Magyarországon több százezer honfitársunk számára a munkaidő nem reggel kezdődik, és délután ér véget, hanem akkor, amikor a többség már alszik. A gyárak, üzemek, logisztikai központok nem állhatnak le, a termelésnek mennie kell éjjel-nappal. Azonban a globális kapitalizmus rendszerében a dolgozó csak egy számsor, úgynevezett humán erőforrás. A globális nagytőkét nem érdekli, mi van az egyes emberrel, ami pedig szégyen és gyalázat, túlzottan a kormányt sem, hiszen a Fidesz gazdaságpolitikája a globális nagytőke szolgálatára szegődött.

Illusztráció: Stockfoto

A hazai munkaerőpiacon nagyjából 4,5 millió ember dolgozik, közülük közel egymillió az iparban. Ezekben az ágazatokban a több műszakos munkarend teljesen alap. Bár pontos adat nincs, becslések szerint a dolgozók 15-20 százaléka érintett műszakos munkában, ami akár 600-800 ezer embert is jelenthet. Ők azok, akik hajnalban fekszenek le, nappal próbálnak aludni, és hétvégén sem biztos, hogy akkor pihennek, amikor a családjuk.

Az emberi szervezet azonban nem erre lett teremtve.

A biológiai óránk a nappali aktivitáshoz alkalmazkodott, és hiába próbáljuk átverni, hosszú távon vissza kell fizetni az árat. Az éjszakai műszakban dolgozók jellemzően kevesebbet és rosszabb minőségben alszanak. Ez nem pusztán kényelmetlenség, a krónikus alváshiány koncentrációcsökkenéshez, balesetekhez, emésztési problémákhoz és hormonális zavarokhoz vezethet.

A probléma azonban nem áll meg itt.

A kutatások rávilágítanak, hogy a tartós műszakos munkavégzés növeli a szív- és érrendszeri betegségek, a cukorbetegség és bizonyos daganatok kockázatát. Nyilván nem arról van szó, hogy aki éjszaka dolgozik, biztosan megbetegszik, de arról mindenképpen, hogy a kockázat lassan, évek alatt növekszik. Egy hazai felmérés szerint a műszakos dolgozók átlagosan több mint egy évtizedet töltenek ilyen munkarendben. Ez már nem átmeneti állapot, hanem egy életforma.

És ez az életforma nemcsak a testet, hanem az életminőséget is roncsolja. Egy három műszakban dolgozó szülő gyakran akkor alszik, amikor a gyerekei ébren vannak, és akkor dolgozik, amikor a család együtt lehetne. A hétvége elveszíti a jelentését, a társas kapcsolatok beszűkülnek, az ember folyamatosan kilóg a társadalmi ritmusból. Nem véletlen, hogy sokan számolnak be tartós fáradtságról, ingerlékenységről vagy éppen kiégésről.

Mindezek fényében elkerülhetetlen feltennünk a kérdést: vajon igazságos-e, hogy aki évtizedeken át éjszakázik, ugyanakkor megy nyugdíjba, mint aki nappali munkarendben dolgozott? Természetesen nem. Ha elfogadjuk, hogy a tartós éjszakai munkavégzés bizonyítottan megterheli a szervezetet, akkor logikusnak tűnik valamilyen kompenzáció.

Természetesen a másik oldalon viszont ott az úgynevezett mindent felülíró „gazdasági realitás”. Tudjuk, hogy Magyarország (és egész Európa) öregedő társadalom. Egyre kevesebb aktív dolgozó tart el egyre több nyugdíjast.

Tisztában vagyok vele, hogy egy általános, több éves korkedvezmény tömeges bevezetése ebben a helyzetben könnyen azt eredményezné, hogy még többen esnek ki idő előtt a munkaerőpiacról, tovább növelve a terheket. Természetesen a globális multicégek ezt nem akarják, ahogy hű szolgáljuk, a kormány sem.

Azonban mindezek figyelembevétele mellett sem tehetne le egy magyar érdekeket szolgáló kormány arról, hogy mégis megpróbáljon segíteni ezeken az embereken! Mert nem minden a fenntarthatóság, az igazságosság és a magyar emberek élete előbb kell hogy legyen.

A feloldás – jelen körülmények között – kompromisszumos, de meggyőződésem, hogy megvalósítható lenne, ha volna rá akarat. Egy olyan megoldásra van szükség, amely elismeri a műszakos munka többletterhét, de nem üríti ki a munkaerőpiacot. Ilyen lehet például egy mérsékelt, részleges korkedvezmény, ha valaki 10–15 éven át folyamatosan éjszakai munkát végez, akkor ne ugyan 5-10 évvel mehessen korábban nyugdíjba, de 2-4 évvel igen. Ez már érdemibb elismerés, mégsem okoz rendszerszintű sokkot.

Ez csökkenti a terhelést, de nem üríti ki a munkaerőpiacot. És jelen esetben ez a kulcs, ennek, tehát az igazságosságnak és a realitásnak együtt kellene irányelvnek lennie. Ehhez azonban teljes szemléletváltásra is szükség lenne.

Lantos János – Kuruc.info