Micsoda kérdés! A Csurka István írásait jól ismerő, Simon Peresz nevezetes beismerését („fölvásároltuk Magyarországot”) nem feledő, a balliberális és a fideszes kormányok filoszemitizmusától megrémült kevés számú „szélsőjobboldali” honfitársunk válasza alighanem egyértelmű. (Nyilvánosan kimondani persze tilos.) De mit mondanak a fideszesek, illetve a tiszássá átvedlett balliberálisok?

A hidegháború két birodalma eltérő szemszögekből egy propagandaposzteren

Nos, a fideszesek szerint csakis „Brüsszel”, az „Európai Unió”, az Uniót uraló „globalisták” gyarmata vagyunk. Úgy vélik azonban, Orbán Viktor hősiesen harcol „Brüsszellel”, a „globalista Soros-hálózat” embereivel, és heroikus küzdelemben „védelmezi hazánk szuverenitását”. Ebben az „emberfeletti hadakozásban” pedig „segítségére van” többek között Szerbia elnöke, Alexander Vucic, azután Robert Fico szlovák miniszterelnök, félig-meddig az alaposan sarokba szorított olasz kormányfőre, Melonira is lehet számítani (valójában nemigen), újabban Babis cseh kormányfőre is, de legfőképpen természetesen Donald Trump támogatja Orbán Viktor heroikus harcát az „európai/globalista birodalommal” szemben. Ezen a ponton persze fölmerül az a lehetőség, hogy az USA Birodalom gyarmata vagyunk, vagy legalábbis – ha a fideszes narratíva logikájából indulunk ki - azzá válhatunk, amennyiben az Amerikai Birodalom segítségével szabadulunk ki az „Európai Birodalom” ölelő karjaiból. (Előfordult valaha is a történelem folyamán, hogy valamely birodalom önzetlenül ajándékozott „szuverenitást” valamely államnak?)

A teljes idiotizmusba fulladó úgynevezett balliberális, tiszás politikai közeg, közéleti szereplők, elemzők és influenszerek, valamint agyatlan követőik ugyanakkor nem tudnak (vagy úgy tesznek, mintha nem tudnának) gyarmatosításról. Szerintük ugyanis Magyarországot a „zsarnok” Orbán Viktor vezérelte „NER-es oligarchia”, „fideszes maffia” zsákmányolja ki, uralja diktatórikus módszerekkel és mérhetetlen korrupcióval. De várjunk csak…a Tisza szavazói, sőt megmondó emberei is emlegetik hazánk „valóságos urait”, akik közül az egyik ugye szerintük nem más, mint Vlagyimir Putyin, továbbá néhány más, közelebbről nem beazonosítható „orosz oligarcha”. Itt vannak azután a kínaiak, akiknek jelenléte viszont az oroszokkal ellentétben valóban szemmel látható tény, hiszen magyarok milliói vásárolnak nap, mint nap kínai boltokban, esznek kínai étkezdékben, rendelnek házhoz különféle árucikkeket kínai webáruházon keresztül. Továbbá egyre-másra épülnek a kínai tulajdonú üzemek, Kína egye nagyobb összegeket fektet be Magyarországon. A kínai befolyást persze nem csak a balliberális tiszások, hanem az Mi Hazánk radikális nemzeti érzelmű támogatói is gyakran felhánytorgatják, és annak veszélyeire felhívják a figyelmet. Mondhatnám, nekünk, nemzeti érzelmű magyaroknak az egyik szemünk sír, a másik nevet: nem bánjuk ugyanis, ha régebbi gyarmatosítóink kiszorulnak a gazdaságból és ezzel együtt a hatalomból, másfelől viszont nem egy újabb világhatalom befolyási zónájába kerülünk-e vajon? Netán a szuperhatalmak versengése közepette, őket egymás ellen kijátszva, a „két pogány közt egy hazáért” jelszó jegyében meg tudjuk őrizni függetlenségünk darabkáit?

De kinek is vagyunk tehát akkor a gyarmata? Régen nem volt kérdés, ki támadja, igázza le és fosztja ki hazánkat: eleinte a Német-Római Birodalom próbálkozott, sikertelenül, majd jött a rövid, de pusztító erejű mongol invázió, azután a törökök 150 évig uralták országunk jelentős részét, ezzel egyidejűleg, majd még hosszú évszázadokon keresztül pedig a Habsburg Birodalom „rebellis” tartományaként léteztünk. Később egy rövid életű viszonylagos függetlenség, illetve az elhatalmasodó német befolyás időszaka után, a nyugati hatalmak jóváhagyásával, a kommunista Szovjetunió csatlósai lettünk. Ezután következett a „demokratikusnak” hazudott átmenet, mellyel együtt állítólag „függetlenségünket is visszaszereztük”. Természetesen mi sem áll távolabb a valóságtól. Ahogyan azt a „szélsőjobboldali”, sőt „náci” Csurka István oly szemléletesen megfogalmazta: a rendszerváltáskor lényegében annyi történt, hogy „a moszkvai húskampóról átakasztottak a New York-i, illetve amerikai húskampóra”. Mindez ma már még a fideszes körökben is szinte közhely. (De az elmúlt közel három évtized során korántsem volt az.)

1989/90-ben a szépelgően „kollektív Nyugatnak” nevezett birodalom provinciájává süllyedtünk tehát. A nyugati impérium két pólusa (a londoni City vezérelte „brit birodalmi csillagmaradvány”, valamint az amerikai központú neokon cionisták) közötti növekvő feszültség, Kína rohamos felemelkedése, az orosz-ukrán háború, a BRICS államainak megerősödése, a gázai vérengzés, az Irán elleni háborús készülődés, vagyis a „világrendszerváltás” körülményei közepette vajon a keleti (kínai-orosz) világbirodalom karmai között találjuk magunkat? Nos, Bogár László (és persze mások) véleménye szerint a „három test” felosztotta már a világot egymás között: Amerika és Nyugat-Európa az amerikaiaké, Ázsia Kínáé, Kelet-Európa pedig „kínai-orosz protektorátus” lesz – hangoztatja a professzor. (Hogy Afrika, de legfőképpen a Közel-Kelet melyik birodalom befolyási övezetévé válik, kérdéses, bár főleg ez utóbbit illetően nemigen lehetnek kétségeink.)

Hogy azután, mint arra ugyancsak Bogár László figyelmeztet, a „brit birodalmi csillagmaradványnak” sikerül-e az Ukrajnában zajló proxyháború kiszélesítése révén meggyengíteni és a világhatalmak sorából kilökni Oroszországot, és így hazánkat továbbra is megtartani a nyugati birodalom halálos ölelésében? Reméljük, minden aljas erőfeszítésük ellenére a londoni City urai és európai kollaboránsai, a Tisza pártnak nevezett gyülekezettel, valamint a BlackRockkal és csatolt részeivel egyetemben, kudarcot vallanak, és a történelem szemétdombján kötnek ki. (Bár a BlackRocktól megszabadulni nehéz lesz, hiszen az a másik oldalon is parancsol.) Mi pedig, miként azt Bogár László és mások is gondolják, Közép- és talán egész Kelet-Európa, illetve a Balkán, valamint Közép-Ázsia államaival együtt valóban orosz-kínai „protektorátus” alá kerülünk? Vagy pedig „egyenlő távolságot tartunk”, „lavírozunk” a nagy birodalmak között? Aminek persze lehetne előnye, mert szuverenitásunk egy kis részét talán ily módon – a „két (vagy immár több) pogány közt egy hazáért” stratégia jegyében – tudnánk a leghatékonyabban megőrizni. Persze az „egyenlő távolságtartás” következménye lehet az is, hogy a „három (vagy négy) test” amolyan közös prédája leszünk… ha már nem azok vagyunk jelenleg is.

„Kompország” vágya a teljes függetlenség után tehát sohasem teljesedik be? A gátlástalan hatalmi érdekérvényesítés „szép, új világában” lehetnek kétségeink. De vajon, ha már mindenképpen valamilyen impérium protektorátusává kell válnunk, a kínai-orosz uralom nagyobb mértékben biztosítaná a magyarság fennmaradását és boldogulását, mint a Nyugat birodalma? Oroszországgal kapcsolatban vannak szörnyű tapasztalataink. Noha mai formájában sokkal közelebb áll az úgynevezett normalitáshoz, mint a teljességgel degenerálódott Nyugat, aligha lehet a magyarság vágyálma az orosz fennhatóság. Ami pedig a gazdasági téren sokkal erősebb Kínát illeti… nos, sem a kommunista ideológia (mely persze inkább szavakban és külső formákban létezik), sem az állampolgáraik cselekedeteit szoros figyelemmel kísérő orwelli megfigyelő rendszer nem teszi vonzóvá a számunkra. Még akkor sem, ha egyelőre úgy tűnik, Kína nem kényszeríti rá világnézetét, történelemszemléletét a gazdasági befolyása alatt álló nemzetek lányaira és fiaira, és nem kötelezik őket arra sem, hogy „életüket és vérüket” áldozzák birodalmuk hódító háborúiban. (Ilyesfajta hódító háborúkat ugyanis – legalábbis egyelőre – Kína nem folytat.)

A „világrendszerváltás” vészterhes körülmények közepette is egyetlen cél lebeghet a szemünk előtt: szigorúan ragaszkodnunk kell nagy magyar szabadságharcos elődeink céljaihoz. A nagyhatalmak játszmáiba kevés beleszólásunk van, azonban ha a kurucok, a 48-as szabadságharcosok, az 56-os pesti srácok lelkülete erőteljesebben tovább él bennünk, bármiképpen is alakuljon a világ sora, meg tudunk maradni büszke, letiporhatatlan magyarnak.

Gergely Bence