Kölcsey az 1820-as évek elején súlyos lelki válságon ment át. „Lelkem sötét volt… örömmel választottam volna klastromot is – írta később, 1833-ban ezekről az évekről önéletrajzi levelében. Kölcsey apátiájának több oka volt. A politikai élet reménytelennek tűnt, a nemzet újjászületéséhez szükséges reformok (ekkoriban még a szó jelentése az eredeti értelemében vett ’megújulás’, ’átalakulás’ volt, nem pedig a ma használatos ’rombolás’, ’ káoszteremtés’) megvalósítására halvány remény sem volt, ráadásul az uralkodó, I. Ferenc (1792-1835) 1812 óta össze sem hívta az országgyűlést, noha ezt megtennie háromévente alkotmányos kötelessége lett volna. Kölcsey 1815-től haláláig (1838) a Szatmár megyei Csekén élt, s a vidéki magány, a hozzá hasonló emberek hiánya, a műveletlen földesúri társaság is elkeserítette, ehelyett művelt emberek közé vágyott, a városi élet vonzotta, ám birtokainak ezernyi gondja és csekély jövedelme nem tette lehetővé, hogy elköltözzön Csekéről.

A reménytelenség írathatta vele néhány évvel korábban a következő sorokat is: „Ha lelkemnek, minekelőtte Hadeszből felvezettetvén ide plántáltatott, választás lett volna engedve, bizonyosan nem választottam volna a hont, melyben születtem.” Az 1820-as évek közepére azonban gyökeresen megváltozott e tekintetben a Kossuth által „catói karakternek” nevezett költő felfogása. A Himnusz írása idején már minden nemzetnek egyedi értéket tulajdonít, s magától értetődően sajátjához, a magyar nemzethez fűzik a legerősebb, eltéphetetlen érzelmi szálak. Mohács (1826) c. tanulmányában már elkerülendő veszélyként írt annak a lehetőségéről, hogy az emberiség egyetemes fejlődése a nemzetjellemekben rejlő gazdagság eltűnését eredményezheti. (Kölcsey ezen műve – bár nem könnyű olvasnivaló – ma: kötelező olvasmány.)

Kölcsey 1823. január 22-én befejezett saját kéziratán a cím így olvasható: „ Hymnus a Magyar nép zivataros századaiból”.Vagyis a mai alcím eredetileg a cím szerves tartozéka volt. Ez a költemény megértése szempontjából nagyon fontos, hiszen a szerző visszahelyezi a versbeli történéseket a múltba, a 16-17. századba, s beleéli magát egy akkori protestáns prédikátor-költő szerepébe. Így válik érthetővé a Himnusz sajátos történelemszemlélete, illetve az imaforma és a nyelvezet biblikus ódonsága. A versben megszólított Isten a történelem, az egyes események és az emberi életek irányítója. Választott népeként tőle kaptuk meg a csodálatos szépségű és mindenféle természeti kincsben bővelkedő – Zrínyi által a Szigeti veszedelemben „ tejjel-mézzel folyó szép Pannóniának” nevezett – Kárpát-medencét. Ezen kívül Isten megáldotta a hun-magyar nemzetet szent királyokkal, jeles törökverő hadvezérekkel, a Hunyadiak dicső nemzedékeivel, a Bécset is hódoltató Mátyás királlyal. E választott nép mégis hálátlan volt a rá megkülönböztetett szeretettel és féltő gonddal tekintő Mindenhatóhoz, mivel feslett erkölccsel, súlyos bűnök elkövetésével viszonozta az isteni jótéteményeket. A bűnök következménye lett a török hódítás, a nemzeti függetlenség elveszítése, a megmaradt ország Habsburg uralom alá kerülése. A Himnusz keresztény Istene azonban befolyásolható az emberi bűnbánat és könyörgés által, így Kölcsey szerint megvan arra az esély, hogy végre szebb napok köszöntenek e sokat szenvedett nemzetre, hiszen mi, magyarok még az el sem követett bűnöket is levezekeltük már.

Kölcsey egész irodalmi és politikai munkálkodásának középpontjában a magyarság szellemi és anyagi felemelkedésének ügye és jövőbeni sorsa állott, miképpen azt Emléklapra (1833) c. epigrammájában lényegre törően megfogalmazta: „A haza minden előtt.” Életfilozófiáját legátfogóbban az unokaöccséhez írott Parainesis Kölcsey Kálmánhoz (1834) c. értekezésében fejti ki. Az egyetemes kozmopolita emberszeretetről, mely Kölcsey számára egyszerűen érthetetlen, a következőképpen vélekedik: ne higgyük „mintha Isten bennünket arra alkotott volna, hogy a föld minden gyermekeinek egyforma testvérök s a föld minden tartományainak egyforma polgáruk legyünk. A nap temérdek égi testeket bevilágít, de a világegyetem minden részeire mégsem hat ki…” Néhány sorral lejjebb így folytatja: „Soha nem tudtam megérteni: kik azok, kik magokat világpolgároknak nevezik? Az emberi tehetség parányi lámpa, mely egyszerre keskeny kört tölthet meg fényével; s ha egy helyről másra hurcoltatik, setétséget hagy maga után. Bizonyos helyhez kell azért kapcsoltatnunk, hogy azt jótékony világítással állandóúl boldogíthassuk.”

Kölcsey politikusként is catói jellemnek bizonyult. A „közdolgokba avatkozás” első lépéseként 1829-ben Szatmár vármegye aljegyzőjévé választották, majd 1832-ben megyei főjegyző lett, végül ez év novemberében Szatmár megye országgyűlési követévé jelölték. A haza szolgálatának szent célja irányította minden lépését pozsonyi tartózkodása alatt, s elszántan küzdött – a követutasítás és saját lelkiismereti meggyőződése szerint is – a jobbágyfelszabadításért. (1848 előtt a megyei közgyűlés által elfogadott követutasítás szabályozta, hogy a követeknek hogyan kell szavazniuk az országgyűlésen. Ma elvileg a képviselő lelkiismerete szava szerint dönt, valójában pártja frakcióvezetésének utasításai alapján nyomkodja a szavazógombot.) Amikor 1834-ben a Szatmár megyei közgyűlés olyan új követutasítást fogadott el, amely szembefordult a jobbágyfelszabadítással, Kölcsey azonnal lemondott követi megbízatásáról, nem tudván összeegyeztetni lelkiismeretével azt, hogy egy olyan politikai álláspontot képviseljen, amely szemben állott egész politikusi életpályájának elveivel és meggyőződésével.

Amennyiben ma is ilyen elhivatott, önzetlen és nemes jellemek ülnének a parlamentben, mint amilyen Kölcsey volt, akkor aligha agonizálna politikailag ez a jobb sorsra és vezetőkre érdemes haza immár két évtizede. A mai (saját érdekeiket) képviselők azonban csak pénzforrásnak tekintik parlamenti tevékenységüket, úgy szavaznak meg az ország szuverenitását megszüntető stratégiai szerződéseket, nevezetesen a lisszabonit, hogy még csak el sem olvassák azokat. Nemzetünk felemelkedését és életenergiáinak megújulását csak abban az esetben remélhetjük, ha a mai megélhetésiek helyett ismét Kölcsey-kvalitású, nemzetük iránt önzetlen szeretettel elkötelezett „ a haza minden előtt” krédóját valló államférfiak kerülnek döntéshozó pozícióba.

Lipusz Zsolt