Figyelmeztette olvasóit a New York Times tegnapi száma: a katasztrofális amerikai gazdasági-pénzügyi mutatók azt a rémképet vetítik a falra, hogy 2011-re az Egyesült Államok olyan borzalmas helyzetbe kerülhet, amilyenben most Magyarország van. Egy ilyen helyzetben lévő országban általános volt a meghökkenés, miután a Gyurcsány-kormány bejelentette: hárommilliárd forintot költ arra, hogy a Tom Lantos Alapítványt támogassa. Miért is ne? Holnap talán Burkina Faso küld segélyt Katarnak és Luxemburgnak.

Különben is, a magyarok közismert barátja megérdemel mindenfajta támogatást. Ezt már a románul kitűnően beszélő volt bukaresti nagykövet, az ultrakonzervatív David Funderburk Amerikában 1987-ben piacra került, Magyarországon máig pusztán merő véletlenségből kiadatlan könyvéből is tudjuk, hiszen emlékirataiban részletesen leírta, hogy szolgálati idején Tom Lantos feleségével, Anette-tel – jelenleg a New Hampshire-i Concordban székelő alapítvány elnöke – Romániába látogatott, és ott szívélyes, baráti viszonyt alakított ki a később a Tőkés László püspök által elindított antikommunista forradalomban lelőtt, véreskezű diktátorral, Ceausescuval és annak feleségével, Elenával. A két házaspár közötti jó viszonynak sok kézzelfogható eredménye is lett. A demokrata párti képviselő (a magyar balliberális sajtó örökös „szenátora”) Bukarestben ki is jelentette, hogy a magyar kisebbséget nem diszkriminálják, és mindent megtesz azért, hogy Romániának „ne legyen problémája” a szabad kivándorlás feltételének teljesítésének az amerikai kongresszusban történő éves felülvizsgálatával, azazhogy Bukarest nyugodtan és kitartóan élvezze a legnagyobb kereskedelmi kedvezmény elvének hasznát. S lőn.

Lantos magyarügyi érdemei felsorolhatatlanok. Kezdve attól, hogy nem az antiszemitizmust állami filozófiaként kezelő Szaúd-Arábia ügyében, hanem Csurka István egy cikke miatt tartott kongresszusi meghallgatást 1992. szeptember 23-án, a fiatal magyar demokrácia hajnalán, majd tetette tavaly az éves „antiszemitizmus-jelentés” címlapjára nem az Izraelt a föld színéről eltörölni javasló iráni elnököt, hanem a titokban nyilván atomfegyvereket fejlesztő Magyar Gárdát. Lantos fáradhatatlanul és pártatlanul munkálkodott az amerikai–magyar barátság ápolásán. A Budapest Sun nevű angol nyelvű hetilap 1995. május 10-i vezércikke azt rótta fel neki, hogy a magyar fővárosban az 1956-os magyar forradalom egyik leverőjét, Horn Gyulát dicsérte, és készítette fel személyesen a Clinton elnökkel való találkozásra, miközben elítélte a korábbi MDF-kormányt. Sőt ő volt, aki nem éppen a kezei tisztaságáról ismert, a nyílt utcán legéppisztolyozott Fenyő János médiacárt összehozta Clinton elnökkel egy mosolygós fotóra. Az ébredező magyar demokratikus erőket oly kitartóan segítő és évekig Magyarországon élő Johnathan Sunley nyilatkozta róla, hogy Lantos úgy viselkedik, mint a szovjet időkben Szuszlov főideológus és a Budapestre szintén a „dolgok helyretevése” céljából olykor átlibbenő, különféle posztokat betöltött Mikojan.

Csakhogy „míg e két szovjet elvtárs mindezt csendben tette, és bizonyos egyensúlyra törekedett – olykor a keményvonalasok orrára is koppintva –, addig Lantos nyíltan avatkozik be egy független állam belügyeibe”, mondta Sunley, aki nyilván persze túlzott, noha Pintér Dezső, a TV2 egykori elnöke 1997 júliusában azt állította, hogy Lantos Bob Dole szenátor postásaként vitt levelet Horn Gyulának, kérve a miniszterelnököt, hogy járjon el a CME–Írisz csoport, vagyis a Lauder–Palmer–Baló-féle TV3 érdekében. Tom Lantos azonban 1998-ban is a magyarok barátja maradt. Mint a Népszava április 10-i száma írta, Tom Lantos arra szólította fel a „lakosságot”, hogy „vegyen aktívan részt a szavazáson”, miközben „kínosan kerülte még a látszatát is annak, hogy beavatkozzon a magyar belpolitika ügyeibe”. De azért kifejtette, hogy „a nyugati körök általában a folyamatosságot és a stabilitást kedvelik, bármelyik országról is legyen szó, nyugodtabbak, ha a már az ismert politikával van dolguk”.

A gyengébbek kedvéért: Horn Gyula kormánya volt hatalmon. Hornnal való barátsága egyébként nem maradt rejtve Amerikában sem: egy meghallgatáson Donald Smaltz – miután Lantos a republikánus vizsgálót lenácizta – azzal vágott vissza, hogy „ezt egy olyan ember képes mondani, aki Magyarország egykori kommunista diktátoraival jobb viszonyban van, mint az őt meghallgató bizottság tagjaival”. Az Amerikában – ahol azért sajtószabadság van – megjelenő Washington Weekly című konzervatív hetilap 1998. május 11-i számában A titkos botrány – Tom Lantos a kínai fegyvercsempészgyűrű haszonélvezője címmel írt cikket, ami (ha a vád igaz) azt bizonyítja, a néhai képviselő nem csak a magyarok barátja volt. De Lantosról – akiről nagyon sok dolgot írtak, beleértve azt a hecckampányát is az iraki invázió ösztökélésére, amikor hamis tanút gyártott a kuvaiti inkubátorokból csecsemőket kitépő iraki katona imázsának felvázolására – a legkínosabb cikket talán Jeffrey Blankfort jelentette meg az amerikai establishment által valószínűleg leginkább gyűlölt kiadványban, a Counterpunch 2006. április 17-i számában, amelyben azt írta az „érinthetetlen” Tom Lantosról, hogy Washingtonban ráhajtott Owen Sanderson, egy 13 éves kisfiú lábára, majd észrevéve, hogy az üvöltő gyerekkel valami baj van, hátrafarolt, és áldozatát cserbenhagyva elhajtott.

Kész szerencse, hogy a baleset nem Olaszliszkán történt. A hárommilliárdos alapítványi támogatás lélegeztetőgépekben kifejezhető egyenértékéről ne essék szó. Azt Lantos legjobb barátja, a balliberális sajtó szokta kiszámolni.

Lovas István - Magyar Nemzet