November 11-én volt 90 éve, hogy hivatalosan véget ért az első világháború, a Nagy Háború, ahogy a kortársak akkor nevezték. 70 éve ugyanezen a napon volt a Kristallnacht, tehát kettős évforduló van.

Mindig ártatlanok és áldozatok, <br />pedig csak jót akarnak...
A háború kitörésekor, 1914-ben valamennyi katonai szakértő intenzív, de rövid, néhány hónapig tartó háborút jósolt. Ez a kor a "liberalizmus" kora volt Európában és Amerikában. Az állam tevékenysége nagyjából a védelemre és a közbiztonság fenntartására szorítkozott (a mai "magyar" kormány ténykedése már ezekre sem szorítkozik, így mi amolyan "szuper liberális" állam vagyunk, hatalmas adóterhekkel kiegészítve). Emiatt a háború finanszírozásához viszonylag csekély adóbevételek álltak rendelkezésre. A kormányok ebben a helyzetben nem adókat emeltek, hanem győztes és vesztes számára a későbbiekben egyaránt végzetesnek bizonyuló útra léptek: az összes hadviselő fél nagyrészt hitelekkel fedezte a hadikiadásokat. Az Antant elsősorban az Egyesült Államokban vett fel kölcsönöket, a Központi Hatalmak (korabeli terminológiával: Középponti Hatalmak) pedig főleg saját népeiktől vettek fel hiteleket hadikötvények formájában, miután Nagy-Britannia a háború kitörésekor azonnal - egyébként a hadijogot sértő - teljes tengeri blokád alá helyezte Németországot, elvágva így a nemzetközi kereskedelemtől és pénzpiacoktól.

(A publicisztika meglehetősen hosszú, de kiemelten ajánlott végigolvasni! - a szerk.)
 
A háború hadianyag felhasználása minden békebeli becslést messze felülmúlt, ezen felül nem néhány hónapig, hanem 4 évig tartott. Ez csillagászati összegekbe került. 1916 nyarára-őszére, a Somme mentén és Verdun erődjeinél vívott hatalmas kettős ütközet idejére minden résztvevő számára végképp világossá vált, hogy patthelyzet alakult ki, mert egyik fél sem képes kicsikarni a győzelmet. Ebben a helyzetben, az (addigi) európai háborús és diplomáciai hagyományok, valamint a józan ész szerint is kompromisszumos békét kellett kötni, ennek viszont volt egy akadálya, mely új jelenség volt az európai történelemben. Az összes hadviselő ország oly mértékben el volt adósodva, hogy egy megegyezéses béke, ahol senki nem tartozik senkinek jóvátétellel, azonnali államcsődöt és ezzel együtt társadalmi robbanást jelentett volna, ahogy ez 1918-ban be is következett a vesztes országokban, beleértve Oroszországot is. Tehát teljes győzelmet kellett aratni. Egészen az ellenfél feltétel nélküli megadásáig folytatni kellett a harcot, mert csak így lehetett a vesztesre hárítani a kezelhetetlen méreteket öltő háborús költségeket.
 
1916 végén mind Németország, mind Ausztria-Magyarország békeajánlatot tett - az Egyesült Államok kormányának közvetítésével - az Antantnak. Az Antant ezeket az ajánlatokat megfontolás nélkül elutasította, feltehetően az előbbi okok miatt. Az összes hadszíntéren az Antant területén álltak a frontok. Eddig az időpontig az Antant egyetlen győzelmet még nem aratott sem a harctereken, sem a tengereken, leszámítva talán a "Marne-i csodát" 1914 szeptemberében, ami inkább a németek ügyetlenkedése, mintsem az Antant győzelme volt. Az 1915-ben bevezetett általános hadkötelezettség alapján újonnan felállított, első osztályú brit haderőt a Somme mellett 1916. július 1-jén néhány jól elhelyezett német géppuska úgy mészárolta le, mintha vágóhídon lettek volna. A német hadsereg szembeszökő taktikai fölényben volt valamennyi ellenfelével szemben. 1916 végére gyakorlatilag térdre kényszerítette Oroszországot, tönkreverte Szerbiát és Romániát, elfoglalta Belgiumot és Orosz-Lengyelországot, benyomult Fehéroroszországba és Ukrajnába. A nyugati fronton minden brit és francia támadást visszavert, és sejtelme nem volt senkinek, miképpen törhetnék fel a németek franciaországi vagy a Monarchia isonzói frontjait, és hogyan lehet ebből a helyzetből valamiféle győzelmet kovácsolni. Ezután szó nélkül elvetettek egymás után két békeajánlatot. Vagy előre tudtak valamit, vagy kívülről diktáltak nekik valakik, még az is lehet, hogy a nem zsidó hitelezőik.
 
A "modern" hitelpénzrendszerekben minden hitel végső forrása a jegybank (nemzeti bank), legyen az egy Providenciánál 250% uzsorakamatra felvett gagyihitel, vagy legyen az Malév privatizációra felvett levajazott Erste Bank kölcsön. Végeredményben a nemzeti vagy jegybank látja el pénzzel az egész nemzetgazdaságot, hitelek formájában. Ez jelenti a pénzkibocsátás monopóliumát. Ezt a megtisztelő feladatot 1913-ban az Egyesüt Államok kiadta gebinbe egy FED (Federal Reserve) nevű nyilván nem zsidó magánbanknak, majd egy év múlva kitört a világháború. Természetesen semmiféle összefüggés nincs e két esemény között. Az amerikai pénzügyi rendszerben a kormány, tehát Amerika népe minden egyes forgalomban lévő dollár után kamatot fizet a FED-nek, mely egy nem zsidó magán részvénytársaság, és a központi jegybank feladatait látja el. Szerencsére nem csak Magyarországon vannak józan ésszel nehezen megérthető jelenségek.
 
John Kennedy elnök 1962-ben ki akarta penderíteni a FED-et, és nem kamatozó dollár bankjegyeket hozatott forgalomba, amelyeket a kormány bocsátott ki, nem a FED (ezek a bankjegyek teljesen megegyeztek a FED bankjegyeivel, azzal az egy eltéréssel, hogy kibocsátóként az Egyesült Államok kormánya volt rajtuk feltüntetve). Közben megbízta öccsét, Robert Kennedy igazságügy minisztert, hogy teremtse meg a FED kirúgásának jogi hátterét (persze más is volt a rovásán, példának okáért nem kívánt atomtechnológiát szállítani a műállam Izraelnek, Ben Gurion akkori izraeli elnök ezért állítólag el is átkoztatta valami rabbitanáccsal). Egy év múlva lelőtték a dallasi halálkanyarban. Majd lelövették a balek Oswaldot is, az őt lelövő Jack Ruby-t a sitten fojtották meg, öt évvel később pedig Robert Kennedyt is eltették láb alól, miután beszállt elnökjelöltnek. Természetesen semmiféle összefüggés nincs az események között.
 
Tehát ez a talpig becsületes, nem zsidó, hanem viking bank pénzelte az Egyesült Államokat és az Antantot az első világháború alatt (meg a második világháború alatt). Nagy-Britannia a háború megindulásakor blokádot vezetett be Németország ellen. Németország gazdasági kapcsolatai ezért teljesen megszakadtak Amerikával, miközben az Antant amerikai vásárlásai és hitelfelvételei a korábbiak többszörösére nőttek. Amerika így üzleti érdekeit figyelembe véve egészen az Antant oldalára lett állítva. A háborús konjunktúra nagymértékben megnövelte a FED-nek kamatozó pénzforgalmat, ezen felül óriási összegű hiteleket is ki lehetett helyezni az Antant országaiba. Elképzelhetjük, hogy a nem zsidó amerikai bankrendszer mennyit keresett ezen. Amikor 1917-ben a februári forradalom következtében Oroszország gyakorlatilag kivált a háborúból, az Antant és az amerikai nem zsidó bankárok lelki szemei előtt hirtelen felrémlett, hogy Németország még megnyerheti a háborút. Ebben az esetben bedőlnek az Antant-hitelek, és az amerikai szállítók, hitelezők kiszorulnak az európai piacokról. Amerika tehát 1917 áprilisában szépen hadat üzent a Központi Hatalmaknak, Németország jogsértő korlátlan tengeralattjáró-háborújára hivatkozva, melyet Németország a szintén jogsértő brit tengeri blokád miatt volt kénytelen bevezetni.
 
Egész Európa 1916 végétől 1918 novemberéig, tehát két évig azért vívott egy megnyerhetetlen, vagy csak elviselhetetlen áron megnyerhető háborút egy egész fiatal generáció feláldozásával a végkimerülésig, hogy a nem zsidó amerikai bankok megkapják a pénzüket.
 
Sem Németországot, sem Ausztria-Magyarországot a harctereken nem tudták legyőzni. Sőt, 1918 tavaszán, amikor már Amerika is milliós hadsereggel vett részt a háborúban, a Központi Hatalmak győztes békét írtak alá Szovjet-Oroszországgal (Breszt-Litovszk-i béke) és Romániával (bukaresti béke). Olaszország alig állt a lábán a caporettói áttörés következményeként. A francia hadsereg komoly támadó műveletekre már nem volt használható az előző évi, több mint 50 hadosztályra kiterjedő zendülések után, melyek a Chemin des Dames-i katasztrofális vereségek és a francia tisztikarnak a legénységgel szembeni gyalázatos viselkedése miatt törtek ki. A hadsereg zendülése után jó francia szokás szerint kis híján forradalom tört ki Párizsban 1917 nyarán, melyet a demokratikus, kulturált és mintaszerű, művelt francia köztársaság katonasággal, nem gumi-, hanem éleslövedékekkel vert le, pár száz halottat hagyva maga után. A francia katonák, ha megláttak egy tisztet (nem németet, franciát), bégettek neki, mint a vágóhídra terelt birkák. A Ludendorff-offenzívák során 1918 márciusában a brit 5. hadsereget Amiens-nél úgy szétverték a németek, hogy a brit kormány már a brit csapatok kivonásáról kezdett tárgyalni a katonai vezetéssel.
 
És ekkor szépen beindult valami. A mi kedves Károlyi Mihályunk 1918 nyarán kijelentette a parlamentben, hogy ő és pártja szereti az Antantot, és az ő győzelméért szorítanak. Ezután élve jött ki az ülésteremből. Németországban valakik lőszergyári sztrájkokat szerveztek. Képzeljünk magunk elé egy világháborúban álló országot, ahol sztrájkolnak a lőszergyárak, és nem az első fára kötik fel a nyilván nem zsidó főkolompos bolsevik agitátorokat, hanem leülnek velük tárgyalni! Mert bizony ez történt Németországban. A belgiumi Spa városában lévő vezérkar írogatta haza a kormánynak a kérvényeket, hogy nem kéne-e esetleg leállítani a frontra kijuttatott felforgató nyilván nem zsidó sajtót, mert nem biztos, hogy az használni fog a harci szellemnek. Odahaza a nem zsidó Rosa Luxemburg (aki Galíciában látta meg a napvilágot és még a békeévekben csinos summát fizetett egy német úriembernek, hogy venné el feleségül, mert így német állampolgár lehetett) és a szintén nem zsidó Karl Liebknecht ordibálta a megveszekedett kommunista propagandát a világköztársaságról. Valakik zendülést szerveztek a haditengerészetnél és szintén senkinek nem esett bántódása: senkit nem lőttek le a helyszínen, senkit nem négyeltek fel, senkinek nem hasítottak szíjat a hátából ezek a barbár porosz hatóságok.
 
Németországot és a Monarchiát valakik belülről rohasztották szét, bármennyire is igyekszik ezt "tőrdöfés legendának" (Dolchstosslegende) beállítani a PC irodalom. A Károlyi Mihályok, Linder Bélák, Böhm Vilmosok, Kun Bélák, Szamuelyk, Rosa Luxemburgok, Karl Liebknechtek és spartakista elvtársaik tették ezt. Ahogy például érdekes módon nem a Németország ellen vívott két háború alatt, hanem éppenséggel a Vietnamban a kommunizmus ellen vívott harc idején égették el Amerikában az utcán a behívóparancsokat, természetesen szintén következmények nélkül. 1944-ben vajon hány halottja lett volna egy hasonló polgárjogi akciónak? Vagy érdekes módon nem a Németország ellen vívott két háború alatt esett neki az amerikai sajtó Wilson vagy Roosevelt (Rosenfeld) elnököknek, hanem a Vietnamban a kommunizmus ellen vívott harc idején belezték ki nyilván nem zsidó, Pulitzer díjjal megkínált "oknyomozó újságírók" Nixon elnököt. Churchill szerint a politikában semmi sem történik véletlenül. Ő biztosan tudja.
 
Amikor Németország a létéért küzdött egy rá kényszerített értelmetlen háborúban, 3 millió halottja volt, négy szárazföldi és egy tengeri hadszíntéren harcolt példátlan kitartással a világ négy legerősebb hatalma ellen, minden oldalról bekerítve, 4 éve blokád alá vonva, amikor minden német család küldött valakit a harctérre, Berlinben 1918. november 9-én néhány nyilván nem zsidó szélhámos azzal volt elfoglalva, hogy "köztársaságot" kiáltson ki. Mindjárt kettőt is egyszerre. Egyet a szocdem Friedrich Ebert, két utcával arrébb pedig egy másikat a frontlógós Karl Liebknecht és a szajhája, Rosa Luxemburg. Néhány ezer nem zsidó agitátor, zugfirkász, sikkasztó, pálinkahamisító tróger kiütötte a ringből a világ legerősebb hatalmát. Nem mintha ugyanezekben a napokban Magyarországgal is nem ugyanezt tették volna. Karl és Rosa egyébként megfizetett bűneiért. Az 1919. januári berlini zsidó-bolsevista puccs leverésekor német hazafiak belelőtték őket nem a Dunába, hanem a Landwehrkanal-ba (ez egy csatorna Berlinben).
 
A fegyverszünet után bekövetkezett az, ami a háború egyetlen célja volt 1916 óta: az Antant Németország nyakába varrta a saját pénzügyi terheit. A versailles-i béke értelmében Németországnak 1986-ig, azaz 67 esztendőn keresztül kellett volna törlesztenie a háborús jóvátételt. Ezt még megfejelték a gigantikus hadikölcsön-tartozások. Hogy a terhek legalább egy részétől megszabaduljon, a német kormány 1923-ig tervszerűen elinflálta a pénzt, és ezzel megszabadult a belföldi adósságaitól. Ennek az lett az ára, hogy a német középosztály, amely a hadikölcsönök lelkes jegyzője volt, tökéletesen tönkrement, és minden megtakarítását, majd vagyonának nagy részét elvesztette.
 
Az inflációnak volt még egy súlyos és szokásos következménye. Mégpedig az, hogy a feje tetejére állt a német társadalom értékrendje. Kifizetődőbb volt lopni-csalni-hazudni a feketepiacon, mint gályázni havi 10 milliárd márkáért, amiért másnap este adtak 5 tojást a közértben. Jól szituált polgári családok abból éltek, hogy bordélyt rendeztek be berlini elegáns lakásaikban. Az anyuka volt a mádám, a család két lánya "dolgozott", a leszerelt fiú, ha szerencsésen túlélte a háborút, hajtotta fel az ügyfeleket. Három libáért és 200 dollárért házat lehetett vásárolni, mert a tönkrement és szó szerint éhező családok tömegei kénytelenek voltak kótyavetye áron eladni mindenüket. Nem nehéz kitalálni, kik keresték ezen halálra magukat (Nem bizony, a "vikingek" - a szerk.).
 
Az összeomlás másik következménye az volt, hogy a földön heverő Németországra lecsaptak a háborúban óriási tőkéket felhalmozó amerikai "befektetők". A kaotikus helyzet, az infláció és az egészséges értékviszonyok teljes felfordulása miatt ezek nagyrészt spekulációs céllal érkeztek az országba. A 20-as években hatalmas mértékű volt az amerikai tőkebehatolás, és ezek a pénzek a spekuláció miatt nagyrészt az ország jóléte szempontjából haszontalan, rövidlejáratú befektetések voltak. Nem nehéz kitalálni, kik lehettek ezek a "külföldi tőkebefektetők".
 
A 20-as években a korábban mintaszerűen szervezett Berlin volt a földkerekség legzüllöttebb városa. Nem véletlenül küldte később a Führer a radikálisnak ismert Göbbelst épp Berlinbe Gauleiternek, hiszen alaposan rendet kellett tenni. Nyilván nem zsidó "pedagógiai szakemberek" 14-15 éves iskolásokat vittek osztálykirándulni kuplerájokba, hogy "tanuljanak" a fiúk. A nyilván nem zsidó kabarékban, "színházakban" és sajtóban ezerrel szenyázták a németeket, ez valószínűleg minden kedves kurucnak ismerős valahonnan.
 
A köztársaság kormányai meg sem kísérelték megoldani az ország alapvető problémáit, a háborús jóvátétel és a békediktátum egyéb korlátozásainak megszüntetését. Megszületett a politikailag teljesen korrekt "teljesítési politika" (Erfüllungspolitik) kifejezés, mely azt jelentette, hogy Németország minden elképzelhető agyament kötelezettségét fegyelmezetten és pontosan, önként teljesíti. Ha az Antant azt kívánja, hogy Németország ugorjon a kútba, akkor Németország a kútba ugrik. Ezt képviselte a 20-as évek összes német kormánya, a nem zsidó Erzberger pénzügyminiszter vagy Rathenau "pénzügyi guru" kívánságára.
 
A 20-as évek végén megérkezett 10 éven belül a második övön aluli ütés. 1930-ban lejárt volna Amerikában a FED koncessziója a pénzkibocsátásra. Néhány kongresszusi képviselő mocorogni kezdett, hogy talán nem kellene azt a koncessziót meghosszabbítani. Aztán teljesen véletlenül, 1929 októberében máról holnapra összeomlott a tőzsde. Egészen világos, hogy itt összefüggéseket felfedezni merő holokauszttagadás. A mai "hitelpiaci válsághoz" hasonlóan hirtelen eltűnt a pénz a piacokról, mert valakik eltüntették. Ha nincs pénz, esnek az árak, mert nincs kereslet és nem lehet eladni. Lehet ezt túltermelési válságnak is nevezni, a PC irodalom annak nevezi. Eszerint nem a nyilvánvalóan nem zsidó amerikai bankrendszer döntötte romba a fél világot, hanem a Ford meg a GM, mert túl sok autót gyártanak, és túltermelési válságot okoznak itten nekünk. Ahol 1928-ban el lehet adni a kávétermést, a következő évben pedig bele kell szórni az egészet a tengerbe, ott nem biztos, hogy hirtelen ötször annyi kávé termett és kávétúltermelés esete forog fenn. Az is lehetséges, hogy ugyanannyi kávé termett, mint rendesen, csak senkinek nincs pénze, hogy megvegye, mert valakik elzárták a megfelelő helyen a csapokat, ahonnan "dől a lé".
 
Az amerikai gazdaság összedőlt. Mivel eltűnt a pénz, azonnal kivonták a rövidlejáratú németországi befektetéseket is, ami bedöntötte a német pénzügyeket is. Mind az Egyesült Államokban, mind Németországban 1933-ra a felére esett az ipari termelés. Emellett kevesebb, mint a felére estek a mezőgazdasági termékek felvásárlási árai. Ez el is intézte a munkásságot és a parasztságot. A 30-as évek elejére az a helyzet állt elő, hogy a német társadalom összes rétege, a munkásság, a parasztság, a középosztály, egy egészen szűk felső "elitet" leszámítva egy az egyben padlóra lett küldve és teljesen ki lett fosztva. Eközben tobzódtak a távolról sem zsidó háborús nyerészkedők, tőzsde- és ingatlanspekulánsok, a feketepiacon és az infláción meggazdagodott csalók. Az egymást félévente váltó kormányoknak pedig semmiféle elképzelésük nem volt arról, hogyan fog kimászni Németország ebből a totál csődből, csak arról, hogyan bokázzanak az Antantnak. Nincsen új a nap alatt.
 
A világháború alatt és az azt követő felfordulás során óriási gazdasági hatalomra tettek szert a nem zsidók, és ez távolról sem csak a nácik szemét szúrta, hanem a kommunistákat leszámítva mindenkiét. És Európában sem csak a németekét, hanem a franciákét, a lengyelekét, a szerencsétlen oroszokét, és sok mindenki másét is. Beck lengyel külügyminiszter egy 1938-ban Ribbentroppal folytatott megbeszélés alkalmával kijelentette, ha a Führer megoldást talál Európában a zsidókérdésre, Varsó főterén fognak neki szobrot állítani. Vajon hogyan "keletkeztek" azok a hatalmas zsidó vagyonok, melyekért néha a mai napig pereskednek, egy olyan országban, ahol 25% a munkanélküliség, a parasztok földjeit tömegesen árverezik, diplomás fiatalemberek ingyen dolgoznak a munkahelyükön, hogy fél vagy egy év múlva elnyerjenek egy szerény állást? Ilyen hely volt Németország 1933 előtt.
 
1930 és 1933 között Németországban lényegében polgárháború zajlott. Közrend nem létezett. Nem múlt el választási kampány halottak és sebesültek nélkül. A pártok szó szerint ütötték-vágták egymást, ezért mindegyik pártnak saját félkatonai szervezete volt. Nem csak a náciknak, hanem mindegyiknek. A köztársaságból (a "rendszerváltásból") és annak pártjaiból teljesen elege lett mindenkinek. Egy párt volt az országban, mely egyrészt nem kompromittálta magát mindenféle dilettáns kormányzati kontárkodással, másrészt szavazóbázisával lefedte a német társadalmat, harmadszor pedig valódi és nem álproblémákról beszélt. Ezek a rendkívül dinamikus nemzeti szocialisták voltak. A kommunisták szintén nem voltak kormányon 1933 előtt, de ez a párt szociológiailag a munkanélküli fiatal férfiak pártja volt, mert szinte csak ők szavaztak rá. A nácik szavazóbázisa ezzel szemben a társadalom összes rétegéből toborzódott, ráadásul 1932-ben már az ország legerősebb és legjobban szervezett pártja volt. Szinte törvényszerű volt ezért, hogy előbb-utóbb kormányra kerülnek.
 
A hivatalba lépett Hitler-kormány elképesztő és döbbenetes csődtömeget örökölt a köztársaság politikailag korrekt, "demokratikus", holokausztigenlő, tehát abszolút kifogástalan pártjaitól. A gazdaság romokban hevert, az ország népe kétségbe volt esve és nyomorgott, a tizenöt éves agymosás sokakat összezavart, teljes volt a külpolitikai elszigeteltség, Európa legnagyobb nemzetét lesajnálta mindenki. Nyugati határain ott állt a világháborútól teljesen bedilizett Franciaország a világ legnagyobb békebeli hadseregével, árgus szemekkel figyelve Németország minden lépését ("állva temessetek el, arccal Németország felé" - ezek voltak a német- és magyarfóbiás Clemanceau utolsó szavai). A demilitarizált Rajna-vidék csak félig-meddig az ország része, a Ruhr-vidék francia megszállás alatt, a Saar-vidék szintén, az ország egy része (Kelet-Poroszország) földrajzilag elszakítva az országtól, a franciák ész nélkül kavarnak a Rajna-vidéken, hogy a védnökségük alatt valami bábállamot kreáljanak belőle. Hamburg kikötőjében a csehek (a cseh-szlovák műállamnak itt mindenféle jogokat biztosított a békeszerződés), Danzig kikötőjében a lengyelek packáznak a kikötői szolgálatokat igénybe vevő német cégekkel. A német vasút a jóvátételi fizetések biztosítékaként el van zálogosítva Franciaországnak és Nagy-Britanniának.
 
Ezeknek az egészen lehetetlen állapotoknak a megszüntetése érdekében az előző köztársasági rezsim 15 év alatt egy darab szöget nem rakott arrébb. Ehelyett leszerződött a nagy Szovjetunióval (rapallói szerződés), "bevitte az országot" a Népszövetség nevű sóhivatalba, amelynek eredetileg az lett volna a feladata, hogy Wilson elnökletével valamiféle szabadkőműves világkormányként vezesse a világ "demokratikus" népeit. Még szerencse, hogy az amerikai kongresszus (akkor még) észbe kapott, és nemet mondott az egészre, így Amerika nem is lett tagja a szervezetnek. Ez a Népszövetség olyan korrekt, igazságra szomjazó és elfogulatlan volt, hogy 1936-ban Olaszországot megfenyítette az abesszíniai balhé miatt, Nagy-Britanniához viszont egy szava sem volt 1922-ben, az ír felkelés nem gumi-, hanem éleslőszer bátor alkalmazásával végrehajtott leverésekor. Akkor sem nagyon hangoskodott, amikor Indiában csépelték folyton a brit gyarmati rendszerrel nem mindig elégedett szélsőséges alattvalókat.
 
Adolf Hitler kormánya 1935-re (kettő év alatt) bevezette az általános hadkötelezettséget, egyoldalúan felmondta a versailles-i békediktátumot, visszaszerezte a Saar-vidéket és kidobta a franciákat a Ruhr-vidékről, kilépett a szabadkőműves zsidó Népszövetségből, valamint egyenrangú félként flottaszerződést írt alá Nagy-Britanniával. 1936-ban az ország szerves részévé tette a Rajna-vidéket, megrendezte minden idők addigi legsikeresebb olimpiáját és megkezdte katonai segítségnyújtását Spanyolországnak a zsidó bolsevizmus elleni hősi harcában. 1937-re megszűnt az 1933-ban 6 milliós munkanélküliség, a német gazdaság teljes gőzzel dübörgött, és a PC (polkorrekt) irodalom által sugallt közhiedelemmel ellentétben nem csak "ágyút", hanem "vajat" is termelt, nem is keveset. Barátokat és szövetségeseket szerzett magának Olaszország és Spanyolország személyében, megnemtámadási szerződést írt alá Lengyelországgal 1934-ben, ezzel teljesen kitört a külpolitikai karanténból. 1938 márciusában a Birodalomhoz csatolta Ausztriát, ezzel megteremtette a nagynémet egységet. 1938 októberében a Birodalomhoz csatolta a szinte kizárólag németek lakta Szudéta-vidéket, majd az első bécsi döntéssel megkezdődött a trianoni diktátum revíziója is.
 
Meredeken csökkent az öngyilkosságok száma, meredeken nőtt a születések száma. Az akkori világban egyedülálló módon bevezette a gyermeket nevelő anyák nagyvonalú támogatását. Minden évben téli segélyakciókat szervezett, nem a külföldi tőkebefektetők, vagy a cigány fatolvajok, hanem a rászorulók megsegítésére. Bevezette a kötelező munkaszolgálatot, ahol szegény gyerek és gazdag gyerek szépen együtt dolgozott a földeken, hogy a Gyurcsány- és Veress-félék idióta kis mocsok kölkei belekóstoljanak, hol lakik a Jóisten. Akkoriban eretnekségnek számító lépéssel levette a német márkát az aranyalapról, hogy kihúzza a talajt az aranyspekuláció alól. A magukat "brókernek", "pénzügyi tanácsadónak", "kiváló gazdasági szakembernek" álcázó zsidó csalókat teljesen kiszorította az egész pénzügyi rendszerből.
 
És itt most megint beindult valami. Már 1933-ban, Hitler hivatalba lépését követően azonnal megindult a sajtóhadjárat a német kormány ellen. Amerikában bojkottálták a német árukat. A Ford ellen (Henry Ford ismert volt náci-szimpátiájáról) bojkottot hirdettek. Az amerikaiak által hősként tisztelt óceánrepülő Lindberget, aki megértő volt Németország problémáival kapcsolatban, kirúgták a hadseregből. A sajtó teljesen szétszedte, aztán valakik, azóta se tudni kik, elrabolták és megölték a kb. egy- vagy kétéves gyerekét (ez volt a híres Lindberg-bébi ügy). Albert Einstein biztos nagy fizikus volt. 1933-ban, miután kivándorolt Amerikába, minden elképzelhető alkalmat megragadva fikázta Németországot. Azt az országot, amely 1914-ben, amikor ő 35 éves berlini lakos volt, nem hívta be frontszolgálatra, így a túlélő show egyik győztese lehetett, néhány millió kevésbé szerencsés német hazafival ellentétben.
 
Németország kancellárjáról elterjesztették, hogy rágja a szőnyeget (Teppichfresser), akkora bolond. Goebbels propagandaminiszternél megjelent felesége, Magda Goebbels egykori cionista zsidó vőlegényének családja, hogy megzsarolják (az "ajánlatra" teljesen korrekt választ kaptak: a família tagjai egy munkatáborban találták magukat, így életükben először szolgálhatták a nekik hazát adó országot, az egykori vőlegényt pedig Tel-Avivban likvidálta a német titkosszolgálat). 1938 novemberében egy Oswald-féle "magányos merénylő" kis híján felrobbantotta Münchenben a német kancellárt. A terrorista merényletnek mind halálos, mind súlyosan sebesült áldozatai voltak. 1938. november 9-én, a "rendszerváltás", a zsidó köztársaság huszadik évfordulóján egy 17 éves agymosott zsidó terrorista Párizsban meggyilkolta von Rath követségi tanácsost. A terrorista merénylet eredeti célpontja a német nagykövet volt. A kis zsidó, Ábrahám nagyszerű vére, nyilván szellemi fogyatékos volt, mert összekeverte a két urat egymással.
 
Másnap Németország több városában felgyújtották a zsinagógákat és a zsidó boltokat. Ez volt a Kristályéjszka, a Kristallnacht. Valószínűleg betelt a pohár. Mi, kurucok ugyan nem voltunk ott, ám el tudjuk képzelni.

László Zsolt

(Kuruc.info)

(Kép: Sodi blogjáról)