Miért előnyös és hasznos nekünk, magyaroknak az, hogy napjainkban már megszámlálhatatlan izraeli állampolgárokhoz kötődő érdekeltség, tulajdonjog létezik hazánkban? Az elmúlt két évtized privatizáció-történetének „eredményét” tekintve remélhetjük-e, hogy az ezután következő magánosításokból egy szűk kozmopolita tőkés érdekcsoporton túl már a magyar embereknek is haszna fog származni? S a kölcsönösség meg az azonos mérce alapján vajon nem zsidóként vásárolhatna-e bármelyik honfitársunk Izraelben az államtól vagy jogi, illetve magánszemélytől földet vagy bármiféle vagyontárgyat?

Nagyjából egy esztendeje, 2007. október 10-én, egy Tel-Avivban rendezett gazdasági fórumon hangzottak el Simon Peresz izraeli államelnök azóta hírhedtté vált szavai arról, hogy napjainkban a birodalmak létrehozása nem katonai erővel vagy gyarmatok létesítésével történik, hanem gazdasági-pénzügyi eszközökkel, s a precedens nélküli gazdasági konjunktúrát élő, rendkívül sikeres zsidó állam cégei és vállalkozói felvásárolják Manhattant, Lengyelországot és Magyarországot.

Lévén hazánkban a politikailag korrektnek kinevezett közbeszédben az izraeli gyarmatosítás ténye egyfajta tabutéma, a felkent hivatalosság és médiája részéről beszédes némaság fogadta Peresz provokatív, de a tényeknek mindenben megfelelő bejelentését. Ennek ellenére izraeli felvásárlásokról, lakóparkok építéséről időről időre megjelennek a nem kormányhű sajtóban különféle hírek és tudósítások. A legújabban nyilvánosságra került ingatlanpanama története röviden a következő.

Egy bizonyos Yoav Blum nevű izraeli állampolgár elhatározta, miért, miért nem, hogy földet vásárol hazánkban, s ott kaszinóközpontot létesít. Vevőnk szerencsétlenségére a megvásárolt albertirsai gyümölcsös és telephely nem jöhetett szóba a terv kivitelezéséhez, mivel a Pest megyei kaszinókvóták akkorra már elfogytak. Így befektetőnk más lehetőség után nézett. Mivel Fejér megyében még volt szabad kvóta, Blum megkereste a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Rt. (talán a névben szerencsésebb és pontosabb lenne a „Magyarországi” jelző alkalmazása) vezérigazgatóját, Tátrai Miklóst, azzal az üzleti ajánlattal, hogy birtokát elcserélné a Velencei-tó északi partján fekvő állami cégek vagyonkezelésében lévő földterületekre.

Tátrai elintézte, hogy a szóban forgó ingatlanok ellenszolgáltatás nélkül átkerüljenek az MNV Zrt. kezelésébe. A felkért vagyonbecslő a 70 hektárnyi állami földek értékét 1 milliárd forintra taksálta. Ez azért különös, mert e földterülettel szemben, a tó déli partján, a gárdonyi önkormányzat egy kb. öt hektáros területet igyekszik ugyanezen áron értékesíteni.

Némi bonyodalmakat és újabb, ezúttal pilisi földvásárlást követően Blum összességében 182 hektárnyi területet tudott a magyar államnak felajánlani, amelyek értéke 787 millió forint volt, tehát a cserére kiszemelt állami föld becsült értékének jó háromnegyed részét érte csak el. A csereüzlet végül a magyar állam kárára 2008. július 30-án mégis megköttetett, a sikeres lebonyolítás végett Blum még helybeli lakosként is bejegyeztette magát Sukorón, minthogy földek cseréjére a hatályos jogszabályok szerint csak helyben lakó tulajdonosoknak van lehetőségük.(A szóban forgó ügylet szempontjából lényegtelen, de azért jó tudni, hogy éppen ezen a területen, Pákozd és Sukoró között aratta 1848. szeptember 29-én honvédségünk első nagy hadi sikerét a hazánkra törő Jellasics seregeivel szemben.)

Az ügylet lebonyolítói, tehát a vagyonkezelő meg az izraeli befektető afölött nagyvonalúan továbbléptek, hogy az MNV Zrt. akkori szabályzata alapján, ha a cserére szánt területek közötti értékkülönbözet meghaladta a 15 %-ot, úgy csak adásvétel útján mehetett volna végbe a tulajdonváltás. Ebben az esetben viszont nyilvános pályázaton kellett volna az állami földterületet értékesíteni. Ráadásul a pályázaton nyertes vevőnek a különböző illetékeket is meg kellett volna fizetnie. Az említettek alapján jogos a feltételezés, hogy az izraeli üzletember százmilliókat, sőt, milliárdokat nyert az üzleten, s értelemszerűen a magyar állam ugyanennyit veszített. No, de az efféle „üzleti” tranzakció-sorozatokról szól az ún. privatizáció, s az elmúlt csaknem negyed század egész története Magyarországon. A Gyurcsány & Co. Zrt. szabad prédának tekinti az adófizetők pénzét és a nemzeti vagyontárgyakat. Tekintsük át röviden, hogy miért ellentétes a magyar nemzeti érdekekkel ez az üzlet, mint ahogyan az a többi, hasonló módon kivitelezett kótyavetye is.

A hazai privatizáció és transzetatizáció (magyar állami tulajdon eladása egy másik állam számára) eddigi történetének egyetlen tanulsága az, hogy a nemzeti vagyon több mint 90%-a eltűnt, illetve a meglehetősen kétes adásvételi ügyletek a választópolgár számára áttekinthetetlenül és ellenőrizhetetlenül mentek végbe, anélkül, hogy pontos leltár és számadás készült volna arról, hogy mennyi az állami tulajdon tényleges, piaci értéke 1989-90-ben, kiknek, miféle kötődésű üzleti érdekcsoportoknak, milyen áron és feltételekkel történt meg annak értékesítése, mekkora gazdasági előnye származott hazánknak az állami vagyontárgyak eladásából, konkrétan mire fordították az államkasszába befolyt pénzt stb.

Egy szó, mint száz, a privatizáció eddig semmi jót nem hozott hazánknak. Egyetlen jelentős ipari és kereskedelmi vállalat, pénzintézet sincs már magyar tulajdonban. A multinacionális céghálózatok az itthon szerzett profitjukat nem fektetik be a magyar gazdaság különböző szektoraiba, hanem kiviszik az országból, miközben állami támogatásban is részesülnek. Jelenleg a magyar társadalom kb. 6%-a rendelkezik olyan tulajdonnal, amely megélhetését biztosítja. Magyarország ma: gyarmat.

Elvileg egyetlen természeti kincsünkhöz, s egyben vagyontárgyunkhoz nem juthatnak még hozzá külföldiek: termőföldünkhöz. Azért használom az „elvileg még” szófordulatot, mert zsebszerződések, cégalapítási és az állampolgárság megszerzésével kapcsolatos trükkök révén már ma jelentős külföldi érdekeltségek vannak jelen a hazai földpiacon, csak találgatni lehet, hogy a ténylegesen idegenek által birtokolt földterület hány százalékát teszi ki a mezőgazdaságilag hasznosítható teljes termőterületnek. Amennyiben ez nem így lenne, mostani írásom sem születhetett volna meg.

2011-től azonban megszűnik a külföldiek földvásárlási moratóriuma, tehát ettől kezdve ők is vásárolhatnak legálisan, jogilag megtámadhatatlanul magyarországi termőföldeket. A külföldiek földtulajdon-szerzésével kapcsolatban egyébként történelmi alkotmányunk, az 1222. évi Aranybulla 26. cikkelyének rendelkezését kell irányadónak és jogilag kötelező érvényűnek elismernünk: „Birtokokat nem szabad az országon kívüli személyeknek adományozni. Ha ilyeneket adományoztak vagy eladtak, meg kell engedni az ország lakóinak, hogy azokat visszaváltsák.” A mai helyzet némileg emlékeztet az Aranybulla kiadását megelőző időkre. Akkoriban II, András királyunk német származású felesége, Meráni Gertrúd és kiterjedt rokonsága sanyargatta a magyarságot, német lovagok jutottak óriási birtokadományokhoz, míg végül Gertrúd zsarnokoskodását megelégelve Bánk bán vezetésével a magyar főurak összeesküvést szőttek, és megölték a zsarnok királynét. E történelmi epizód miatt került be az Aranybullába az idegenek földbirtokkal történő megadományozásának tilalma.

Az említetteken túl környezetvédelmi szempontból is aggályosnak tartom azt, hogy hazánk egyik csodálatos szépségű természeti környezetében egy közép-európai Las Vegas felépítését tervezik. Nem rabolták már meg eléggé környezetünket a különféle bevásárlóközpontok, plázák, szórakoztató centrumok beton, műanyag és üvegmonstrumainak felépítésével? Mi szükség van újabbak létrehozására, természeti értékeink további, helyrehozhatatlan rombolására?

Végül talán a legfontosabb kérdés: miért előnyös és hasznos nekünk, magyaroknak az, hogy napjainkban már megszámlálhatatlan izraeli állampolgárokhoz kötődő érdekeltség, tulajdonjog létezik hazánkban? Az elmúlt két évtized privatizáció-történetének „eredményét” tekintve remélhetjük-e, hogy az ezután következő magánosításokból egy szűk kozmopolita tőkés érdekcsoporton túl már a magyar embereknek is haszna fog származni? S a kölcsönösség meg az azonos mérce alapján vajon nem zsidóként vásárolhatna-e bármelyik honfitársunk Izraelben az államtól vagy jogi, illetve magánszemélytől földet vagy bármiféle vagyontárgyat? Természetesen mind a két kérdésre határozott nemmel felelhetünk.

Egy nemzet felelős vezetői nem adhatják idegen kézre hazájuk földjét, s annak természeti kincseit, erdeit, vizeit, ásványkincseit és energiaforrásait. Ma ilyen politikusaink nem lévén, minden idegenek általi gyarmatosító törekvés korlátlanul és maximálisan érvényesül. No de mit is várhatunk egy olyan kormányzattól és parlamenttől, amely úgy működik, mintha a knesszet budapesti kihelyezett albizottsága volna?

Lipusz Zsolt

Kedves Kurucok!

Ez az írás Lipusz Zsolt sokoldalúságát mutatja: nemcsak történelmi kérdésekben tud nagyszerű cikkeket írni, de a jelen történelmi-gazdasági eseményeit is közérthető módon tudja bemutatni.

Amit kérni szeretnék Tőle, egy ajánlott irodalmi összeállítást a gyerekek otthoni történelemtanításához. Szívesen látnék egy Magyarország képes történelmi atlaszt is a szerkesztésében.

Köszönöm. (A szerző válasza itt olvasható - a szerk.)

A továbbiakban a cikkhez szeretnék hozzászólni.

A külföldiek földvásárlási moratóriuma egyáltalán nem jelent akadályt számukra. Igaz, hogy termőföldet nem vehetnek, de egy kis trükkel, amit termőföld művelés alóli kivonásának neveznek, többé már nem is termőföld (szántó, gyep, legelő, gyümölcsös, szőlő, erdő) a föld, hanem kivett terület, és ezt már bárki megveheti. Nem földet akarnak ezek művelni! Az ügyben eljáró hatóság a területileg illetékes földhivatal, amely semmiféle gátat nem állít a termőföldek művelésből történő kivonásával szemben. Csupán egyetlen ellenállásba ütközhetnek a „befektetők”, az pedig a táj- és természetvédelem, amely az eljárás során szakhatóságként működik közre, de ami nem megy első fokon, majd átmegy másodfokon alapon itt sem kell jelentős ellenállással számolni. A „befektetőnek” ekkor még semmiféle kockázattal nem kell számolnia, hiszen a tulajdonjogot rendszerint csak akkor szerzi meg, miután dűlőre jutott a helyi önkormányzattal és a településrendezési tervet is módosították a kívánt beruházás érdekében.

És hogy miféle pénzeket fektetnek be hazánkban, miből is építik a lakóparkokat, plázákat az izraeliek? Amit a magyar jogszabályok alapján működő kereskedelmi bankjaink és magyarországi izraeli bankjaik előteremtenek nekik, azaz hitelből, magyar hitelből. Ezért tettem idézőjelek közé a befektető szót. Ld. ezt a nagyon jó cikket!

Sajnos mára kiváló minőségű hazai termőföldjeink tönkretételének számtalan módja terjedt el.

Íme egy másik, bár kissé bonyolultabb módszer:

Támogassuk a gazdákat, amennyiben felhagynak a termeléssel és parlagon hagyják földjeiket. Ennek két előnye is van. Egyrészt az eddig önfenntartó gazdát ingyen pénz juttatásával hirtelen elkápráztatva „segélyezetté” alacsonyítjuk, másrészt a terményfeldolgozó üzemeknél nyersanyaghiányt idézünk elő, rákényszerítve azokat a behozatalra - már amennyiben az EU megengedi. Ha ez sem engedélyezett számunkra, be lehet zárni az üzemet – a segélyezettek számát ismét növelve – és jöhet az import liszt, cukor, tej, tojás stb. lényeg, hogy alapvető élelmiszerek legyenek és így már egy egész nemzetet élelmiszer függővé lehet tenni. A termőföldeket ki kell vonni művelés alól, és helyükön logisztikai központokat kell építeni, ahová - hatalmas környezetszennyezést okozva - tízezer kilométerekről lehet szállítani az élelmiszereket. Amúgy is sokkal jobban hangzik a logisztikai menedzser a földműves parasztnál!

Gyilkosgalóca