„Igaz istenhit és igaz Krisztusszeretet kizárólag csak igaz nemzetszeretethez és hazaszeretethez vezethet és fordítva: igaz nemzetszeretet és hazaszeretet vezessen el bennünket az igaz Isten és Krisztus megértéséhez. A magyar nemzetiszocializmus gyakorlata szétválaszthatatlan Krisztus tanától.

A zsidó erkölcsi világrend gyakorlati átültetésének és megvalósításának harcos eszköze a kommunizmus; a krisztusi erkölcsi világrend gyakorlati megvalósításának harcos eszköze pedig a Hungarizmusban kiteljesedő magyar nemzetiszocializmus.
Ezek jelentik a mi mozgalmunk érvényes állásfoglalását és alapját a vallással kapcsolatban. Más alapot visszautasítunk. Ezekből folyik aztán minden cselekedetünk is. Nem tűrhető, hogy az egyén belső élete kettészakadjon, hogy vallási meggyőződése nemzeti meggyőződésével összeütközésbe kerüljön. Az egyén csak akkor egész ember és csak akkor számíthat népi közösségünk kiegyensúlyozott, igazi hasznos tagjának, ha vallási meggyőződése és nemzeti meggyőződése erős kapcsolatban és forró összhangban él lelkében és biztos egyensúlyban vetítődik ki tudatában is. Mi megadjuk Istennek, ami Istené és megadjuk nemzetünknek, ami a nemzeté. (...)
Nem ismerünk felekezetnélküliséget. Az istentelenség minden formáját elvetjük, a vallástalanságot megszüntetjük.
Nemzetünk minden tagjának valamely bevett vagy elismert törvényes vallás keretébe kell tartoznia.”
(Szálasi Ferenc: Út és Cél)

Demokratikus, pluralista, sokszínű (stb.) szép új világunkban mindennek van ára, minden megvásárolható: igazság, szerelem, hatalom, megbocsátás. Viszont semminek sincs értéke, a valós emberi értékek (szeretet, hűség, becsület, Istenfélelem, család, emberi kapcsolatok, hazaszeretet) elértéktelenedtek, mivel ezeknek nincs pénzben kifejezhető áruk. Gyakran hallhatjuk némely megtévedt embertársunk szájából a következőket, ha esetleg a fent említett értékek hiányára és szükségességére hívjuk fel a figyelmét: „azért nem adnak semmit a boltban”. A társadalmat évezredekig összetartó erők, értékek megrendültek, így mára társadalmunk atomjaira hullott, már nem valós, szerves emberi közösség (valódi TÁRSadalom), hanem egymáshoz lassan már semmivel sem kötődő, egymáson keresztül céljaik felé (vagyon, érvényesülés, élvezetek) törő hatalmas öntudattal és egyre csekélyebb értelemmel megvert egyének összessége. Mára az önzés, az érvényesülés, a versenyszellem, a mérték nélküli és semmilyen következményekkel nem törődő fogyasztás lett a vallás. „A liberalizmus volt az, amelyik kitenyésztette az erkölcsi, szellemi és anyagi pogányságot. Kiirtotta Istent a lelkekből, kiégette a Haza ideálját és valóságát a szívekből és az aranyborjú-imádat egész szertartását építette fel.” - írta Szálasi több mint 70 évvel ezelőtt, mintegy megsejtve a jövőt.

De az emberben mindezek ellenére is él a vágy a végtelen, a természetfölötti, tehát Isten iránt. Isten és az emberi nem ellenségei az elmúlt évszázadban ráébredtek, hogy az ateizmus nem célravezető, így az Isten iránti vágyunkat valláspótlékokkal, mágiával és babonákkal, különböző keleti vagy keverék (szinkretista) vallásokkal igyekszenek leterelni természetes, Isten felé irányuló útjáról. Különböző konzum-vallások láttak napvilágot, amelyek tanításaikat, erkölcsi normáikat szigorúan a „fogyasztói igényekhez” szabták.  Ahogy Szent Pál apostol írja: „Eljön ugyanis az idő, amikor a józan tanítást nem hallgatják szívesen az emberek, hanem ízlésük szerint seregszámra szereznek maguknak tanítókat és csiklandoztatják a fülüket, elfordulnak az igazság meghallgatásától és mesékre hajlanak”. A modern kor „felvilágosult” embere, aki emberi méltóságával nem tudta összeegyeztetni azt, hogy fejet és térdet hajtson a világmindenség teremtője előtt, most a legprimitívebb, régóta kihaltnak vélt babonáknak hódol. Ételeit megingázza, lelkesen böngészi a horoszkópokat, esetleg tarott-kártyából próbálja kiolvasni a jövőt, avagy valamely boszorkány-mester vagy mágus avatott segítségével igyekszik rontást küldeni haragosára...

Hungarizmusunk ezzel szemben megalkuvást nem tűrve ragaszkodik keresztény gyökereihez és a kinyilatkoztatott, megváltoztathatatlan isteni igazságokhoz. Szálasival mi is hisszük és valljuk, hogy az igazság akkor is igazság marad, ha csupán egyetlen emberi szem látja, de még akkor is, ha egy sem, csak az Istené. A szépről és hasznosról (anyagi dolgok) lehet vitát nyitni, hiszen ez minden egyes embernek mást jelent, viszont a jó (erkölcs) és az igaz (szellem) nem közmegegyezés kérdése, attól hogy valamit a többség elfogad (megszavaz), az még nem válik jóvá és igazzá. Itt elérkeztünk a demokrata „erkölcstan” (ha demokratákkal kapcsolatban szabad e kifejezést alkalmazni) sarkalatos pontjához, a relativizmushoz. Gyakran halljuk: „na jó, de ki mondja meg, ki dönti el, hogy mi a jó és az igaz?!”. Egy demokrata számára feloldhatatlan ellentmondás ez, hiszen az abszolút, megfellebbezhetetlen igazságtól úgy ódzkodik, mint ördög a szenteltvíztől (hacsak nem a holokauszt-legendáról van szó, mert e témában nincs helye számára kételynek)...  Mi viszont felettébb könnyű helyzetben vagyunk, hiszen kezünkben a kinyilatkoztatás, s a benne foglalt igazságokat és erkölcsi szabályokat az Isteni tekintély szentesíti, így van mihez és főleg van KIHEZ igazítani az életünket. Mozgalmunknak ugyanis nem csak e világi céljai vannak. Amikor hitünkért, fajtánk fennmaradásáért és jobbá, nemesebbé tételéért, szabadságáért harcolunk, egy pillanatra sem feledhetjük végső célunkat, amelynek minden ember végső céljának is kell egyben lennie. E végső célnak és ügyünk tisztaságának kell megtartania minket a helyes úton, hogy céljainkért csak az azokkal összhangban lévő eszközökkel küzdjünk, hiszen ha ellenségeink módszereit, morálját (illetve morál-nélküliségét, gátlástalanságát) átvesszük, elveszítjük minden erkölcsi alapunkat arra, hogy ellenük fellépjünk. Abban a pillanatban olyanná válunk, mint ők. És abban a pillanatban ők győztek, még akkor is, ha a csatatéren mi maradtunk állva.

1. A kereszténység alapjai

Mi, keresztények az egyetlen, személyes Istenben hiszünk, aki nem része a világnak (panteizmus, monizmus), hanem mérhetetlenül meghaladja azt (transzcendens), minden tulajdonsága önmagával egyenlő (Ő a jó, az Igazság, az Élet), minden létező végső oka és célja. Isten egyetlenségét és személyességét nem véletlenül hangsúlyozzuk ki. Azt már az ókori görög filozófusok is megsejtették, hogy istenből csupán egyetlen lehetséges, a politeizmus mégis évezredeken keresztül virágzott és ma ismét híveket toboroz (új pogányság, indiai vallások). Mivel Isten mindenható, ha még egy volna belőle az már nem volna mindenható, tehát Isten sem lehetne.

Isten személy. Megszólítható és megtapasztalható. Nem valami megfoghatatlan, személytelen energia vagy erő, amelyet az okkultisták különféle praktikákkal mindenféle mutatványra vehetnek rá. Isten szabad akaratából és irántunk való szeretetéből ad egyes embereknek vagy csoportoknak kegyelmeket (lelki ajándékokat, képességeket, erőt, de kegyelem maga az élet is), de ezeket az adományokat sem kiérdemelni, sem bármilyen praktikával (titkos, okkult tudás, gnózis) kikényszeríteni nem lehetséges. Legfeljebb alázatosan kérni. S Ő adja, ha jónak látja és úgy akarja. Ez persze a teremtményi mivoltába nem szívesen beletörődő, rendkívül öntudatos modern embernek nem igazán fekszik. Úgy véli, hogyha választhat politikusok, mosóporok és egyebek közt, miért ne választhatna (vagy akár alkothatna magának) egy másik, piacképesebb, politikailag korrekt istent, aki úgy táncol, ahogy ő fütyül. A plagizátor pedig mindenkor készen áll, hogy ezt a piacképes istent - a vallási fogyasztó lelkéért cserébe - eljátszhassa... Hisszük, hogy Isten eljött közénk („az Ige testé lett és köztünk lakozott” - Jézus személyében), hogy az áteredő bűn (Isten elleni lázadás, melynek következménye az elhomályosult értelem, rosszra hajló akarat) következményeit eltörölve, lehetőséget adjon nekünk, hogy személyes döntésünkkel részesei lehessünk Isten ígéreteinek (örök élet, Isten személyes megismerése). A megváltásban tehát Isten abszolút igazságossága (a bűnért büntetés jár) és végtelen szeretete (ezt a büntetést magára vállalta helyettünk) egyszerre nyilvánul meg. Csak és kizárólag rajtunk áll, hogy élünk-e a felajánlott lehetőséggel, együttműködünk-e Isten kegyelmével és hajlandóak vagyunk-e magunkat és ezen keresztül a minket körülvevő világot jobbá tenni.

A kereszténység tehát személyes döntés, egyéni állásfoglalás. Alapja az Isten és ember iránti szeretet, ebben foglalható össze, minden tanítása, szokása, szertartása ebből ered. Isten iránti szeretetünket törvényei megtartásával (első sorban az embertársak, családunk, nemzetünk iránti tevőleges szeretet gyakorlása) mutathatjuk ki, illetve mindattól való tartózkodással, ami Őt megbánthatja (bűn). Az emberszeretet lényegét maga Krisztus fogalmazza meg tömör és szemléletes módon: „amit kívántok, hogy nektek tegyenek az emberek, ti is azt tegyétek mással” - meghaladva és kiegészítve az ószövetség hasonló tartalmú tanítását, ami csak a rosszat tilalmazza: „amit nem kívántok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti se tegyétek mással”. E két mondatban foglalható össze a sokak számára értelmezhetetlen „szeresd felebarátodat, mint önmagadat” krisztusi parancsa.

Gyakran kérik számon a keresztényeken a megbocsátást, úgy gondolván, hogy az feltétlen, nem kell érte semmit tenni, mi több utána nyugodtan lehet folytatni mindazt, amit meg kéne bocsátanunk. A megbocsátás azonban nem feltétlen, nem jár az elkövetett bűnhöz automatikusan. Jézus így tanít: „Ha vét ellened testvéred, fedd meg. De ha megbánja, bocsáss meg neki.” (Lk. 17:3) A megbocsátás feltétele tehát az elkövetett rossz megbánása, megvallása és felhagyás annak gyakorlásával, az okozott kár helyrehozatala, megtérítése. A megbocsátás így nem engedély a bűn folytatására, nem egy biankó csekk, hanem egy lehetőség a megjavulásra az által, hogy a vétkes bűnéért járó büntetés elengedésre kerül.

Kereszténynek lenni nem annyi mint maflának, megalkuvónak, rabszolgának lenni, megadni magunkat ama sorsnak, amit az emberi nem ellenségei szándékoznak ránk és nemzetünkre mérni. Kötelességünk megvédelmezni családunkat, fajtánkat, hitünket a világot mindjobban birtokba vevő antikrisztusi hatalom és annak csatlósai, haszonélvezői ellenében. Erre kötelez minket az emberszeretet parancsa.
Mozgalmunk szempontjából kereszténynek tekintünk mindenkit, aki az apostoli hitvallást hiszi és vallja, felekezettől függetlenül. A felekezetek közt ugyanis erkölcsi törvények tekintetében nincs jelentős különbség, a parancsolatokat egybehangzóan tanítják (tehát ami a katolikus pap szerint bűn és kerülendő, azt a református vagy evangélikus lelkész is annak fogja tartani), a különbségek egyházfegyelmi és dogmatikai területen állnak fenn, amelyekkel foglalkozni nem a mi feladatunk. Szálasi nyomán azt várjuk el minden hungaristától, hogy legyen egyháza, felekezete hűséges, meggyőződéses és szerves tagja, gyakorló keresztény. Minden hungarista legyen legelőször jó ember, mert csak ez által válhat jó hungaristává.

2. Kereszténység vagy „judeokereszténység”

Pogány oldalról gyakran hangzik el, hogy azért kell elvetni a kereszténységet, mert az csupán a judaizmus egy reform irányzata, zsidó szekta, és különben is: Jézus zsidó volt, Saul rabbi (Szent Pál apostol) nemcsak zsidó, de farizeus is... Ahhoz, hogy ezekre a „komoly”, „megalapozott” ellenvetésekre érdemben felelni tudjunk, alaposan szemügyre kell vennünk mind a zsidó mind a keresztény vallást, tanítását, istenképét, hagyományait és legfőképpen a kinyilatkoztatást, vagyis az ó- és újszövetségi Szentírást.
A Biblia könyveinek listája (a kánon) már a keresztény ókor hajnalán kialakult, hitünk szerint a Szentlélek sugallatára. E sugalmazásnak kell betudnunk, hogy a kánonba olyan könyvek és iratok is bekerültek, amelyek sugalmazott volta a felületes szemlélő számára legalábbis megkérdőjelezhető (elég itt csak az átok zsoltárokra, illetve a zsidó honfoglalás történetére gondolnunk), míg ezzel szemben a prófétai irodalom sugalmazottságát kevesen vonnák kétségbe. Nehezen megy a fejünkbe, hogyan is tarthatja szentnek az Egyház az Ószövetséget, amikor annyi borzalom, a keresztény ember számára visszataszító és bűnös dolog van benne.

A kritikai Szentírás-kutatás, illetve a folyamköz (Mezopotámia) területén előkerült feljegyzések (sumer és akkád nyelvű irodalom), valamint az óegyiptomi bölcseleti irodalom mind mélyebb kutatása azonban sok kérdésünkre választ adhat. E kutatásokból kiderül, hogy az Ószövetség nem tisztán zsidó szellemi termék (ismerve a zsidókat, ezen a tényen meg sem lepődünk), számos történet, elbeszélés, erkölcsi szabály, bölcseleti irat más népek vallásos irodalmából lett átemelve és beillesztve. Ilyen például a Példabeszédek könyve XXII. fejezet 11. verstől kezdődő rész, amely gyakorlatilag egy Amenope nevű egyiptomi bölcs művének szó szerinti fordítása (az eredeti szöveget tartalmazó papiruszt a British Múzeumban őrzik). De említést érdemel a vízözön története is, amely viszont a sumér Gilgames eposzban leírt történet átdolgozása (Noé - Ut-napistim). Ha elfogadjuk azt az alapelvet, hogy Isten nem csak és kizárólag a zsidóknak nyilatkoztatta ki magát és igazságait (és ugyan miért ne fogadnánk el ezt), akkor az Ószövetséget úgy tekinthetjük, mint mindazon kinyilatkoztatások gyűjteményét, amelyet Isten az ókori kelet emberének átadott (mezopotámiai és egyiptomi bölcseleti irodalom, kiegészülve a profetikus irodalommal), s amelyeket az Ószövetség őrzött meg az évezredek folyamán, míg eredetijük gyakran elveszett, vagy csak töredékesen került elő a történelem viharaiból. Mivel Isten a rosszból is képes jót kihozni, a zsidók plagizálásra és szellemi „kölcsönzésre” való hajlamát arra használta fel, hogy ezeket az örök érvényű igazságokat az egész emberiséggel közölhesse. Tehát a zsidók azzal, hogy „lenyúlták” ezeket a szövegeket, megmentették őket a jelenkor számára. Jusson eszünkbe, hogy az egyiptomi írást csak a XIX. század elején fejtették meg, arról pedig, hogy a sumérok egyáltalán a világon voltak alig száz-egynéhány éve szereztünk tudomást, így az eredeti iratok (már amelyek túlélték az elmúlt 4-5 ezer évet) az emberiség számára egészen korunkig gyakorlatilag hozzáférhetetlenek voltak. Említettük, hogy az ószövetség számos része a mai kor emberének teljesen elfogadhatatlan, a keresztény erkölcstan által semmi szín alatt nem igazolható dolgokat tartalmaz (pl. zsidó honfoglalás, az őslakosság kiirtása, stb.). Ha megmaradunk annál az alapfeltevésnél, hogy ezek is isteni sugalmazásra kerültek bele a Szentírásba, akkor már csak azt kell megvizsgálnunk, vajon Isten mit akart ezekkel a tudomásunkra hozni? Annyit minden gondolkodás és mérlegelés nélkül kijelenthetünk: nyilvánvaló, hogy nem a leírt példák követésére akar minket buzdítani... 

Számos negatív példázat is található a Szentírásban, Jézus is felhozott néha negatív példákat, kellően kisarkítva, hogy hallgatói számára egyértelművé tegye ezek helytelen és elvetendő voltát (pl. Mt. 21:33 - példabeszéd a gonosz szőlőmunkásokról). Valami ilyesmiről lehet szó a jelen esetben is. Ha a példa kedvéért párhuzamot vonunk Jerikó városának elfoglalása (harsonaszóval körüljárták a zsidók, naponta többször is, a lakosok nem vették komolyan a veszélyt, majd a falak leomlása után felkoncolták az egész lakosságot) és a magyarországi zsidó honfoglalás közt (egy szál batyuval, nyomorultul szivárogtak át a Kárpátokon, az uralkodó osztályok pedig nem vették komolyan a veszélyt, majd a „batyusok” leszármazottai hatalomra kerülve – 1919, majd 1945 - likvidálták a magyar értelmiséget és arisztokráciát, hogy a helyébe lépjenek) talán derengeni kezd valami, hogy Isten mire is akarta felhívni a figyelmünket e történetek közlésével...

Összefoglalva a fentieket talán nem járunk messze az igazságtól, ha az Ószövetséget mint az egész emberiségnek szóló, az ókori keleten élő népek (egyiptomiak, sumérok, zsidók, stb.) bölcseinek kinyilatkoztatott, s az Ószövetség zsidó szerzői által megörökített és ránk hagyományozott vallási és erkölcsi igazságok gyűjteményének illetve Isten figyelmeztető üzenetének fogjuk fel, amelyben a zsidóság végső időkben betöltött üdvtörténeti szerepére (a Megváltó kivégzése, világuralom, Antikrisztus eljövetele, tévtanítások terjesztése, erkölcsi bomlasztás) hívja fel a figyelmünket.
A judeokereszténységet kiáltók figyelmét arra kell felhívnunk, hogy bár az Ószövetséget (ha nem is azonos formában) mind a judaizmus, mind a kereszténység szent könyvnek tartja, de ebben ki is merült a hasonlóság. Hitünkben az ószövetségi jövendölések beteljesedése Jézus működése, megfeszítése és feltámadása, amelyet a tanítását megörökítő iratok (az Újszövetség) tárnak elénk. Ezekben már nyoma sincs az Ószövetség komor, bosszúálló istenképének, Jézus az Istent (tehát önmagát) a maga valójában nyilatkoztatta ki (jóságos és irgalmas atya, jó pásztor, stb.). Tehát a kereszténységben az Újszövetség az Ószövetség megtisztított, kiteljesített és véglegesített formája. „A tanúság ugyanis így szólt róla: "Te pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint." Ám ezzel a korábbi törvény megszűnt mint hatástalan és erőtlen, a törvény tudniillik nem vezetett el a tökéletességre, csak előkészítője volt egy jobb reménynek, amely közelebb visz az Istenhez.” (Zsidókhoz írt levél 7,17) A judaizmus azonban megalkotta a maga „újszövetségét”: a babiloni talmudot, amely a misnából (tanítás) és gemarából (a rabbik magyarázatai, vitái) áll, és nagyobb tekintélynek örvend, mint maga az Ószövetség. Ha a két iratot (talmud és az Újszövetség) összehasonlítjuk, beláthatjuk, hogy mennyire nincs igazuk sem a judeokeresztényező pogányoknak, sem a zsidókat a mi „idősebb testvéreinknek” becézgető, hozzájuk törleszkedő, áruló keresztényeknek.

A két istenképet összevetve megállapíthatjuk, hogy a zsidók saját képmásukra és hasonlatosságukra teremtettek maguknak egy istent, aki éppen olyan mint ők: személyválogató, gyűlölködő, a bűnt még a sokadik unokán is megtorló, aki haragszik, majd meggondolja magát, tehát teljesen emberi. Milyen istent állít elénk ezzel szemben Jézus? Végtelenül szerető, a megtérő bűnösnek számtalanszor megbocsátó, igazságos és minden emberi képzeletet és fogalmat meghaladó Atyát, aki „úgy szerette a világot, hogy egyszülött fiát adta érte”, tehát még a bűneinkért méltán megérdemelt büntetést is magára vállalta helyettünk.

A kereszténység - szemben a judaizmussal - univerzális (katolikus = egyetemes), tehát minden embernek szól, az üdvösség elnyerését az ember személyes döntésétől (a jót vagy a rosszat válasszuk-e) teszi függővé, nem pedig a származásától (zsidó vagy goj). Ez az egyetemesség nem mai keletű. Bizony egyidős az egyházzal, és éppen az a Szent Pál apostol volt az egyik legharcosabb szorgalmazója és támogatója, akit a túloldalon ma csak „Saul rabbiként” emlegetnek. Ha az illetők vették volna a fáradtságot, és legalább átfutják Szent Pál leveleit, bizony meglepődtek volna. Ott ugyanis semmi nyoma sincs a kereszténység „elzsidósításának”, sőt: éppen ő volt az, aki szorgalmazta a nem zsidók térítését, illetve azt, hogy a mózesi törvény előírásait (körülmetélkedés, disznóhús tilalom, és még több száz nyakatekert parancs) semmiképpen sem szabad a „pogányokra” rákényszeríteni, mert az üdvösség Krisztusban van, nem ezekben. Talán nem véletlen, hogy Pált a népek apostolaként is emlegetik.
A leglényegesebb kérdés (amiben sohasem lesz egyetértés): a szegletkő és egyben a botránykő egyértelműen Krisztus. Ha a kereszténység elfogadná a zsidóság megváltástanát (a megváltó még nem jött el, de ha eljön elhozza a világuralmat a zsidóknak) megtagadná Krisztust, és megszűnne kereszténység (Cristianus - Krisztusi, Krisztushoz tartozó) lenni, önként hajtaná a fejét az eljövendő Antikrisztus - és hívei - igájába. Ha ellenben a zsidóság fogadná el a tényt, hogy a megváltó már eljött, és mindenki számára elhozta a kiengesztelődés ajándékát, akkor a zsidók megszűnnének zsidók lenni (ami – valljuk be – túl szép ahhoz, hogy igaz lehessen).

Jézus számunkra szegletkő, második isteni személy, Megváltó, istenember, míg a talmudista irodalomban a legudvariasabb megfogalmazásban is legfeljebb „fattyú” (a kevésbé „udvarias” titulusokat inkább hagyjuk). „Jézus zsidó volt” - harsogják mindezek ellenére azok, akinek értelmesebb már nem jut eszébe és a végtelen Istent mindenképpen valami véges emberi kategóriába (faj) akarják belegyömöszölni. Mint látjuk (Talmud), a zsidók nem igazán ragaszkodnak ahhoz, hogy Jézus közülük származott volna...

Nézzük tehát, ki is „volt” Jézus (a kiemelés szándékos, a múltidejű létige használata az örökkévaló jellemzésére már önmagában is jellemző). A Szentírás a megváltó származásával kapcsolatban József családfáját ismerteti, hogy ezzel is bizonyítsa, hogy az ószövetségi jövendölések (miszerint a Megváltónak Dávid családjából kell származnia) benne teljesedtek be. Viszont a családfa, ahol az ősöket „ez ennek a fia, az annak a fia” szerkezetben sorolják fel egészen Józsefig, Jézusnál hangnemet vált. Máté 1:16 alatt ezt olvassuk: „Jákob fia pedig József, Mária férje. Mária a Krisztusnak nevezett Jézus szülő anyja.” tehát nem nevezi Jézust József fiának, csupán Józsefet Mária férjének. Utalva itt az ugyancsak ószövetségi jövendölésre, miszerint „a szűz fiút szül”. Mária származásáról az evangéliumok elég szűkszavúan nyilatkoznak. Annyit tudunk meg róla, hogy Galilea Názáret nevű városából származott. Galileáról azt érdemes megemlíteni, hogy zsidó lakosságát Kr. e. 720-ban II. Szargon asszír, Kr. e. 588-ban Nabu-kudurri-usszur babiloni király (a Bibliában Nabukodonozor néven szerepel) hurcolta fogságba a folyamközbe („babiloni fogság”), helyükre pedig onnan telepített másokat, így Galilea lakossága Jézus idején feltételezhetően zömében nem zsidókból állt (innen a neve is: Galil hag gojim = pogányok földje), akik a zsidó vallás egyes elemeit átvették. És e tartományból származott a Megváltó édesanyja. Ezen adatok alapján Jézus zsidó származása vitatható. Akinek tehát éppen nincs jobb dolga, vitassa. Szent Pál szavaival élve „test szerint közülük származik”, tehát a törvény előtt zsidónak, Dávid leszármazottjának számított, hogy az írások beteljesedjenek. A származás kérdésének csak ebből a szempontból (próféciák, üdvtörténet) van jelentősége, tanítása, megváltói műve szempontjából teljesen érdektelen. Fentiekből világossá válik, hogy a „kiválasztottság” keresztény értelemben mit is jelent. A zsidóság annyiban tekinthető kiválasztottnak (és semmi másban), hogy a Megváltónak Izrael területén (Betlehem) kellett megszületni, Dávid családjában. Ez a kiválasztottság a Megváltó eljövetelével beteljesedett, attól kezdve a „kiválasztott nép” Krisztus követőinek közössége, az Egyház, ahová nem születünk, hanem szabad akaratmegnyilvánulásunk folytán, tudatos aktussal csatlakozunk, fajtól függetlenül. Az üdvösségnek ugyanis nem feltétele a származás (újabb feloldhatatlan ellentét a két vallás közt), csak a hit és a hit szerinti élet (erkölcs).

A fentieket alaposan végiggondolva megállapíthatjuk, hogy a kereszténység és a judaizmus kölcsönösen kizárja egymást, a mai zsidóság istenképe szöges ellentétben áll a mi istenképünkkel. Nem is beszélve a két vallás erkölcséről és gyakorlatáról. A zsidó ugyanis vallása és a talmud tanítása szerint cselekszik, amikor egy gojt (nem zsidót) megkárosít, rabságba dönt, vagy meggyilkol. Ezt ő a lelkiismerete előtt (ha esetleg megmozdul benne valami ilyesmi) teljes magabiztossággal tudja igazolni a vallásával. Ezzel szemben, ha egy keresztény cselekszik hasonlót, azt nem tudja a vallással igazolni (tehát nem bújhat az evangéliumok mögé, mert azok bizony súlyosan elítélik a tettét).

Ha szemügyre vesszük a két vallás ünnepeit, az ellentét még inkább szembeszökő. A két nagy keresztény ünnep időben valamely zsidó ünnephez (is) köthető. Karácsonykor (téli napforduló) mi a Megváltó, a fény születését ünnepeljük. Ebben az időben tartja a vallásos zsidóság a hanuka ünnepét, amelyben arról emlékeznek meg, hogy Kr. e. 165-ben a zsidók visszafoglalták Jeruzsálemet IV. Antiochosztól és újra felszentelték az azelőtt pogány szentéllyé alakított templomot. Húsvétkor mi Krisztus feltámadását ünnepeljük, a zsidók az Egyiptomból való kivonulást, az egyiptomiak kifosztását, elsőszülöttjeik halálát. A purimnak, ennek a jellegzetesen zsidó mentalitású ünnepnek viszont nincs keresztény megfelelője. Ekkor a zsidók azt ünneplik, hogy a Kr. e. V. században I. Xerxész uralkodása alatt 80.000 nemzsidót mészároltak le válogatás nélkül a Perzsa Birodalomban.

A kereszténység két legnagyobb ünnepén az Istent ünnepli. A megtestesülést, a megváltást és a feltámadást. A zsidóság ezzel szemben valakiknek a kifosztását, meggyilkolását, valakik fölött aratott katonai győzelmet ünnepel vallási ünnep gyanánt. Olyan dolgokat is képes a vallás dicsfényébe állítani (purim), amivel más nép nemhogy dicsekedne, de örök szégyene lenne. Aki mindezek ellenére még képes a két vallás között párhuzamokat vonni, hasonlóságokat, megfeleléseket keresni, illetve egyenlőség jelet tenni a kettő közé... - az már tényleg menjen orvoshoz.

3. A Hungarizmus viszonya az „ősvallás"-hoz

„A „turáni egyistenhittel” kapcsolatos állásfoglalásunk elutasító. Meg vagyunk győződve arról, hogy a turáni egyistenhit valamikor megtette kötelességét, mikor őseink erkölcsi életének gyönyörű törvényeit megadta. Kötelességét teljesítette, az új korszakban új hivatása már nincs. Meg vagyunk győződve, hogy Krisztus Urunk azért jutott el közénk olyan könnyen, mert éppen a Fehér Ló taposta előtte a magyarság erkölcsi életében az utat. Mi nem voltunk pogányok őseink erkölcseiben, nem leszünk pogányok ivadékaikban még akkor sem, ha olyan nagyon szeretnék ezt a tényleg pogány túloldalon.”
(Szálasi Ferenc: Út és Cél)

Őseink valódi hitvilágára csupán következtetni tudunk a kortársak feljegyzéseiből, utalásaiból, más írásos nyom, például „ősmagyar katekizmus” nem maradt ránk. Más népek talán szerencsésebb helyzetben vannak e téren: tőlünk nyugatra egészen természetes, hogy a tudomány a maga eszközeivel kutatja, rendszerezi az ősi mitológiát, mondavilágot, így az a mai napig része az adott nép kollektív örökségének, kultúrkincsének. Az örökség ápolása és továbbadása még senkit sem tett „pogánnyá”. Kevés olasznak jutna eszébe mondjuk Jupiternek áldozatot bemutatni, ugyanakkor kedvtelve olvassák őseik mondáit és büszkén adják tovább utódaiknak. Mert ez egy kultúrnépnél így termesztés. Ahhoz, hogy tudjuk hová megyünk, nem szabad elfelejteni azt, honnan jöttünk.

Nálunk természetesen ez is politika, mint minden. Az ősi hagyományok, hitvilág, mondák kutatása perifériára szorult, s ahová nem hatol be az akadémikus tudomány, azt a vákuumot sarlatánok, önjelölt próféták avagy pénzéhes szélhámosok igyekeznek kitölteni. Kevés olyan valódi tudós van, aki ehhez a témához őszintén és az igazság kiderítésének igényével merne nyúlni, hisz aki jobban beleássa magát, könnyen eljuthat a finnugrista dogma kétségbe vonásához (amely noha többszörösen - nyelvészetileg és genetikailag egyaránt - megcáfolták már, még mindig hivatalos és egyedül üdvözítő tan) így jó esetben csupán „tudománytalannak", kevésbé jó esetben viszont egyenesen „fasisztának” kiálthatja ki a tudóstársadalom, mielőtt kiveti magából.

A magyar vallásról rendelkezésre álló ismeretek tömör összefoglalását dr. Kiszely István: A magyar nép őstörténete című munkájában találhatjuk (amelynek megjelentetését a millennium évében az állam „meglepő módon” nem tartotta támogatásra méltónak), álljon itt néhány gondolat a műből:
„Felvetődik a kérdés, hogy miért nem maradtak fenn ősi magyar istennevek? Azért, mert ilyenek soha nem voltak. A magyarok ősei egyistenhívők voltak, egy Istent imádtak, a világegyetem teremtőjét, vagy ahogyan azt Anonymus nevezi: „a mindenek Urát”. Egyedül hozzá fohászkodtak és csak neki mutattak be áldozatokat. Theophylaktosznál ezt olvassuk: „A türkök (magyarok) csupán azt imádják és nevezik Istennek, aki a világmindenséget teremtette”. Ibn Fadlan pedig azt írja, hogy „a magyarok az égben lakozó Istent mindeneknél feljebbvalónak tartják”. Ugyancsak Anonymusnál olvassuk, hogy „Árpád vezér, akinek a mindenség Istene volt a vezetője… Tas, Szabolcs és Tétény látták, hogy az Isten győzelmet adott nekik… az isteni kegyelem volt velük”. Kézai Simonnál írta le, hogy hadba híváskor „Isten és a magyar nép szava” szólt a kikiáltók hangján. A Lehel-mondában pedig azt találjuk, hogy „Mi a nagy Isten bosszúja vagyunk”. A Képes Krónika, a Budai Krónika és Thuróczy János krónikája a magyar honfoglalást így kezdi: „Árpád a mindenható Isten kegyelmét kérte…” A kereszt jelét ott találjuk a honfoglaláskori bezdédi tarsolylemezen, a honfoglaláskori nők nyakában bizánci kereszt formájában és a szabadkai magyar temetőből származó öv csatján áldást osztó aggastyán alakjában. Őseink akár közép-ázsiai, akár későbbi, főleg kaukázusi tartózkodási helyén megismerkedtek a kereszténységgel, hiszen kaukázusi szomszédjuk, az örmények 285-ben vették fel a kereszténységet; püspökeik az onogurok között is térítettek. Prümwart püspök 926 táján Sankt Gallenben, Szent Wikbert pedig 954-ben a kalandozó magyarok között térített. A Cyrill és Metód-legendákban 860-ban a magyarok a keresztény vallás ismeretéről tettek tanúságot. A történeti források feljegyezték, hogy 945-948 táján Bulcsú és Tormás (Termacsu), majd 953-ban Gyula törzsfő Konstantinápolyban megkeresztelkedett, Ajtony, Géza és István pedig Vidinben vették fel a keresztséget.

A pusztában élő népek egyistenhívők, de az Istennel a szellemi világ lényeinek személyén vagy a táltosokon keresztül tartják a kapcsolatot. Tudják, hogy a Teremtő „ott van” közöttük, szertartásaik egy része mégis a szellemi világ lényeihez kötődnek. Ott élnek szoros kapcsolatban a természettel és tisztelettel adóznak a természet elemeinek anélkül, hogy azokat bármilyen módon imádnák. A menny, az égitestek és a természeti erőket megszemélyesítő világkép ott él hitvilágukban, de az Isten messze kimagaslik közülük. Isten hírnökei a vadászmadarak. Vallásuk fontos szerepet töltött be a társadalom felépítésében és a hadviselésben. A honfoglaló magyarok vallásában a teremtő Isten az egek ura volt és az ő akaratából uralkodott népén a főfejedelem. Ősi egyistenhitünk bizonyítéka, hogy összes hittel kapcsolatos szavunk török, belső-ázsiai eredetű (Isten, lélek, imád, menny, is [szent], ül, megszentel, boldog, böjt, vétek, bűn, bocsát, búcsú, hisz, hit, teremt, örök stb.). Úgyszólván az egész Bibliát le lehetne fordítani a honfoglalás kori magyarságunk nyelvével. „Pogány kori” szókincsünkből jóformán csak a „Fiúistenre” vonatkozó hit emlékei hiányoznak.”

Őseink a fellelhető adatok szerint nem voltak a szó klasszikus értelmében pogányok (többistenhívők, bálvány-imádók, stb.), vallásuk monoteista (egyistenhívő) volt, amely útjuk során több-kevesebb keresztény elemmel gazdagodhatott. Tehát jó okunk van feltételezni, hogy a magyarság az első ezredfordulón nem vallást, csupán rítust (szertartást) váltott, hogy a korabeli Európa keresztény népeinek közösségébe beilleszkedjen, s nem utolsó sorban azért, hogy a Magyar Királyság Szentszék általi elismertetésével (a Szentkorona visszaküldése Istvánnak) mind a német, mind a bizánci hódító törekvéseknek elejét vegye. A Szentszék általi koronaküldés az adott korban nagyjából olyasmi súlyú diplomáciai aktus volt, mint amikor manapság egy országot felvesznek az ENSZ tagjai közé. Itt kell megjegyeznünk azt a meglehetősen ritkán hangoztatott tényt, hogy az első ezredfordulón nem „kereszténység” és „pogányság” vívott élethalálharcot a Kárpát-medencében, hiszen nem csak István, de Koppány horka is keresztény volt (utóbbi valószínűleg bizánci rítus szerint), hanem az Árpád-házban az elkövetkező évszázadokban is gyakori trónviszályról volt szó (kié legyen a hatalom), tehát a szembenállás politikai eredetű volt (ami a kor szokásai szerint esetleg kaphatott vallási felhangokat). A „keresztény” - „pogány” szembenállásra tehát nincs számottevő bizonyíték, hacsak a Szörényi - Bródy páros „István a király” című rockoperáját nem tekintjük „történelmi forrásnak”...

Az ősi hit elemei mind a mai napig tovább élnek, mivel a kereszténység a tanításával nem ellenkező elemeket, szokásokat „megkeresztelte” (inkulturáció), ahogy más világrészeken is van rá példa, hogy a helyi szokások, hiedelmek egy része a kereszténységben, keresztény tartalommal él tovább (ettől egyetemes az egyház, többek közt). Elég itt a magyarok Mária (Boldogasszony) tiszteletére utalni, amely a római rítus felvétele előtt is létezett (erről számol be Szent Gellért püspök is), s a rítus felvétele után teljesedett ki, úgy, hogy még a reformáció sem tudta kiirtani a nép lelkéből (ősi himnuszunk, a „Boldogasszony anyánk...” kezdetű fohász is erre utal). De a népi vallásosság számos eleme (ünnepekhez kötődő népszokások, fogalmak, ünnepek nevei, a népművészetben alkalmazott sajátságos motívumok, stb.) is az ősvallás világában gyökerezik.

A kereszténység tehát a Hungarizmus felfogásában nem „elpusztítója”, hanem kiteljesítője az ősi magyar vallásnak, így vele szembeállítani teljesen értelmetlen. A magyarság évezredes Isten-keresése, igazság utáni olthatatlan vágya nyert kiteljesedést azáltal, hogy amit őseink lelkiismeretük szavára és a Szentlélek sugallatára már megsejtettek („a magyarok az égben lakozó Istent mindeneknél feljebbvalónak tartják” - Ibn Fadlan) azt a kinyilatkoztatott vallás és a hozzá tartozó rítus felvételével immár bizonyosan tudták és hitték. A Hungarizmus ezért ellenszegül a „jobboldalon" annyira divatos, az ősvallás (illetve egy „ősvallásként” forgalomba hozott kreatúra) feltámasztását célzó minden törekvésnek, mert ezekben az ellenség keresztényellenes munkálkodásának meghosszabbítását látja, némi üzleties felhanggal. A majdani Hungarista államnak a sarlatánok, igazságkereső embertársaik hiszékenységéből és misztikum utáni vágyából nyerészkedők kiiktatása mellett azonban kötelessége buzdítani és támogatni a magyar nép régmúltját, eredetét kutatókat, a magyar írás, a magyar nyelv, népművészet, szimbolika, mondakincs és hitvilág avatott feltáróit, mert ezek kollektív örökségünk részei, elválaszthatatlanul hozzánk tartoznak, mindezekkel együtt és ezek által vagyunk akik vagyunk, s a legcsekélyebb okunk sincs arra, hogy szégyenkezzünk miattuk. Kötelességünk felkutatni, megmenteni és megőrizni mindent, amit a magyar lélek az évezredek során alkotott, és ezen kincseket utódainknak továbbadni. De ezen kutatásoknak a tények, bizonyítékok talaján kell állniuk, az álmodozást, eredetmonda-fabrikálást nyugodtan meghagyhatjuk azon népeknek, akik (történelem és valós hagyományok, értékek hiányában) erre valóban rászorulnak.

4. A Hungarizmus és az egyházak

„Kutatva, hogy miért helyezkedik szembe a vallás a nemzetiszocialista mozgalmakkal, két lényeges okot találunk. Ezeket az okokat mozgalmunkban felvilágosító munkával ki kell küszöbölnünk.
Az egyik okot az Egyháznak a vallási és világi totalitásra való törekvése adja. A vallási totalitásra való törekvés krisztusi parancsra történik, tehát ez tőlünk függetlenül is abszolút helyes. Az Egyháznak világi totalitásra való törekvése azonban csak a krisztusi parancsok gyarló emberi félremagyarázásán és bűnös „mellémagyarázásán" alapszik.
Az Egyház a két törekvésének ellentétes széthúzó ereje miatt határozottan kettéválasztható két külön lényegre bomlott. Az egyik a vallási Egyház, a másik a politizáló Egyház. A mi mozgalmunknak a vallási Egyházzal soha semmi baja nem lesz, sőt bennünk fogja minden körülmények között legigazibb, leghívebb, legerősebb támaszát megtalálni. A politizáló Egyházat azonban mozgalmunk semmilyen formában nem fogja tűrni.
Isten szolgái ne politizáljanak, hogy szent hivatásukat tisztán és maradéktalanul betölthessék. (...)
Mi igaz hittel és meggyőződéssel fogjuk vallásunkat vallani, de nem értünk egyet azzal, hogy a politizáló egyházak szabják meg, milyen egyházpolitikai feltételek teljesítése mellett üdvözülhetünk csak. Ezt az üdvözülést kizárólag csak vallási egyházak biztosíthatják számunkra, ennek feltételei pedig Krisztus Urunk tiszta törvényeitől függnek és nem az egyházak politikai elgondolásaitól.”
(Szálasi Ferenc: Út és Cél)  

A keresztény vallás ellen gyakran hangoztatott érv az ún. jobboldalon (leginkább pogány körökben), az egyházi vezetők, főpapok nemzeti sorskérések iránti közönye, illetve emberi hitványsága, hogy gyakran még magától Krisztustól is elhatárolódnának, ha az éppen regnáló hatalom azt várná tőlük (s e nemes gesztusért még esetleg némi állami támogatást is kilátásba helyezne). Nem is beszélve némely pápák zsidó hatalom előtti csúszás-mászásáról, szinte már kötelező jellegű holo-Disneyland járásáról... Ez a magatartás még keresztény testvéreink némelyikében is képes megingatni a hitet. Más kérdés, hogy milyen hit az, amit néhány hitvány ember képes megingatni (aki mások bűneire, hiteltelenségére hivatkozva fordít hátat Istennek és a keresztény közösségnek az valószínűleg maga is rendelkezik jó néhánnyal)... Számunkra viszont az Egyház isteni eredetét semmi sem bizonyítja ékesebben, mint éppen gyarlósága, hibái, esetleges bűnei. Ha bármely emberi alapítású szervezetnek ennyi rossz illetve bűnös (pl. a reneszánsz pápák), alkalmatlan vagy egyenesen áruló (értve itt elsősorban az egyházba befurakodott és magas méltóságra jutott zsidókat, szabadkőműveseket) vezetője lenne, nemhogy 2000 évet, de 2 hónapot sem tudna fennmaradni, szükségszerűen és menthetetlenül omlana össze.
A Hungarizmus alapítónk nyomdokain járva élesen szétválasztja a hitvalló (Szálasinál: vallási) és a politizáló Egyházat. A hitvalló egyházhoz tartozik az alsó papság és a lelkészek jelentős része, akik Isten és embertársaik szolgálatára tették fel az életüket, szerves részei a nemzet közösségének, amelynek egyben élő lelkiismeretét is jelentik. De ide tartozik minden hitét megvalló és azt tevékenyen megélő keresztény is (az Egyház ugyanis nem csak a klérust jelenti).

A politizáló egyházhoz azon egyházi vezetők és hívek sorolhatók, akik szerint az elszakított területeken, másodosztályú emberként élő magyar testvéreink nem igénylik az anyanyelvi misét, istentiszteletet, akik úgy vélik, hogy csángók nem léteznek, s akik napjában háromszor kérnek bocsánatot a zsidóktól, egy mítoszért (6 millió + ÁFA)... A politizáló egyház mindig az aktuális hatalom kegyeit fogja lesni (legyen az Habsburg, orosz vagy zsidó), fennmaradását csak tőle tudja remélni. Mindezt azért, mert ezek az emberek megszűntek a szó legszorosabb értelmében vett papok, lelkipásztorok vagy akár csak keresztények lenni, csupán kicsinyes hivatalnokok, sáfárok, akik osztanak, szoroznak, szívük és lelkük e világhoz tapadt, ama hitben élnek, hogy az Egyházat a pénz tartja fent, amit csak és kizárólag az állam kegyétől remélhetnek... Ha még hinnének egy csöppet is Istenben, ha megvolna bennük a katakombák keresztényeinek elszántsága: az egyházi élet felvirágozna, hitük kisugározna az egész nemzetre és a templomok megtelnének valóban hívő emberekkel. Ha biztosak volnának benne, hogy amit tesznek, az Isten tervei szerint való, akkor képesek lennének ráhagyatkozni az Ő gondviselésére (pl. Cottolengo kórház, Torino). Az első pápa, Szent Péter nem alkudozott Néróval s az akkori hatalommal, eszébe sem jutott „politikailag korrektnek" lenni, megfelelni. Sok ezer társával együtt meghalt a hitéért, s véréből új hajtás, hívők egész serege sarjadt. A Hungarizmus nem vár az egyházaktól és azok vezetőitől politikai állásfoglalást, korteskedést. Mint híveik azt várjuk tőlük, hogy tegyék a dolgukat, hirdessék és képviseljék az örök igazságokat megalkuvás és mindenféle kicsinyes számítás nélkül csakis Istenre hagyatkozva. Azt várjuk, hogy álljanak ki mindenkor az igazság mellett, ne cseréljék fel a rájuk bízott mérhetetlen örök értékeket e világi, pillanatnyi javakra, a hatalom kegyére.

A hungarista állam nem kiváltságokat és zsíros állami stallumokat fog osztogatni az egyházak vezetőinek, papjainak, hanem munkát, minden elképzelhető és elképzelhetetlen mennyiségben. A demokrácia romba döntötte a nemzet erkölcsi alapjait. Ezen alapok újra lerakásában és megszilárdításában, a nemzet életének valláserkölcsi alapokra helyezésében, a nemzet lelki vezetésében kell Isten szolgáinak szorgoskodni.

Domokos Endre János - a Pax Hungarica Mozgalom vezetője