Kicsit talán túl leegyszerűsítő ezt „problémának” hívni, de elvégre, valahol mélyen mégiscsak nevezhetjük így, másrészt ennél közérthetőbben már nehéz lenne közelebb hozni a témát az érdeklődő számára. Ennyi talán belefér.

No de lényeg, hogy Schmidt Mária néhány nappal ezelőtt meglehetősen lényegre törően, ugyanakkor, ha kicsit jobban beleásunk, politikailag rendkívül korrekt módon, a valódi igazságot gondosan véka alá rejtve érvelt Toroczkai László október 23-án elhangzott szavai ellen, amely gondolatok igazából a tavalyi beszédében szerepeltek, de nyilván fenntartja azt az álláspontját is, szóval az idő nem lényeg, a Schmidt-féle félreértés és maszatolás annál inkább.

Toroczkai László 2026. október 23-án a Corvin közben (fotó: Bruzák Noémi/MTI)

Schmidt igazából két véleményre, vagyis inkább elképzelésre építette fel a mondanivalóját.

Az egyik, hogy a szovjet, noha internacionalista volt, az orosz birodalmi akaratot tükrözte, melyet így fejtett ki: „A történelmi tény az, hogy a Szovjetunió internacionalista szövege egy hazugság volt, az orosz birodalmi akaratot fedte el. Az orosz nép szenvedése ettől még hatalmas, és a két állítás egyszerre igaz.”

A másik pedig, hogy 1956-ban a magyarok nem csak a magyarországi vezetés, illetve a Szovjetunió ellen lázadtak fel, hanem így az oroszok ellen is, mivel az orosz primátusra épült. Ezt így fogalmazta meg: „1956 a magyarok szabadságharca volt. És ez a szabadságharc szovjetellenes volt, a Szovjetunió pedig orosz primátusra épült.”

A téma és a jobb átláthatóság kedvéért ismét pontokba szedve írom le, miért nem értek egyet (nem mindenben egyébként) a Terror Háza egykori vezetőjével.

1. Nem tudtam nem elmenni amellett, hogy noha végig a Szovjetunió és az orosz nép volt a téma, egy jó nácizásra, na arra mindig telik!

Íme: „Természetesen ahogy nem ildomos a náci Németországgal azonosítani a jelenlegit, úgy nem ildomos a Szovjetunióval azonosítani a jelenlegi Oroszországot. De ahogy a náci Németország is egyfajta megtestesülése volt a német birodalmi akaratnak, úgy a Szovjetunió is az orosz birodalmi akarat egyfajta leképeződése volt. A Szovjetunióban az oroszok véres erőszakkal elnyomták a többi nemzetet, és pontosan ezen a nemzeti alapon bomlott föl. Ez az orosz nemzeti birodalmi akarat volt az, amely ellen a magyarok lázadtak, hiszen azt akarták, hogy mi magunk döntsünk a saját országunkban a saját sorsunkról.”

Mivel ebbe a témakörbe aztán tényleg sehol sem illik bele a nemzetiszocialista Németország, mondjuk úgy, hogy ezek kizárólag öncélú, polkorrekt reflexek voltak. Csoda, hogy a holokauszt nem lett idecitálva valahogy.

Más kérdés, hogy egy hivatalos történésznek, aki ráadásul fontos pozíciókat töltött be a Fidesz alatt, eléggé nevetséges „náci” Németországgal dobálóznia. Olyan ez, mintha valaki egy nyilvános, kvázi hivatalos megszólalásában „komcsizna”. Szakmaiatlan színvonal, amellyel nagyon jól tudjuk, kiket akarnak mindig kiszolgálni.

No de nem is ez a lényeg, hanem a két birodalom összehasonlításának mikéntje. Németország a saját nevében is (Harmadik Birodalom – ezt a kifejezést amúgy a liberális, baloldali történészek többsége utálja) vállalta az örökséget a német birodalmisággal, ez tiszta álláspont, a nemzetiszocialista vezetés soha nem is tagadta Németország vezető szerepét Európában (ez még persze nem egyenlő azzal, hogy más nemzeteket mindenáron földbe akartak volna taposni). Viszont ez a fajta birodalmi manifesztáció egyáltalán nem egyenlő a szovjet felfogással, tipikus polgári-fideszes, illetve úgynevezett „injekciós” körökben hallhatunk még olyanokról, hogy a nemzetiszocializmus és a kommunizmus (vagy bolsevizmus, esetleg államszocializmus) egy tőről fakad. Ezért lehetett a Terror Házában is nemtelen módon összemosni a nyilasokat a kommunistákkal az „átöltöző szobával” és társaival, valamint azokat is elnyomóknak tekinteni (nemzetiszocialista politikusok, katonatisztek), akik valójában szintén a kommunizmus áldozatai voltak.

A szovjet internacionalizmusát Schmidt úgy állítja be, mintha az egy bazári portéka lett volna, amit nem is gondoltak komolyan, pusztán egy álca volt az orosz imperializmusra. Ez téves álláspont, vagy, ha durvábban akarnék fogalmazni, akkor hazugság. A nemzetköziség, és az ebből fakadó baloldaliság áthatotta a Szovjetunió kül-és belpolitikáját egyaránt, nem beszélve a társadalomról, annak megszervezési stratégiáiról, a kultúráról, gazdaságról stb.

Azt viszont Schmidt is elismeri, hogy az orosz nép szenvedése ettől még hatalmas volt, ami kétségkívül igaz. Mint ahogy az is, hogy manapság is sok orosz tekint úgy a szovjet időszakra, mint a birodalmiság és hatalomszerzés egyfajta eszközére, ez sajnálatosan sokszor hallható hivatalos megnyilvánulásokban is a jelenlegi orosz vezetés részéről.

2. A Szovjetunió felbomlását rengeteg tényező okozta, ebből az egyik volt a nemzeti kérdés, de egyetlen okot megjelölni téves következtetés (szerintem önmagában Csernobil többet számított a felbomlás szempontjából, mint a nemzeti kérdés, ha ezek a szovjet gyerekbetegségéből fakadó történések nincsenek, évtizedekig sínylődhettek volna még a népek a szovjet börtönben).

Valójában az internacionalista Szovjetunió – melynek alapjaira mindjárt kitérek – az oroszokat is elnyomta. Nem az oroszok nyomtak el másokat (persze, kapott ilyen színezetet a dolog), hanem a kommunizmus eszméje nyomott el mindenkit közösen, rontotta meg az emberi lelkeket. Pontosan ezért téved Schmidt Mária, de ezért tévednek azok az orosz politikusok, történészek stb. is, akik büszkék a szovjet múltra mint az orosz birodalmiság és hatalom kiteljesedésére.

Schmidt Mária ősfideszes körökben a Terror Háza bezárása és igazgatójának eltávolítása miatti tüntetésen 2026. szeptember 20-án (fotó: Mohos Márton/24.hu)

3. Hogy mennyire sínylődtek az oroszok is ebben az internacionalista börtönben, azt jól mutatja, mekkora létszámban álltak át a tengelyhatalmak oldalára harcolni a Szovjetunió ellen, pedig akkor az tényleg a nacionalizmus és „Oroszország Anyácska” nevében próbált mozgósítani. Ezt egyébként Schmidt is említi egy későbbi bejegyzésében (amely szintén a témában íródott), azonban ők csak fel-, illetve kihasználták az orosz nemzeti érzéseket, ezt a fideszes történész már nem említi. Egyébként ez a megtévesztő hazugság kb. megmentette a Szovjetuniót, kevés kellett hozzá, hogy azt legyőzzék az egyesített európai erők a második világháború folyamán.

Tehát ha ténylegesen „oroszközpontú” lett volna a szovjet, nem álltak volna át milliós létszámban oroszok is a tengelyhatalmak oldalára (egyébként még többen átálltak volna, ha a német politika jobban kezeli ezt a helyzetet, de ez egy másik írás – vagy inkább könyv – témája). Egyébként egyetemi tanulmányaim kezdeti időszakából én nagyon úgy emlékszem, hogy erre maga Schmidt Mária is felhívta a figyelmet egy könyvében, olyannyira, hogy „polgárháborúnak” nevezte a jelenséget.

4. Schmidt Mária sajnos mélyen hallgat arról, hogy a szovjet börtönben sínylődő népek bizony az internacionalista felfogás keretei között raboskodtak, és nem beszél ennek az ideológiának a zsidó gyökereiről. Pedig ez a kulcsa annak, hogy megértsük a Szovjetunió működését, de sajnálatos módon ez tabutéma a mai magyar közbeszédben. Ezt az érvet azzal szokták semlegesíteni a szokásos „antiszemitázgatáson” túl, hogy a második világháborút követő évtizedekben a zsidókat sem szerették a szovjetben. Egyrészt ez ebben a formában nem igaz, ha létezett is „antiszemitizmus”, az nem volt tudatos, felülről irányított program, maximum egyfajta népi berögződés, másrészt a Szovjetunió megszületése felett rengeteg zsidó bábáskodott, vagyis az egész birodalom ilyen szellemi talapzaton állt, az alapvető ideológiai vetületek pedig később sem változtak, maximum az azt befogadó keretek.

Ez lényegében azt jelenti, hogy később zsidók sem feltétlenül kellettek ahhoz, hogy valami úgy működjön, ahogy ők azt korábban megálmodták: társadalmi csoportok teljes leépítése vagy kiirtása, az őrületig tartó üldözési mánia meghonosítása, teljes gazdasági leépülés a gazdanép kárára stb.

Sajnálatos, hogy történészként erről Schmidt Mária hallgat, mert enélkül a mechanizmus nélkül nem érthető meg a Szovjetunió lényege. Nem beszélve arról, hogy nekünk, magyaroknak is van miről beszélgetni a Tanácsköztársaság miatt.

5. Végül, de nem utolsósorban egy logikai bukfenc, melyet egyébként több másik publicista kolléga is észrevett.

Játsszunk el azzal a gondolattal egy pillanatra, hogy a történész hölgynek mindenben igaza van. Ez esetben (nevezzük egyszerre szovjet és az orosz primátus elleni harcnak) miért van az, hogy amíg 1956 harcosaira – persze teljes joggal – hősként tekint, addig 1944–45 hőseit pedig megveti?

A 20. század első felében egymástól elválaszthatatlanul, egy történelmi idővonalra kvázi felfűzve jelennek meg ezek a szovjetellenes harcok, mégis, amíg az 1956-osokat pozitív színben tünteti fel, addig például a második világháború során Budapestet védő hősöket (legyenek azok magyarok, németek, vagy akár oroszok…) pocskondiázza, a róluk szóló megemlékezéseket pedig pont a saját pártja tiltotta be korábban.

Ez nem csak egyfajta következetlenség, de azt is sejteti, hogy Schmidt Mária nem érti se a bolsevizmus, sem pedig az antibolsevizmus esszenciáját.

5+1. A korábban már említett második bejegyzésében a történész asszony arról is beszél, hogy a „a Mi Hazánkosok (sic!) egyik gyakori állítása az, hogy nem a Szovjetunió ellen lázadt fel a magyar nép, hanem a rémséges és embertelen Rákosi-diktatúra ellen”.

Én is mi hazánkosnak tartom magam, ez az állítás így mégis hibás, hiszen a pesti srácok egyszerre harcoltak a hazai és a nemzetközi elnyomók ellen, ennek pedig teljes tudatában voltak.

Természetesen ezeket a pontokat még részletesebben ki lehetne fejteni, és biztos vagyok benne, hogy újakkal is meg lehetne tölteni a listát, de úgy gondolom, így is teljes képet kaptunk arról, hogy Schmidt Mária eszmefuttatása miért hibás a szovjettel, és úgy általában a bolsevizmussal kapcsolatban.

Reméljük, e sorok minden érintetthez eljutnak.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info