Olyan szomorú időket élünk mostanában, hogy a legédesebb ünnep is megkeseredik népünk lelkében. Mit ér a legszebb szónoklat is, ha nem követik, nem követhetik boldogitó tettek, mint annyiszor a magyar történelemben?

Mégis, mégis meg kell ülnünk családi, egyházi és nemzeti ünnepeinket, hiszen ezek nélkül még sivárabb, üresebb lenne minden. Sokszor a szigorú tiltásokkal, fenyegetésekkel dacolva is vállaltuk a kockázatot, hogy méltóképpen tiszteleghessünk őseink emlékművei előtt. Ma elvileg nem gátolja senki (sajnos a gyakorlatban nem igy van!), hogy összegyűljünk, kitűzzük az ébredés kokárdáit, s meglobogtassuk a régi harci zászlót. Csakhogy évről évre jobban átitat bennünket a közöny, a fásultság és a hitetlenség. Mintha elfelejtettünk volna ünnepelni, mintha semmi sem érdekelne már bennünket saját nyomorúságunkon kivül. Pedig a szürke hétköznapokba, a túlélésért, a fennmaradásért vivott monoton küzdelmeinkbe éppen az ilyen rendkivüli alkalmak keverhetnek élénkebb szineket, illatokat és zamatokat. Oktalanság lemondanunk róluk.

Különös fajta a magyar. Hosszú éveken, évtizedeken át szisszenés nélkül tűri, hogy sanyargassák, hogy hazai s idegen parazitái elorozzák munkája gyümölcseit, megnyirbálják jogait és szabadságát. Ám, mint a szunnyadó, lefojtott vulkán, olykor kirobban kegyetlen sorsa ellen, s elemi energiával támad gyilkosaira. Koppány, Dózsa György, Bocskai István, Thököly Imre, II. Rákóczi Ferenc és más vezérek neve fémjelzi a magyarság egykori nagy lázadásait, szabadságharcait. Hozzánk időben s szivben legközelebb mindenképpen 1848 és 1956 áll. (Utóbbinak még ma is élnek büszke vagy megkinzott tanúi és hősei szerte a világban.)

Klasszikus értelemben talán egyik sem nevezhető valódi forradalomnak, inkább a zsarnokság elleni lázadásnak, fegyveres felkelésnek és szabadságharcnak, vagy éppenséggel háborúnak. Közös vonásuk az, hogy tisztaságukkal, vitathatatlan igazságukkal és emberségükkel a világtörténelem legragyogóbb példái. Egy nemzet szabadságvágyának, élni akarásának, a jogegyenlőségbe vetett bizalmának lebonthatatlan bástyái.

1848 azért is csodálatos és fölülmúlhatatlan, mert soha ennyi kiváló egyéniség, ennyi önzetlen hazafi nem lépett egyszerre közéletünk szinpadára. Kossuth Lajos, Széchenyi István, Deák Ferenc, Batthyány Lajos, Klauzál Gábor, Szemere Bertalan, Petőfi Sándor, Vasvári Pál, Jókai Mór, Damjanich János, Klapka György, Bem József, Wesselényi Miklós, Gábor Áron, Kemény Zsigmond, hogy csak néhányat emlitsünk. Micsoda káprázatos névsor! Évszázadokra kitelne belőlük a mindenkori magyar élgárda. Bizony üdvös lenne, ha most is hasonlókkal dicsekedhetnénk.

Ám a ma „hőseit” Horn Gyulának, Göncz Árpádnak, Kuncze Gábornak, Pető Ivánnak, Surányi Györgynek, Bokros Lajosnak, Nemcsók Jánosnak, Keleti Györgynek, Medgyessy Péternek, Gyurcsány Ferencnek, Kóka Jánosnak, Veress Jánosnak, Lendvai Ildikónak, Fodor Gábornak, Hack Péternek, Demszky Gábornak, Konrád Györgynek, Tamás Gáspár Miklósnak, George Sorosnak, Tom Lantosnak, és Habsburg Ottónak hivják. Ők sajnos inkább Latour, Jellasics, Avram Jancu, Haynau, Paszkievics, Bach, Ferenc József és I. Miklós cár rokonai, szellemi leszármazottai. Ez a velejéig romlott, sötét, magyarellenes társaság tobzódik fölöttünk mindaddig, ameddig hagyjuk. Ameddig haragunk, dühös megvetésünk végleg el nem takaritja őket. Megérdemlik, hogy leváltsuk és keményen megbüntessük valamennyit.

Sokszor voltunk már veszélyben, számtalan hóditó kivánt felmorzsolni, eltaposni minket, de még sohasem álltunk ilyen közel a szétszóratáshoz s a megsemmisüléshez. Látszólag béke, függetlenség és demokrácia köszöntött ránk, valójában azonban – Vörösmartyval szólva – „most tél van és csend és hó és halál”. Elérkezett a káosz világa, hazánk Kánaán helyett siralomvölggyé változott. A költő Zrinyi szavai szerint: „Csúfsága lettünk a nemzeteknek és magunknak, ellenségeinknek pedig, valahonnan is jönnek, prédájává.”

Nálunk sokkal kisebb népek is vitézül ellenállnak a behemót gólemeknek, s nem tűrik, hogy kifosszák, megalázzák őket. Az irek, a palesztinok, az albánok, a csecsenek, a baszkok oroszlánként küzdenek utolsó csepp vérükig. Előbb-utóbb győzni is fognak, mert a vakmerők s a reménykedők megbotolhatnak, de nem bukhatnak el! Csak a meghunyászkodók, a szolgalelkűek s a hitetlenek veszithetik el javaikat, hagyományaikat és szülőföldjüket. A lemondás, a beletörődés, az önző széthúzás, a folytonos hátrálás okozhatja egy nemzet meggyengülését s kipusztulását. Ha nem ismerjük és nem becsüljük nagyjainkat, történelmünket, ha elszalasztjuk lehetőségeinket, ha esztelenül tiszteljük a „másságot”, s megszédülünk minden hazugságtól, ha bitang idegenek parancsaira hallgatunk, ha Isten helyett a Mammont imádjuk, akkor biztosan elnyel bennünket a sirgödör.

Ne gondoljuk, hogy minden fölösleges és kilátástalan. Vannak még nálunk is szegényebb, betegebb, üldözöttebb népek. Tudnunk kell, hogy nincs legyűrhetetlen hatalom; éreznünk kell, hogy bármilyen mélységből lesz újjászületés! Mert a nagyböjtöt s a nagypénteki tragédiát mindig követi az örömteli húsvéti föltámadás és a mennybemenetel. Ne engedjük, hogy a földgolyót globalizálni, a térképet átrajzolni, hazánkat megszerezni próbáló törpe cionista kisebbség és itthoni csatlósai mindenünket elkobozzák, családjainkat szétzüllesszék, kultúránkat, nyelvünket, öntudatunkat visszavonhatatlanul lerombolják! Vesszen Trianon, vesszen a NATO és az Európai Unió, vesszen a Valutaalap és a Világbank, vesszen minden külső pokolfajzat és belső áruló! Világ becsületes magyarjai, egyesüljetek, hogy legyőzhessük ellenségeinket! Szeresd, magyar, felebarátodat, mint tenmagadat! Vágjuk megrontóink arcába: nem félünk a test hóhéraitól, mert nem a gyávaság szellemét kaptuk őseinktől, hanem az erőét.

Szilárd nacionalizmus és krisztusi lelkület – ez legyen a két legfőbb vezérelvünk. Mert üzleti alapon, idegen álruhákba bújva, ködös ingoványokon bolyongva nincsen nemzetmentés. Csak az igaz ösvényen, az önálló magyar úton járva érhetünk célba, csupán önmagunkra számitva épithetjük föl virágzó jövőnket. Nagy tetteket csak egészséges, magabiztos népek önfeláldozó fiai képesek végrehajtani. A satnyák, a fertőzöttek, az elhülyitettek, az élhetetlenek összeroskadnak nyomasztó terheik alatt. A közösségért vállalt kitartó munkánál semmi sem hasznosabb, a nemzeti érdekek töretlen szolgálatánál semmi sem szentebb. Nem lehet hiteles vezér az, aki nem kóstolta meg népe kinjait. Nem adhatjuk hasbeszélők, kútmérgezők, felelőtlen igérgetők kezébe a zászlót.

1848 és 1956 azt üzeni nekünk, hogy a forradalmi megújulás ma is kikerülhetetlen Magyarországon. A politikában és a tömegekben ez még csak sejtésként, általános nyugtalanságként jelentkezik, ám az új apostolok lelkében már határozott bizonyosság. Tiszta szándékú emberek, jó magyarok, rettenthetetlen katonák teremnek majd a semmiből, s az áldott vihar végigsöpör az egész országon. Valódi csoda lesz ez: megdönti a gonosz birodalmát, s fölemeli a csüggedt, ravatalán fekvő nemzetet. A tetszhalált fölváltja a dicsőséges élet; az erőszak dáridóját, a zsiványok anarchiáját egy igazságos, erkölcsös társadalmi rend. Elnyűtt, ócska rendszereket nem lehet foltozgatni és reformálgatni. Ha kell, könnyel, vérrel, vassal, tűzzel, de kivivjuk a szabadságot, hogy népünk betölthesse küldetését Európában és a világban. Immár kimúlt a kommunizmus, megdöglik a rablókapitalizmus is. Eltűnnek a farizeusok, lezuhannak a keselyűk, elsüllyednek a galiciai sakálok. Kihuny a hideg, népnyúzó sarki fény, s forró villámok cikáznak át rajtunk, világitó fáklyák, virrasztó őrtüzek gyúlnak körülöttünk. A Kárpát-medencében olyan új ég és új föld adatik éhező, fázó, meggyalázott, bilincsbe vert fajtánknak, ahol jólét, tisztesség, boldogság és szeretet lakozik. Nem a pártok, nem a „demokrata” bűnözők teremtik ezt meg, hanem a mennyei gondviselés, a Lélek legyőzhetetlen ereje.

Félre a kishitűséggel! Kellő bátorsággal, szivós akarattal, eltökélt hivatástudattal bármit elérhetünk. Nincs több türelem, megbocsátás! Kiáltsunk rá tegnapi és mai gyilkosainkra, s emelt fővel, kivont karddal rontsunk előre a hazáért s a magyar szabadságért! A sikerhez elég nekünk a magunk tehetsége s az Isten kegyelme.

Siklósi András, a Kárpáti Harsona főmunkatársa