Az új, néger Piton professzor vajon a sötét varázslatok kivédését fogja tanítani? Esetleg kizárják majd a Roxfortból azért, mert fekete mágiát használt? Utóbbi angolra fordítva (black magic) talán még humorosabb, de ez csupán két szóvicc abból a rengetegből, ami körüllengi az elképzelhetetlen, felháborító, gyalázatos döntést, amiről már bizonyára sok olvasónk értesült: az új Harry Potter-sorozatban az egyik legizgalmasabb, ikonikus karaktert egy fekete színész, Paapa Essiedu fogja játszani (csak hogy emeljem a tétet az előbbi poénokra, a négert a Black Mirror című sorozatból ismerhetjük).

Változtatáshoz illő nyelvezet

Különösen arcátlan döntés ez annak tükrében, hogy az eredeti filmfeldolgozásokban Pitont a nagyszerű Alan Rickman játszotta, s noha a színész azóta sajnálatos módon elhunyt (így nem élte meg, hogy a karakterét ilyen dicstelenség érje), időben nem vagyunk távol a 2000-es évektől, amikor az eredeti feldolgozások készültek.

Az új, sorozat alapú megközelítés részben egy másik generációnak szól majd, ez a hazug propaganda által jóval inkább érzékenyített réteg pedig hajlamosabb arra, hogy elfogadja, vagy legalábbis lenyelje az ilyen változtatásokat – szóval a filmvilágot sújtó woke részéről betudhatjuk Paapa Essiedu szerepeltetését egyfajta ingerküszöb-felmérésnek is (akárcsak a fekete Heléna esetében).

Akár így is lehetne

A híres művek efféle megerőszakolásakor rendszeresítették azt is, hogy az eltorzított karaktert játszó színészt piedesztálra emeljék, sőt, hőssé formálják. Paapa esetében sem történt ez másként, nemrég azért sajnáltatta magát, mert „halálos, rasszista” fenyegetéseket kap a szerep miatt.

„A mérgező rajongótábor nem új keletű, de rendszeresen emlékeztetnek minket arra, hogy a rajongói kultúra hogyan lesz egyre toxikusabb. A szenvedélyes válaszokat zaklatás és fenyegetés váltja fel, szomorúan utalva rá, hogy a „rajongó” szó a „fanatikus” szó rövidítése” – mondja fel a kötelezőt az Euronews cikke, persze azt nem teszik hozzá, hogy a „rajongás” kizárólag akkor „toxikus”, ha nem illik a politikai korrektség narratívájába.

A „halálos fenyegetések” ellenére a néger még elszántabb, „hőst” igyekszik faragni magából.

A bántalmazás még szenvedélyesebbé tesz abban, hogy a sajátommá tegyem ezt a karaktert, mert eszembe jut, hogyan éreztem magam gyerekként. Elképzelném magam Roxfortban seprűnyélen, és az a gondolat, hogy egy hozzám hasonló gyerek reprezentálja magát abban a világban? Ez motivál arra, hogy ne hagyjam magam megfélemlíteni attól, hogy valaki azt mondja, inkább haljak meg, mint hogy olyan munkát végezzek, amire nagyon büszke leszek.

J.K. Rowling műve egyértelműen fogalmaz Piton professzorral kapcsolatban: sápadtnak, már-már természetellenesen fehér bőrű karakternek írta meg a szerző, így a befeketítés az alapmű egyértelmű megerőszakolása, hiába hazudják az alkotók, hogy „maximális tisztelettel” adóznak az eredeti könyvek és filmek előtt.

Az old school Harry Potter-videójátékok világában Dumbledore még nem ismeri fel a sötét Pitont

Paapa Essiedu nyilatkozata alapján is láthattuk, hogy a woke igazából csak saját eltorzult képe alapján akarja átemelni Harry Potter világát és a „Roxfort életérzést”, semmi több. Film- és sorozatkritikával is foglalkozó publicistaként mondom, hogy a sorozatra amúgy sem volt semmi szükség. Nem azért, mert nem férnének el még történetek ebben a világban, csak nem ugyanabban az időszakban, ahol a könyvek (így a filmek is) játszódnak. Utóbbi kettő kellőképpen kimerítette a Harry Potter-időszakot, így sokkal érdekesebb lett volna mondjuk egy előzménysorozat (például Voldemort ifjúkoráról), vagy akár egy film évszázadokkal a Potter-éra előtt. Tehát kiváló alkalom nyílt arra, hogy tágítsák a franchise adta kereteket – és biztosan Rowling is adta volna magát hozzá – mégsem tették meg.

Lehetnek itt még meglepetések...

Adódik tehát a kérdés, hogy miért?

Nos azért, mert a cél nem a világ mélyítése volt, hanem Harry Potter történetének modern, woke köntösbe öltöztetése a fiatalabb generációk számára, hogy a történet kvázi „eladható” legyen a kulturális agymosáson átesett nemzedékeknek is. Máskülönben miért akarnának leforgatni egy olyan sorozatot, amelynek semmi legitimációja? Mind a filmek, mind a könyvek remekül megállják a helyüket 2026-ban is, és ez így lesz 10-20 év múlva is. Ráadásként pedig a magát sajnáltató cikkben Paapa megemlíti, hogy 10 évre írt alá a sorozat készítőivel, vagyis hosszútávra terveznek egy olyan történet elmesélésével, amit már ismerünk.

Utóbbi tény is azt jelzi tehát, hogy az alkotók még egyszer szeretnék elmesélni ugyanazt a viccet, és higgyék el, nem azért, hogy még egyszer halljuk – jobban mondva igen, csak más körítéssel. (Hovatovább azt is jelzi, hogy a nyugati filmipar konstans alkotói válságban szenved, de ez egy olyan szerteágazó téma, amit egészen biztosan nem most fogunk kibogozni.)

Esetleg egy "meleg csavar" érdekelhet a történetben, Uram?

Helyette nézzük meg, kiket támogat még Paapa Essiedu. Hát persze, hogy a transzneműeket! Ő is aláírta azt a televíziós és filmes szakemberek által írt petíciót, amelyben felszólítják a brit iparágat a transznemű „jogok” védelmének érdekében. Tették ezt annak ellenére, hogy már jelenleg is túlcsordulnak a jogaikkal együtt.

„Azért írtam alá azt a levelet, mert hiszem, hogy a transz közösség művészeinek joguk van a méltósághoz, és ahhoz, hogy megfélemlítés nélkül dolgozhassanak. A produkciós csapat nagyon támogatott, és ma újra aláírnám ezt a levelet” – mondta az új Piton, amely egyfajta üzenet is a „transzfóbnak” kikiáltott Rowling felé. Ennyit az írónő, vagyis Harry Potter világának megálmodója felé való tiszteletről.

Vélhetően nem ez az utolsó alkalom, hogy erről a sorozatról írok, de gyanítom, hogy eztán sem jó szájízzel tudok majd nekilátni. Állatorvosi lónak sajnos viszont kiváló lesz, mert szemléltetni lehet, mennyit képes romlani valaminek az állapota akár pár évtized alatt. Nem jó előhangok a sorozat konkrét érkezése előtt.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info