Karácsony szent ünnepén a reményről, a szeretetről illik értekezni. Azonban engedjék meg nekem, hogy én most másképp cselekedjek. A kereszténység múltjáról és mai helyzetéről szeretnék ugyanis néhány gondolatot papírra vetni. A jelent és a jövőt illetően nincs okunk az örömre és a reménykedésre. A kereszténység immár évszázadok óta egyre gyorsuló ütemben veszít befolyásából. A hosszú évszázadokon át történelemformáló szerepet játszó vallás immár nem képes meghatározni a világ sorsának alakulását. Elenyészően kevés a templomba járó emberek száma a nyugati világban. Miközben a mecsetek tömve vannak Európában /és másutt is/, a templomok konganak az ürességtől.  A nagy tömegek egyáltalán nem követik Jézus Krisztus egyházainak útmutatásait. Politikai szerepet nem tudnak, de nem is akarnak játszani a keresztény felekezetek vezetői.

Valaha, a konstantinuszi fordulat /313/ előtt Jézus Krisztus követőit üldözték. Akkoriban az kereszténység valóban az üldözöttek, az elnyomottak vallása volt. Az egyház - távol a hatalom kísértéseitől - meg tudta őrizni tisztaságát. 313-ban azonban Konstantinusz császár egyenjogúságot biztosított a keresztények részére. Nem sokkal később /395-ben/ pedig a kereszténység államvallássá lett. Rövidesen a pogányokat kezdték üldözni. A hatalomra jutott kereszténység természetesen bűnöket is elkövetett /inkvizíció, a keresztes háborúk során elkövetett visszaélések, stb./, ugyanakkor Jézus Krisztus egyháza immár valóban olyan erővé változott, amely alapvetően képes volt meghatározni a nyugati világ arculatát. Mondhatnánk, a kereszténység a konstantinuszi fordulat után elvesztette ártatlanságát, viszont óriási lehetőségek nyíltak meg előtte. És élni tudott velük! Hiszen a római birodalom bukását követően még legalább 1000 esztendőn keresztül csakis a papok és a szerzetesek oktatták a gyermekeket, gyógyították a betegeket, gondoztak magatehetetlen öregeket, nyomorékokat,  árvákat. A nagy középkori járványok idején papok és szerzetesek voltak azok, akik  saját életükkel és egészségükkel sem törődve igyekeztek segíteni a haldoklóknak, és vigaszt nyújtottak nekik. Aztán ott vannak a gyönyörű középkori katedrálisok, és a keresztény vallás ihletésére született lenyűgöző művészeti alkotások! A politikai döntéseket sok esetben püspökök, érsekek hozták meg, akik ott álltak a királyok mellett mint tanácsadók, kancellárok, illetve egyéb más, fontos tisztségek betöltői.

Volt idő, amikor Európa ura kétségtelenül a római pápa volt, akinek szavára odafigyelt gazdag és szegény, nemes és jobbágy. És természetesen a királyok és a császárok is!  Nem az állam, hanem az egyház kísérte végig az embereket a bölcsőtől a sírig. Amikor a kisgyerek világra jött, majd amikor megházasodott, megbetegedett, és amikor elközelgett a végső óra, a papok álltak ott az emberek mellett.

Az egyház kezében volt az akkori idők egyetlen közvéleményformáló eszköze: a szószék. Ahonnan a tízparancsolat betartására, a megbocsátásra, a szeretetre felszólító Ige elhangzott. Igaz, a kereszténység hatalmi helyzetéből fakadóan a prédikációk során sok esetben belenyugvásra, netán erőszakra is fel-felhívták a híveket. Mert, akárcsak napjaink médiája, a hatalommal összefonódott kereszténység  az oligarchia uralmának megőrzésében is segédkezett. /Persze a mai média is ugyanezt teszi, de szeretetre, önzetlenségre, az erkölcsi elvek betartására nem nevel./ Tény viszont az is, hogy mindig voltak lázadó keresztények, akik Jézus Krisztus tanításainak szellemében szembefordultak az "áruló", az oligarchiával összefonódott egyházzal. /Napjaink uralkodó liberalizmusa  vajon ösztönöz-e lázadásra, az "eredeti értékek"  képviseletére?/

A felvilágosodás újabb fordulatot jelentett a kereszténység életében. Igaz, a polgárság már a reneszánsz idején megkísérelte az egyház hatalmának megtörését.  A kísérlet nem vezetett eredményre, habár a kereszténység kétségkívül súlyos csapást szenvedett, de még talpra tudott állni. A második roham - a felvilágosodás - azonban leterítette a "fenevadat". A "szabadság, egyenlőség, testvériség" eszméjének jegyében fellépő nagypolgárság - bankárok, nagyiparosok - kiszorították a hatalom sáncai mögül a papságot, és vele együtt az arisztokráciát. Azóta a "polgári" korszakban élünk, annak minden áldásával és átkával.

A kereszténység soha többé nem tudott talpra állni. Legalább kétszáz év óta feltartott kézzel hátrál, egyre csak hátrál. Ma már lényegében megadta magát: azt lesi, mit akarnak tőle ellenségei, és igyekszik mindenben megfelelni a "vele szemben támasztott várakozásoknak". Ezt a hátrálást a II. vatikáni zsinaton az "egyház modernizálásaként" aposztrofálták. A keresztény felekezeteknek semmi mondanivalója nincs többé. Az egyházak vezetői zavart lelkű és gondolkodású emberek, akiknek a hite is egyre gyengébb, és fogalmuk sincsen arról, mit is kellene hirdetniük a híveiknek.

Elképesztő az erkölcsi züllés az egyes felekezetek berkeiben. Nem a liberálisok propagandája, hanem a valóság: a kommunizmus idején az egyházak vezetői közül nagyon sokan együttműködtek az elnyomó, ateista rezsimmel. Elképesztően sok érsek, püspök és  más, a hierarchia alsóbb fokain álló álló egyházi személy vált ügynökké, és írogatott jelentéseket. Ha pedig nem jelentéseket ,írogattak, akkor is megalkudtak, egyezkedtek a diktatúrával. Azzal nyugtatgatták háborgó lelkiismeretüket, hogy ha engedményeket tesznek a kommunistáknak, akkor azzal egyházuk megmaradt befolyását meg tudják őrizni. Ám többnyire csak a saját hatalmukat tudták megőrizni. "Ahogy lehet", "mentsük, ami menthető" , hirdették nagy hamisan, amikor legtöbben csak saját befolyásuk, hatalmuk megőrzésére gondoltak. Árulások sorozata teljesen aláásta az egyházak hitelét hazánkban és a kommunista országok többségében. 

És most, 20 évvel a rendszerváltásnak nevezett eseménysorozat után kijelenthetjük: a kereszténység vezetői semmit sem tanultak. Nagy többségük továbbra is kiszolgálja hatalom birtokosait.  Erőtlen szavakon kívül nem képesek kiállni a gyarmati sorba döntött, mindenétől megfosztott, kisemmizett magyar nép érdekében. A cionista uralkodó rétegek bűneiről pedig még szavakban sem mernek nyilatkozni. Az Igazság kimondása helyett ködösítenek, hazudoznak. És megint csak a "realitásokra" hivatkoznak. Jézus, de a nagy szentek, vagy éppen Luther, Kálvin soha nem hivatkozott a "realitásokra", a fojtogató körülményekre". Mert ők akarták alakítani a "körülményeket". Jézus Krisztus követői erre már nem képesek.  A kereszténység egyre inkább meghajol a cionista körök nyomása előtt is. Az egyházak nem képesek többé  feltartóztatni a nyugati világ pusztulásához vezető erkölcsi hanyatlást sem. Még csak lassítani sem tudják a folyamatokat. Talán nem is akarják, mert nem érdekli őket Jézus Krisztus vallásának jövője. Kényelmesen elpüspökösködnek, aztán "utánuk a vízözön".  Az igazság az, hogy sok keresztény már régen csak az aranyborjút imádja, és a fogyasztás és az élvezetek vallásának hódol.

Miután a kereszténység elvesztette világi hatalmát, soha nem látott lehetőség nyílt meg előtte: miként a konstantinuszi fordulat előtt, úgy most ismét az üldözöttek,a szenvedők, a szegények egyháza lehetett volna, amely mindig és minden körülmények között kiállhatott volna az Igazságért. Ehelyett továbbra is a hatalom birtokosaihoz dörgölőzik, miközben cserébe nem kap semmit. Sőt, az oligarchia kezében lévő médiák inkább csak gúnyolják Jézus Krisztus szebb napokat megért vallását. Sok keresztény vezető a legundorítóbb rabszolga-mentalitást képviseli: olyan urak előtt hajlonganak és hullanak térdre remegve, akik életüket ugyan megkímélik, még talán morzsákat is hajítanak nekik, de kinevetik és semmibe veszik az előttük csúszó-mászó gerinctelen rabszolgát.

Lehetséges-e még a talpraállás? Lehetséges-e még ismét élő vallássá tenni a kereszténységet? Vagy pedig bele kell nyugodnunk, hogy a lelki békére, Istenre, Igazságra szomjazó milliók az iszlám felé fordulnak?

P.O.