Január 7-én örök búcsút vettek a francia filmtörténet legsikeresebb évtizedeinek egyik ikonjától, Brigitte Bardot-tól. Noha eredetileg abszolút zárt körűre tervezték az utolsó tiszteletadást, mégis sok híresség és rajongó jelent meg Saint-Tropez-ban, ám a konkrét szertartásra pusztán a család és az állatvédelemmel foglalkozó Brigitte Bardot Alapítvány kiemelt vendégei voltak meghívva, a többiek óriáskivetítőn követhették a temetést.
Jean-Louis Trintignant és Bardot az És Isten megteremtette a nőt című filmben 1956-ban (fotó: Glove Photos/Alamy)
Nem kérdés, hogy a francia filmlegendát – noha a filmvilágból az 1970-es években kiszállt, pedig karrierje delelőjén volt – óriási tisztelet övezi, a képzeletbeli hajón mégis van egy lék, amely egy normális világban nem lenne az, csak ugye amiben ma élünk, az minden, csak nem normális: ez pedig a színésznő politikai hovatartozása.
Bardot számlájára leginkább „rasszista és homofób” megnyilvánulások írhatóak, jól tudjuk már mindannyian, mit jelentenek valójában ezek a „vádak”. Már a színésznő halálakor – és azóta folyamatosan – felmerül a kérdés, miként kezeljék Bardot személyét, hogyan viszonyuljanak politikai nézeteihez, ezen meghatározások körüli vita pedig egyértelmű, hogy a jövőben is hangsúlyos szerepet kap, ha a filmlegenda kerül terítékre. Nyilván az erről folytatott „elítéljük-e” diskurzusnak csak egy politikailag korrekt berendezkedés tud termékeny talajt nyújtani, például olyan, mint a jelenkori Franciaország.
Ezzel kapcsolatban pedig ne legyenek illúzióink: Európa ellenségei örömmel húznák le a WC-n, ám Bardot akkora életművet hagyott maga után, amelyet már lehetetlen figyelmen kívül hagyni, bármennyire is szeretnék a kritikusai. Ennélfogva Bardot temetésén még a kormány is képviseltette magát, igaz, nem annak feje, csak „a nők és férfiak közötti egyenlőségért felelős” (már a megfogalmazás is polkorrekt) miniszter, Aurore Bergé jött el. Marine Le Pen, Jean-Marie Le Pen filoszemita lánya, a Nemzeti Tömörülés parlamenti frakciójának vezetője, illetve Nicolas Dupont-Aignan a Débout la France (Köztársaság, kelj fel) nevű szalonjobboldali, populista (a mai viszonylatban néha már „szélsőjobboldalinak”) nevezett, egyébként gaullista szervezet vezetője szintén jelen volt.
Utóbbi kettővel kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy „baráti alapon” vettek részt a szertartáson, tehát pártszinten nem vállalták fel Bardot személyét, mialatt a francia politikai térben is éles hangok illették munkásságát.
A baloldal természetesen jóval inkább elzárkózó, mint az úgynevezett „jobboldal”, és sokkal inkább kihangsúlyozzák Bardot formabontó véleménynyilvánításait, ám jellemző módon ez az idézőjeles „jobboldal” sem feltétlenül úgy viszonyul hozzá minden kérdésben, ahogy kellene. Az elismerését – egyfajta francia ikonként – természetesen támogatják, de jóval kevesebb szót ejtenek arról, Bardot miért támogatta a régi vágású Nemzeti Frontot, és arról sem igazán beszélnek, vajon miért vállalta ezt a kvázi kockázatot, hiszen ilyen élesen szembemenni a mainstream áramlatokkal már a 20. század utolsó harmadában sem volt túlságosan jellemző (persze azóta sokat romlott a helyzet). Amit inkább kiemelnek (mármint a javarészt gaullista örökséget ápoló „jobboldalról” van szó leginkább), az a „nők szabadságáért” vívott küzdelme (ami mondjuk összefügg azzal is, hogy Európát európainak képzelte el), valamint az abortuszjogok körüli vita, ami mondjuk pont ingoványos talaj. Az akkor még globális lobbiként csak szárnyait bontogató LMBTQ-lobbi elleni véleményét ezek a körök nem szeretik annyira idézni.
Olivier Faure baloldali, szocialista politikus, a Szocialista Párt első embere ugyan elismerte Bardot „nemzetnek tett kivételes szolgálatait”, ugyanakkor úgy véli, „hátat fordított a republikánus értékeknek”, de azt is fontosnak tartotta megemlíteni, hogy „ötször ítélték el faji gyűlöletre való uszítás miatt”.
Brigitte Bardot 1997-ben a bírósági tárgyalása előtt, ahol "faji gyűlöletre való uszítás vádjával" járult az ítélőszék elé (fotó: Pascal Pavani/Agence France-Presse/Getty Images)
Azonban még csak nem is ő, hanem egy zöld képviselő viselkedett a leginkább agyhalott módon, aki – papíron környezetvédő emberként – azt rótta fel Bardot-nak, hogy: „Meghatónak találni a delfinek nehéz helyzetét, de közben közömbösnek maradni a Földközi-tengeren meghalt migránsok iránt. Milyen fokú cinizmus ez?” – böfögte fel Sandrine Rousseau. Szerintem sokan vagyunk így vele, de a delfinek nehéz helyzete engem is jobban izgat, főleg, hogy a Föld egyik legértelmesebb élőlényéről beszélünk, szóval jár a pont Bardot-nak.
Felmerül azonban az a kérdés is, hogy egy híresség esetében mennyire kell, vagy egyáltalán szükséges-e különválasztani a művészetét, az életpályáját attól a nézetrendszertől, ami mentén a világot szemlélte – ebbe erősen beletartozik a politikai állásfoglalás is, amennyiben van.
Összességében – amennyiben szilárd világképe van valakinek – akkor a társdalomban betöltött szerep, így a színészkedés is lehet ugyan független ettől a világképtől, azonban jellemzően a korszakalkotó hírességek elengedhetetlenül megnyilvánulnak politikai-társadalmi ügyekben, míg mondjuk például egy festő esetében már magára a művészetére is hatással van az adott személy világképe, így ebben az esetben a kettő nem is szétválasztható. A konkrét aktuálpolitizálás már kicsit más tészta, csakhogy a fő csapásirány ott van, hogy amíg azzal nem szokott probléma lenni, ha egy híresség a liberalizmust – vagy ilyen eszmeiséget hordozó pártokat – támogat, fordított előjellel már nem szoktak ilyen elnézőek lenni. Értsd: Brigitte Bardot-nak soha nem emlegették volna fel, hogy politizál az egyéb tevékenységei mellett, ha ezt nem a Nemzeti Front oldalán tette volna.
Egyébiránt a színésznő utolsó kívánságát nem teljesítették. Azt kérte, hogy riviérai otthonában temessék el, ne nyilvános temetőben, mert attól félt, hogy „egy idióta megrongálhatja szülei és nagyszülei sírját”. A saint tropez-i városvezetés azonban mégis az otthonára és a Földközi-tengerre néző közeli temetőben helyezte végső nyugalomra. Emmanuel Macron az „évszázad legendájaként” emlékezett meg Bardot-ról, és volt annyi esze, hogy ne igen ekézze egy ekkora tiszteletben álló személyiség politikai nézeteit.
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Videó a temetésről:
🇫🇷 Well-wishers lined the streets in Brigitte Bardot's hometown of Saint-Tropez on Wednesday for the funeral of the French screen icon as her husband revealed she had died from cancer.
— AFP News Agency (@AFP) January 7, 2026
➡️ https://t.co/4bDLy60rbg pic.twitter.com/kqXD6f3d8h
