A nagynak nevezett, korszakfordító francia forradalom kétségkívül gyökeresen megváltoztatta- rossz irányban- az európai civilizáció addigi létezési formáját és további történetének alakulását, s azon belül a kialakuló egyes nemzetállamok és nagyhatalmak további történelmi sorsát is.  Az 1789-ben kirobbant felfordulásnak hosszú előzményei voltak.

Meghatározó szerepet játszott az ezeréves politikai rendszer, az ancien régime lerombolásában a felvilágosodás ideológiája, amely tradicionalista szempontból „nagy elsötétülésnek” tekinthető, illetve a szabadkőművesség világfelforgató és –hódító törekvései. E destruktív eszmei és politikai törekvések eredménye lett  Isten, a Trón és az Oltár ledöntése, s ezzel párhuzamosan a metafizikai világmagyarázat trónfosztása, illetve a közvetlen fizikai tapasztaláson alapuló pozitivista világmagyarázatok, a „szent tudomány” mindenhatóvá emelése. Egyszóval, az organikus eredetű tradicionális emberi közösséget felváltotta a mesterséges, „csinált”, modern társadalom.

Kétségtelen tény azonban az is, hogy a 18. század végi Franciaországban voltak társadalmi igazságtalanságok és súlyos szociális törésvonalak meg feszültségek, amelyeket elmélyítettek a természeti katasztrófák és a rendkívül kedvezőtlen, istencsapással felérő időjárási viszonyok. A nyarankénti, jégveréssel váltakozó szárazságot fagyos, kegyetlenül hideg telek követték, melyeken előfordult, hogy a madarak odafagytak az ágakhoz, a király kupájában pedig megfagyott a remek bordeaux-i bor. A vidéki Franciaország, elsősorban a parasztok számára az igazi veszedelmet azonban az adóbérlők tevékenysége jelentette. Ők voltak koruk spekulánsai, uzsorásai és bankárai egyszerre, egy személyben, illetve testületben. A vidék forradalma tehát nem a filozófusok által hirdetett magasztos eszmék megvalósítására törekedett, hanem a parasztok cselekedeteinek legfőbb ösztönzője az éhség és a düh voltak.

Az 1788-1789-es év során kibontakozó röpirat-irodalom termékeiben a plutokrata pénzuzsorások olyan szidalmakat kaptak a fejükre, hogy mai, magyarországi utódaik azokhoz képest a „legszélsőségesebb kirohanásokat” tartalmukban meg stílusukban is ártatlan leányregényeknek tarthatják csupán. A korszak franciaországi történelmének kiváló ismerője, a második generációs zsidó bevándorlók gyermekeként Londonban született Simon Schama Polgártársak című monográfiájában így ír a fináncoligarchia szerepéről, illetve az uzsorás kufárokat illető általános társadalmi közutálatról:  „ A legdurvább szidalmakat az adóbérlők kapták. Az ő hatalmuk ugyanis a rendszer szívéből fakadt, és Franciaország jövedelmének mintegy harmada az ő kezükön ment át. A korona hétévenként szerződést kötött ezeknek az embereknek a szindikátusával a bail-ről, azaz bérletről; egy meghatározott összeget be kellett fizetniük a kincstárba, s ennek fejében jogot nyertek bizonyos közvetett adók beszedésére.  (…) Az adóbérlők nem azért vontak magukra aránytalan mértékű gyűlöletet, mert ők képezték a pénzügyi gépezet legreakciósabb elemeit, hanem mert ők voltak a legbrutálisabban hatékonyak. Közkeletű vélemény volt, hogy az adóbérlők esetében a legvérlázítóbb a különbség az emberek által kifizetett, illetve a királyi kincstár által ténylegesen megkapott összegek között. Az a tény, hogy a profitjuk- vagyis a különbség a beszedett adó és a koronának fizetett összeg között- üzleti titok maradt, nem segített enyhíteni a sztereotípiát, hogy az adóbérlők mind mohó, királyi engedéllyel garázdálkodó rablók. (…) Nem meglepő ezek után, hogy a forradalom is külön figyelmet fordított rájuk. 1782-ben Mercier , a népszerű író és újságíró azt írta, valahányszor elment a párizsi Adóbérlők Palotája mellett, égető vágy fogta el, hogy megsemmisítse ezt a hatalmas és pokoli gépezetet, amely torkon ragad minden egyes polgárt és kiszívja a vérét”. 1789 júliusában a párizsi nagy felkelés egyik legelső és leglátványosabb akciója volt, hogy ledöntötték az adóbérlők vámfalát, amelyet a csempészek ellen építettek. De ők maguk még rosszabbul jártak. Nem tudtak szabadulni a gazdasági vámpír címkéjétől, és mindenütt azt terjesztették róluk, hogy a zsákmányukból három- vagy négymillió livre-t elrejtettek.’ Reszkessetek mind, akik a szegény, boldogtalan nyomorultak vérét szívtátok!’- figyelmeztette őket Marat ( egyébként őrült, demagóg politikus, e mondata azonban jogos , össznépi sérelmekből fakadt- L Zs.), és 1793 novemberében Léonard Bourdon azt követelte, hogy ezek az állami vérszívók( addigra ez az adóbérlők félreérthetetlen szinonimája lett) vagy adjanak számot bűnös tevékenységükről, és származtassák vissza a nemzetnek, amit elloptak tőle, vagy adják át őket a törvény pallosának.(…) Az adóbérlők azonban nem egyszerűen a korona eladósodott helyzetét kihasználó spekulánsok és a nép kizsigerelői voltak. Államot képeztek az államon belül. Félig üzleti és kereskedelmi nagyvállalatként, félig kormányként – legalább harmincezer főnyi személyzettel- ők voltak a legnagyobb munkaadók Franciaországban a király hadserege és flottája után. A harmincezerből huszonegyezer egy félkatonai szervezetet alkotott- volt egyenruhájuk, és nemcsak fegyverekkel voltak fölszerelve, hanem azzal a joggal is, hogy bármilyen gyanú esetén belépjenek bárhová, házkutatást tartsanak, és adott esetben lefoglalják a tulajdont. (…) Nem egyszerű adóbehajtók és fináncok voltak. A fő árucikkek esetében, melyekkel foglalkoztak- különösen érvényes ez a sóra és a dohányra- , egyúttal termelőként, gyártóként, lepárlóként, raktártulajdonosként, nagykereskedőként, árszabályozóként és monopolhelyzetben lévő kiskereskedőként is felléptek. Az adóbérlők szervezete, a Ferme (…) párizsi központjában persze egészen más arcát mutatta: itt elegáns volt, városias, technokrata és mindenekelőtt lenyűgözően gazdag”.

Az előadottak ismeretében aligha csodálnivaló, hogy ezek az élősködő pénz-piócák a népi harag felszínre törése után úgy végezték, ahogyan…Ki lámpavason, ki puskacső előtt, ki kasza pengével átdöfött torokkal… Őkelméik nem tanulták meg azt a társadalmi együttélésre vonatkozó alapszabályt, hogy a mindenkori elit hatalma akkor stabil, és egy társadalom szervezete akkor működik egészségesen, ha ez az elit képes egyfajta önkorlátozásra, így kiváltságait, luxus életmódját nem az alattvalók totális kifosztásával, elnyomorításával kívánja finanszíroztatni, illetve szünet nélkül gyarapítani, hanem lehetővé teszi azt, hogy a társadalom lehető legnagyobb számú része a lehető legnagyobb jólétet tudja magának tisztességes munkával elérhetővé tenni, s ily módon az emberek politikai és magánéleti közérzete a lehető legjobb legyen. Ez egyébként az elit saját, jól felfogott érdeke is. No de, Goethe óta tudjuk, hogy a történelem egyetlen tanulsága, hogy a népek és  a kormányok soha, semmit sem tanultak belőle…

Lipusz Zsolt 

(Kuruc.info)