A féreg (Károlyi Mihály)
„Minél kisebb lesz az ország, annál nagyobbra növök én. Mikor ellenzéki vezér voltam, megvolt egész Magyarország, amikor miniszterelnök lettem, elszakadt  Horvátország és Szlavónia; öt megye marad, amire köztársasági elnök leszek és Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyéből fog állani az ország, mire király leszek.” /Károlyi Mihály/

Mostani írásomnak az évfordulós számvetésen túl szomorú aktualitása is van. Ősi magyar településünkön, Dunaszerdahelyen, egy labdarúgó-mérkőzésen, mindenszentek napján tót rendőr-előemberek félholtra vertek és kínoztak helybéli és magyarországi szurkolókat, természetesen minden ok és jogalap nélkül.

Minderre nem kerülhetett volna sor, ha Károlyiék áruló, szerencsétlen politikája folytán nem kerül cseh-tót kézre a Felvidék egész területe és a Kisalföld északi része 90 esztendővel ezelőtt. Mert nem árt tudni, hogy a ma Szlovákiának nevezett mesterségesen kreált állam-tákolmány minden egyes négyzetcentimétere ősi, magyar terület, tehát mi, magyarok Dunaszerdahelyen is otthon vagyunk. Az 1938. november 2-ai, első bécsi döntés alapján Dunaszerdahely  Magyarország része lett, s az önálló Szlovákia 1939 márciusában jött létre, vagyis az államhatár a mainál egy kissé északabbra húzódott a két ország között, ily módon legalább ezt a határvonalat kellene a hivatalos kormányzati politika által minimálisan ma is északi határunknak tekinteni.

Károlyi történelmi szereplésének értékeléséhez elegendő pusztán saját beszédeinek néhány kirívóan nemzetellenes részletét idézni. Az őszirózsás anarchiát követő napokban a következőket nyilatkozta a vörös gróf:

„Minél kisebb lesz az ország, annál nagyobbra növök én. Mikor ellenzéki vezér voltam, megvolt egész Magyarország, amikor miniszterelnök lettem, elszakadt  Horvátország és Szlavónia; öt megye marad, amire köztársasági elnök leszek és Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyéből fog állani az ország, mire király leszek.”

A tragikus eseményáradatban is történt annyi jó, hogy a Szent Korona soha nem került ennek az őseit, szűkebb pátriáját és Kárpát-medencei magyar hazáját egyaránt eláruló nemzetvesztőnek a fejére.

Károlyi követői és lelkes hívei 1918 nemzeti tragédiáját ugyanolyan viccnek tekintették, mint manapság a „szerzők” Madách Tragédiájának megszentségtelenítését. Az akkori, baloldali újságírás egyik közismert alakja, Lakatos-Kellner László tiszteletre méltó őszinteséggel értékeli 1918. október 31-ének históriai jelentőségét:

„Itt a pesti vicc győzött, az ötletesség, a szatíra. Az a tiszteletlen, és senki és semmi más által meg nem főzhető tiszta, racionális észjárás, amely már tíz-húsz éve dolgozik itt a sajtóban, közéletben, kabaréban, színházban és felszabadította, forradalmasította az emberek gondolkodását”.

Vagyis ezeknek a frontot kerülő lógósoknak, kávéházi „értelmiségieknek” mindössze jó vicc, kabarészám volt hazánk és a magyarság keresztre feszítése.

Az anarchia és a pokol démoni erőinek elszabadulását követően teljesen természetes politikai aktus volt az ún. első köztársaság kikiáltása 1918. november 16-án, melynek elnöke - a Gönczhöz, Mádlhoz és Sólyomhoz méltó politikai és jogelőd - Károlyi Mihály lett, akit valamivel később, 1919. január 11-én iktattak be államfői tisztségébe. (Fölöttébb elgondolkodtató, hogy miért legyünk annyira büszkék a jelenlegi miniszterelnök által megrögzötten védett ún. harmadik köztársaságra, amikor az eddigi respublikáink alkotmányjogi fogantatása - visszafogottan kifejezve - meglehetősen kétes volt.

1918-ban sem referendum, népszavazás, sem pedig általános, titkos, egyenlő választójog alapján összeült alkotmányozó nemzetgyűlés nem nyilvánította ki az államformára vonatkozó politikai szándékát. 1946. február 1-jén, a második köztársaság deklarálásakor, hazánk ellenséges, szovjet megszállás alatt álló ország volt, ahol minden stratégiai, politikai ügyben a megszálló, ellenséges hatalmak itteni, szovjet-orosz rezidens szervezete, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság, a SZEB mondta ki a végső szót. 1989. október 23-án szintúgy illegitim módon kiáltották ki a „harmadik Magyar Köztársaságot”. Sem népszavazás, sem a nép által törvényesen megválasztott parlament nem hagyta jóvá a mai napig.)

Az ún. első köztársaság kikiáltása tehát meglehetősen különös körülmények között történt. Az események  dokumentálására ismét segítségünkre van az általam már idézett kor- és szemtanú, Tormay Cecile, aki Bujdosó könyv című memoárjában a következőket írja:

„Kinn az Országház-téren Jászi Oszkár (a nemzetiségi ügyek minisztere ) kíséretében Lovászy Márton (vallás- és közoktatásügyi miniszter) és Bokányi Dezső (marxista szociáldemokrata, az ún. Károlyi-féle Nemzeti Tanács tagja, később Sztálin végeztette ki) hírül vitték a népnek, hogy a Nemzeti Tanács kikiáltotta  a köztársaságot. (…) És a magyar munkászenekarok és magyar cigányok játszották hozzá a Himnuszt és a Marseillaise-t, a galileisták (szabadkőműves-polgári radikális szervezet) pedig elénekelték az Internacionálét (épületes esztétikai és akusztikai élmény lehetett, kár, hogy hangfelvételen ma már nem gyönyörködhetünk benne). Megalázottan, keserű haraggal olvastam az újságokat, melyek százezernyi népről, viharzó éljenekről, mámoros tömegboldogságról beszélnek. (…) Csak mikor a Himnusz hangja felzúgott, és néhány galileista nem akarta levenni a kalapját, ütötték le a fejükről a kalapot. Ennyi történt a magyar becsület érdekében… Károlyi Mihályt pedig senki sem kiáltotta ki a köztársaság elnökévé. A szocialisták nem akarták. Hát már nem lenne szükségük rá? Máris felesleges lett? Kárpótlásul aztán Kunfi (a  horvát-szlavon-dalmát ügyek felszámolásával megbízott miniszter) megparancsolta a nemzetőröknek, emeljék vállukra a hazaárulót. (…) A fehér ponyvákat pedig, amelyekre az volt írva >>Kiáltsuk ki Károlyi Mihályt a köztársaság elnökévé<< - csendesen begöngyölték. A munkások elvonultak és arról beszéltek, hogy most már minden rendbe jön. Jó világ lesz, olcsóság lesz. (Az embernek óhatatlanul déja vu érzése támad, összevetve az akkori propagandahazugságokat a maiakkal). (…) A vidékről véletlenül odavetődött néhány parasztgazda kopogós csizmában,  hallgatagon ment a Belváros felé.(…) A parasztok sokáig mentek szótlanul. Aztán végre az egyik öreg gazda meggondoltan, lassan odaszólt a többihez: - Hát szép dolog ez a köztársaság, de már most azt szeretném tudni, hogy ki lesz a király?”

A honvédelem lerombolásán, hadseregünk leszerelésén túl, Károlyi miniszterelnöksége idején, 1918. december 16-án tartóztatták le a háború egyik hősét, zseniális stratégáját, a német Mackensen tábornokot, aki 1916-ban kisöpörte Erdélyből az oda hitszegő módon betörő oláh hordát, és ily módon még két év kegyelmi időt adott szerencsétlen sorsú erdélyi nemzettestvéreinknek.

A történelmi hitelesség végett feltétlenül meg kell említeni azt a tényt, hogy a Károlyi-kormány nemzetpusztító rendelkezései ellenére is születtek hazafias, nemzetmentő szándékkal alapított szervezetek és katonai alakulatok. Ilyen volt például a későbbi miniszterelnök, Gömbös Gyula által 1919 elején alapított Országos Véderő Egylet, illetve a Kratochwill Károly által – kolozsvári szervezőközponttal - létrehozott Székely Hadosztály, amely a reménytelen diplomáciai és hadi helyzetben is hősiesen tartóztatta fel a hazánk földjét elözönlő oláh horda egységeit.

Összegzésképpen megállapítható, hogy az őszirózsás korszak történelmi mérlege abszolút negatív. Károlyi országlása idején egyetlen olyan intézkedés nem született, amellyel ma, egy felelősen gondolkodó magyar hazafi egyetérthetne. Ráadásul soha el nem évülő felelősség terheli ezt a politikai bűnszövetkezetet azért, hogy hazánk feldarabolásának első számú ösztönzője lett, és azért is, hogy olyan magvakat vetett el a hazai közélet termőtalaján, amelyek napjainkban az SZDSZ politikájában szökkennek szárba.

Lipusz Zsolt - Kuruc.info

Kapcsolódó:

A hazaárulás és a hazaszeretet kettős évfordulóján (I. rész)