Magyarország 2004. május 1-jén lett hivatalosan is az Európai Unió tagállama. Másfél évtizedes várakozás után valósult meg az olyannyira vágyott álom, és sok magyar nagy reményeket fűzött a belépésünkhöz, bár a csatlakozás időpontjának közeledtével mind több kételkedő hang is hallatszott.
Az akkori parlamenti pártok, melyek azonosak a maiakkal, egyöntetűen csatlakozáspártiak voltak, az uniós bővítés tárgyában kiírt népszavazás idején egyértelmű és határozott „igen”-re biztatták híveiket. Emlékezhetünk még, hogy az akkori országvezető-veszejtő szocialista-szabaddemokrata koalíció milyen elképesztően gagyi, primitív csatlakozáspárti kampányt folytatott. Megtudhattuk, hogy teljes jogú tagságunk elnyerése után rohanhatunk majd cukrászdát nyitni Bécsbe, mehetünk randevúzni és szerelmeskedni a csodás olasz, spanyol, német lányokkal és más egyéb teljesen hihető és életszerű esztelenségek.
A legbájosabb azonban az a televíziós klip volt, melyben az Unió jelképeinek bemutatásakor háttérzeneként Liszt Les Preludes című szimfonikus költeményének akkordjait hallhattuk. (Inkább maradtak volna az uniós himnusznál, Beethoven IX. szimfóniájának zárótételénél, az örömódánál…) Liszt diadalt, eufóriát, beteljesülést árasztó remekművével – a megrendelők számára – midössze annyi a probléma, hogy történelmileg már foglalt: Berlin lakosságát ébresztették fanfárjai hangjaira 1941. június 22-ének reggelén, amikor a Wehrmacht megkezdte a Barbarossa-hadműveletet, vagyis a Szovjetunió elleni háborút. A dolog természetéből adódóan tehát a szocialista-szabad demokrata elvtársak uniós csatlakozásunkat vagy olyan nagy horderejű, pozitív történelmi fordulatnak tartják, mint amilyen a Barbarossa-hadművelet megindítása volt, vagy pedig tájékozatlanok egy kissé történelmi és zenei kérdésekben.
Mi valósult meg az eltelt fél évtized alatt a reményekből, elvárásokból, s vajon egyértelműen pozitív fordulatot vett-e történelmünk az EU-ba történő belépésünkkel? A válasz meglehetősen prózai és kiábrándító. A leghőbb várakozás a hazai politizáló közvélemény részéről az volt, hogy anyagilag legalább jól jöjjünk ki ebből az uniós ügyletből. Nos, így történt... Évi 2 milliárd eurót kapunk az Uniótól. Ugyanakkor 8 milliárd eurót vonnak ki hazánkból évente… A mérleg tehát évi 6 milliárd euró veszteség. Egy amúgy is csődben lévő ország esetében. Óriási üzletet kötöttünk, nemdebár?
Ezek után nézzük, mit sikerült a kollektív nemzetiségi jogok garantálásának tekintetében elérnünk. Gyakorlatilag semmit, hiszen a szintén tagország Romániában és Szlovákiában legalább annyira diszkriminálják és megalázzák nemzettársainkat, mint közvetlenül a Trianon utáni időkben. A magyarországi diplomácia pedig semmit nem szándékozik, de nem is tud elérni abban a tekintetben, hogy Kárpát-medencei testvéreink sorsa jobbra forduljon, ezt bizonyítja – egyebek mellett – a Malina Hedvig-ügyben, illetve a dunaszerdahelyi magyarverés esetében tanúsított külügyi impotencia.
Az Unió emberi jogi kérdésekben is teljes csődöt mondott. 2006 ősze óta a totalitárius hatalom megaláz, megtipor, rokkanttá ver bennünket, s az uniós excellenciák még csak szavukat sem emelték fel az altesti betekintést kéjes szakértelemmel végző ÁVH-s állomány, az ügyészség és a függetlennek hazudott bíróság legdurvább, aljas jogtiprásai ellen. A nem létező antiszemitizmusra, a képzeletbeli cigányellenes támadásokra oly érzékeny brüsszeli sóhivatal még csak nem is tiltakozott a Neoávó legnyilvánvalóbb és legaljasabb kegyetlenkedései ellen.
Ellenben a legrózsásabb reményeink lehetnek abban a tekintetben, hogy hazánkban is rövidesen büntetendő cselekedet lesz az ún. „holokauszttagadás”, a természet kifürkészhetetlen akarata folytán saját nemük iránt gerjedelmet érző biológiai zsákutcások pedig legalizáltan „házasságot” köthetnek egymással. Ez lesz a szép új világ!
Minden normális hazafinak kötelessége, hogy ezt megakadályozza. Az európai eszmeiség egyébként sem erről szól.
Az Európai Unió jelen állapotában a brüsszeli eurokrácia magánügye, és egyáltalán nem azokról a fennkölt elvekről szól, melyekre való hivatkozással egykor megalapították. Másképpen úgyis fogalmazhatnánk, hogy jelenlegi formáját és működési mechanizmusát tekintve semmi értelme nincsen, hogy fennmaradjon. Az uniós támogatások hazai leosztását tekintve még reménytelenebb perspektíva tárul fel előttünk: a haverok, egykori KISZ-es, csókos cimborák és a párt-nómenklatúra kiválasztottai juthatnak hozzá az álompénzekhez. Ennek így, ilyen formában nincsen semmi értelme.
No persze egy normális, nemzeti kormány a lehető legtöbb hasznot tudná kikényszeríteni az Unióból. Ameddig azonban azok a parazita nemzetvesztők uralkodnak, akik csatlakoztatták Magyarországot az Európai Unióhoz, semmi jóra ne számítsunk.
Lipusz Zsolt - Kuruc.info