Joggal tölthet el büszkeséggel mindenkit az államalapítás ünnepe, hiszen nem sok olyan ország van a Földön, amely több mint ezer éves múltra tekint vissza – és ez „csak” az alapítás időpontja, az azt megelőző időszakról, mikor már formálódott a magyarság potenciális jövőképe, még nem is beszéltem.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a magyarság most jó úton jár, és azt sem, hogy ez a patinás múlt feljogosít minket arra, hogy egyértelműen többnek érezzük magunkat Európa sok más népénél. Azt ugyanis, hogy még mindig alkalmasak vagyunk a létezésre, bizonyítani is kell, nem elég a múltra hivatkozva döngetni a mellünket.

Sem történelmi, sem társadalmi szempontból nincs lefektetve ugyanis olyan szabály, hogy egy nagy, és az esetek döntő többségében egyébként dicső múlttal rendelkező országnak ne kellene a történelem újabb és újabb viharaival megküzdenie. Hogy erre a magyarságban 2026-ban mennyi hajlandóság van még, nos...lehetne róla vitatkozni.

Mindezt persze össztársadalmi szinten értem, nem általánosítva, ugyanis a magyarság valódi életereje még többekben ott lángol.

Fotó: kultura.hu

Persze, az államot sosem az óriási többség irányította, jobban mondva nem az védte az ország becsületét – sikeresebb időszakokban sem, és végképp nem várható el nagy tömegektől egy céltudatos, esetleg hősies létszemlélet. Fejétől bűzlik a hal – tartja a régi bölcsesség, a magyarság pedig valamiért különösen élen jár abban, hogy felvegye az éppen hatalmon lévők mentalitását és a saját szintjén alkalmazza azt.

Aki azt hinné, hogy csak és kizárólag a jelenlegi hatalmat akarnám ostorozni, téved. A NER, sőt, az azt megelőző időszakban is jelen volt egy társadalmi hanyatlás – anélkül mondom ezt, hogy idealizálni akarnám a (rég)múltat. Az államszocialista időszak is rengeteget rontott a magyarság énképén (ha már itt tartunk, Szent István ünnepét is eltorzították), önbecsülésén és legfőképpen a mentalitásán, létszemléletén, a rendszerváltoztatás langyos posványa pedig csak tovább rontott a helyzeten, melyet ugyanazok a népnyúzók boltoltak le, akik az előző rendszer működtették. Ilyen alapokkal pedig nem csak a céltudatos, elszánt jövőképet irtják ki a társadalomból, de az általános értékeket is.

Pedig a szent istváni örökség, annak szellemi, kulturális, társadalmi és államszervezési alapjaival rendkívül patinás múltat hagyott ránk, melyre nem elég büszkének lenni, állami szinten fel is kellene nőni hozzá. Ezek a változások azonban – a demokrata közhiedelemmel ellentétben – sosem alulról, hanem felülről, a mindenkori elit részéről indulnak, mely változások ugyanúgy lehetnek pozitívak, illetőleg negatívak. A demokrácia, és a népuralom csupán a jelenkor bódító áfiuma, mely nem csak Szent István korában, de hosszú-hosszú évszázadokon át a későbbiekben is ismeretlen volt, ha pedig a liberális tömegdemokrácia időszakára szűkítjük a képletet, néhány évtizedes időszaka légypiszok csupán a történelem teljes idővonalát nézve.

Azonban még ezen keretek között sem lehetetlen némi pozitív változást elérni, ha olyanok állnak a kormányrúd mögött, akik erre alkalmasak. Távol álljon tőlem, hogy megnyissam most az István és Koppány vitát, de elképesztő elszántság és küldetéstudat kellett István számára ahhoz, hogy az országot a keresztény Európához, a virágzó európai élettérhez csatolja. Nemzeti-keresztény öröksége azonban mind a mai napi itt él velünk, a belőle táplálkozó évszázadok pedig példát mutatnak számunkra, büszkeséggel tölthetnek el minket, hogy a magyar nemzethez tartozunk.

Mindez azonban nem csak ajándék, de óriási felelősség is, ugyanis az örökségre méltónak is kell lenni.

Van még idő, hogy erre ráeszméljünk, igaz, már nem sok.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info