütől eltántorított szülész-orvosok ítéletvégrehajtói közreműködésével ma már több magzatgyermeket pusztítanak el 1956 óta dúló heródesi kormányzataink, mint amennyit a világra segítenek.

Nem – nemzés – nemzetség – nemzet! Istennek hála, végre akadt egy háromgyermekes asszony, aki minden mélységében érti, hogy ez a nem úgy mond igent a nemzetre, hogy tudja: méhében él a Nemzet!

Arany jutalmat érdemelne! – énekli az ókori görög kórus Antigonéről, a bátor királylányról, aki a zsarnok uralkodó parancsa ellenére mégiscsak az isteni törvény és jog szerint jár el, s megadja fivérének az őt holtában is megillető eltemetés végtisztességét. Szintén arany jutalmat érdemel ez a nemcsak nevében, hanem egész lényében is keresztény asszony is, aki haldokló nemzetünknek és a velünk együtt haldokló Európának is segítene világra hozni az Út, az Igazság és az Élet szeretetteljes bölcsességét. Adja a magyarok Teremtő Istene, hogy velünk és értünk meg is tehesse!

(Mindazoknak, akiknek a fentiekből nem lenne világos, ki ez az asszony, le is írjuk: dr. Morvai Krisztina.)

„Redivivus”
Egy kiemelten közhasznú, országos hatókörű életvédő szervezet tisztségviselője

(Kuruc.info)