1990 óta megszokhattuk, hogy a legtöbb nyugat-európai sajtótermék olyan publicisztikákat, cikkeket jelentet meg Magyarországról, illetve a hazai jobboldali pártokról és mozgalmakról, amelyek egy az egyben az itteni neoliberális-szocialista érvrendszert és állásfoglalást kérődzik vissza.

Legyetek szomszédok!
Weyer Béla ténykedése óta teljesen egyértelmű, hogy ezeket az írásokat Budapesten, az említett pártokhoz kötődő ún. értelmiségi holdudvar tagjai készítik, tehát akár fizetett politikai hirdetésként is megjelenhetnének a külföldi lapokban. Ily módon a helybeli társadalmi viszonyok ismeretével nem rendelkező német, francia, svájci vagy éppen egyesült államokbeli átlagpolgár tudatában teljesen hamis és egyoldalú kép formálódik meg Magyarországról, amelynek semmi köze sincsen a valós helyzethez.

2006 ősze, Őszödi Böszménk „elkúrós” beszédének nyilvánosságra kerülése, majd a nyomában kibontakozó , állandósult belpolitikai válsághelyzet nyomán mindinkább erősödő radikális nemzeti tábor önszerveződése folytán az aljas hazugságok és rágalmak még nagyobb teret kapnak a nyugati sajtóban, mint az azt megelőző másfél évtizedben bármikor. A támadások fő célpontja a Jobbik, a Magyar Gárda, a Kuruc.info és az utcai tüntetések résztvevői. A rágalomszimfónia fő tételei pedig a már jól ismert -  napjainkra nyelvünkben eredeti jelentéstartalmukat már régen elveszített - antiszemitizmus, rasszizmus, fajgyűlölet, kirekesztés és hasonlók.

A legutóbbi időszakban a New York Times, az Observer és a Die Zeit is úgymond „rasszistának” festette le Magyarországot, hangsúlyozva, hogy olyan állapotok uralkodnak hazánkban, hogy a cigányoknak rettegniük kell a magyarok állandósult erőszakos cselekedeteitől, mivel immár ott tartunk, hogy halomra gyilkolják az ezen kisebbséghez tartozók tagjait, egyúttal arra is utalva, hogy mindez összefügg a „szélsőjobboldal” megerősödésével, a Jobbik harmadik erővé történt feltörésével, illetve a Magyar Gárda működésével és taglétszámának folyamatos bővülésével. Bizonyíték, konkrét adat, tény vagy dokumentum, amely mindezt bizonyítaná? Természetesen sehol, semmi, ezek az urak és hölgyek nem vesztegetik idejüket ilyen pitiáner és hiábavaló dolgokra, elegendőnek tartják, ha ők kinyilatkoztatnak valamit „mértékadó és megbízható” budapesti forrásokra hivatkozva - melyek valamely csoda folytán egytől egyig szocialista vagy szabaddemokrata kapcsolódásúak -, s punktum.

Így azután ezekkel a hitelesnek hazudott emberekkel kapcsolatban néhány fontos kérdés feltétlenül felötlik az emberben. Honnan, melyik bolygóról érkeztek ezek ide? Hol élik mindennapjaikat ebben a meggyötört országban? Nem látják, hogy mi zajlik ma Magyarországon, például Budapest nyolcadik kerületében vagy Somogy, Borsod- Abaúj- Zemplén és Szabolcs- Szatmár-Bereg megye bizonyos körzeteiben? Eszüknél vannak ezek, amikor a hazai, valamint a külföldi médiában az erőszakos magyarokról meg a rettegő cigányokról kezdenek el ajvékolni? Miben merült ki a hazai cigányvezetők tevékenysége az elmúlt húsz évben a terméketlen, idióta, sehová sem vezető „rasszistázáson”, illetve egy halom közpénz és állami támogatás ellopásán túl? Vajon tettek-e bármit is saját népük felemelése érdekében? Előálltak- e egyetlen értelmes programmal, koncepcióval, amely ezt a célt szolgálná? Nyilván e költői kérdésekre valamennyien tudjuk a válaszokat, akik e hazában élünk. A rózsadombi luxusvilláikban élő „emberbarátoknak” fogalmuk sincs a mai magyar valóságról, sőt ami ennél rosszabb: még a szándék sem ötlik fel bennük, hogy megismerjék azt. Kényelmesebb a szigorúan őrzött paloták íróasztalainál hülye elméleteket kiagyalni, majd osztani az észt a „mucsai, intoleráns” magyaroknak. Mindamellett ezek az alakok - s ezt is hangsúlyozottan hirdetni kell végre - mélységesen lenézik és megvetik, az igavonó barommal tartják azonos értékűnek a nyomorgó, iskolázatlan cigányokat, csupán a mézes-mázos szavak szajkózásával aljas politikai céljaik elérésére, s hatalmuk megőrzésére eszközként felhasználják ezeket a szerencsétleneket.

Szerény javaslatom számukra a következő: bizonyítandó mélységes humánumukat, illetve emberiségnevelő és –javító szándékaikat, az ország fentebb említett régióiban hozzanak létre kis kommunákat, afféle kibucokat, melyekben együtt élnének a cigánysággal, közösen szerveznék meg a mindennapi életüket, oldanák meg az aktuális közösségi problémákat, különös nyomatékot helyezve a termelőtevékenység, illetve az oktatás, a népnevelés megszervezésére. Az anyagi feltételeket tekintélyes magánvagyonukból, svájci bankszámláikról és a Cipruson, valamint egyéb országokban működő off-shore cégeik számláin lévő pénzeinek hazautalásával könnyűszerrel megteremthetnék, betéve azokat a gyülekezet közösségi vagyonába. Mennyire példamutató, párját ritkító, előremutató kezdeményezés lenne, s micsoda etnikai-társadalmi harmónia valósulna meg nyomában ilyen formán szép hazánkban! A magyar társadalom vélhetően az SZDSZ és a neoliberálisok minden, a magyarság ellen az utóbbi húsz évben elkövetett bűnét - beleértve a hazug újságcikkeket is - megbocsátaná, amennyiben ezt a több mint félévezredes integrációs kihívást ilyen nemes eleganciával megoldanák. Ezek a kibucok egyúttal a multikulturalizmus egyfajta kis sejtjei lehetnének, s jó példát mutathatnának minden országnak a problematikus kisebbségi ügyek humánus, önzetlen emberi szeretetből fakadó megoldására! S ami a legfőbb: „emberbarátaink” személyes, empirikus, napi élményeket szerezhetnének eddig csak íróasztal mögül hirdetett teóriáik bizonyítására, nevezetesen a „szent másság” és a különböző etnikumok és kultúrák keveredésének, illetve békés egymás mellett élésének igazolására.

Ameddig azonban e lépés megtételétől visszariadnak, ne hirdessék az igét és ne terjesszenek hazugságokat hazánkról külföldön, ne rontsák hírnevét más nemzetek fiai előtt! Az pedig több, mint felháborító, hogy nyugat-európai lapokban pontosan az ellenkezőjét híresztelik annak, mint ami a tényleges, életszagú magyar valóság. A tények ugyanis azt mutatják, hogy a számottevő cigány kisebbséget-helyenként már többséget – számláló térségekben jelentősen megnövekedett az erőszakos bűncselekmények aránya, s az ottani magyar lakosság él permanens rettegésben, sok helyütt (pl. Kiskunlacházán) gyermekeiket szülői kíséret nélkül nem merik iskolába engedni, vagy alkonyat után az utcára kilépni. Mi több, már a mezőgazdasági munkának sem látják értelmét, hiszen a bodzaszedők ellopják fáradozásaik gyümölcsét, így teljesen értelmetlen a kemény munkálkodás. S akkor a síkidióta Kolompár Orbán cigányvezér egy, cigánypurdék által végrehajtott rablótámadásról, melybe beleszőtték az erőszakos nemi közösüléssel történő aljas fenyegetőzést is egy 12 éves kiskunlacházi (!) gyermeklány esetében, kijelenti, hogy ez a dolog nem volt több jópofa gyermekcsínynél. Hát ennyire pofátlan, cinikus módon szembe lehet ma már köpni a magyar társadalom egészét? Ennyire hülyének lehet nézni valamennyiünket? Kolompár vajon akkor is jópofa csínytevésről fog beszélni, amikor elszánt, ifjú hazafiak az olasz mintát követve lángba borítják majd az ottani cigánysort? Mellesleg az is egy aljas rágalom, hogy az eddigi, cigányellenes támadásokhoz és gyilkosságokhoz radikális magyar szervezeteknek bármi köze is lett volna. Ámbár, ha a kolompárok így folytatják, még eljöhet az idő… a magunk részéről nem vagyunk ugyan az erőszakos megoldások hívei, ám ez esetben csupán a társadalom normális önvédelmi reflexe lépne működésbe, ha már a Draskovics-huszárok teljesen tehetetlenek ezekben az ügyekben. (Persze, ha tisztességes emberek megveréséről, vetkőztetéséről, 45 kilós, közbiztonságra különösen veszélyes öreg nénik lefogásáról van szó sün alakzatban, rögtön aktivizálni tudják magukat.) Az eddigi ilyen jellegű akciókról, gyilkosságokról minden esetben, kivétel nélkül bebizonyosodott, hogy cigányok egymás közötti leszámolásairól volt szó, amelyeket a prostitúcióval, illetve az uzsorával kapcsolatos ügyek „rendezetlensége” váltott ki.

Csupán a mostani írásomban felvetett két probléma - a neoliberálisok hazudozása és hazánk jó hírének folyamatos rombolása, illetve a cigányság ügye - is jelzi, hogy Magyarországon a lehető legrövidebb időn belül teljes elitcserére van szükség, valamint nem spórolható meg a valóságos - 1990-ben elmaradt - rendszerváltoztatás lebonyolítása, továbbá a cigánykérdés megoldása sem, amelyre addig még csak remény sincsen, míg ezek a jelenlegi ország- és etnikai vezetők uszítják e kisebbség tagjait a többségi, magyar társadalom ellen.

Lipusz Zsolt - Kuruc.info