Áldott karácsonyt kívánok kedves olvasóinknak is!

Hamarosan eljutunk oda, hogy olyan gyorsan telnek az évek, mintha csak tegnap írtam volna le az utolsó karácsonyi publicisztikámat, holott ennek már a felgyorsult tempó ellenére is kerek egy éve. Egyetlen egyszer nem maradt ki ünnepi írásom egészen 2019 óta, a 2019-es volt az első olyan karácsony, melyet a Kuruc.info berkein belül töltöttem.

Illusztráció: Pixabay

Szintén nem érzékelem, hogy ennek már hat éve, de úgy hiszem – habár oldalakat lehetne megtölteni vele – most nem azért vagyunk itt, hogy az idő múlásán merengjünk.

Az egyes ünnepi írások alkalmával számos idézet, vers kapott helyet a sorok között, ezeknek papírra vetése pedig mindig legalább akkora örömöt okozott, mint az a szellemi táplálék, amit belőlük nyerhetünk, akár így éves távlatokból visszaolvasva is. Utóbbi nem is csoda, hiszen időtálló gondolatokról beszélünk, sőt, voltak, melyek több alkalommal is szerepeltek már karácsonyi írásaimban.

Nemrég ünnepeltük a téli napfordulót, amely – dacára a legsötétebb, leghosszabb éjszakának – a fény győzelmét ígéri, hiszen onnantól kezdve – így már ma is – ha csak arasznyival, de hosszabbak a nappalok. Ennek a körfogásnak, az évszakok váltakozásának transzcendens szempontból is óriási jelentősége van, mely a régi korok emberének életét sokkal inkább áthatották, mint a posztmodern, 21. század emberének mindennapjait. A hagyományainktól való eltávolodás, a társadalom atomizálódása, a fiatalabb generációkban szinte általánosnak mondható elmagányosodás, vagy úgy általánosságban az emberi kapcsolatok megromlása, és az őszinte kommunikáció hiánya ezerszer nagyobb, és nehezebben gyógyítható sebeket tud ejteni a társadalom, mint akármelyik rossznak vélt politikai rendszer, főleg, hogy ezek a problémák jóval kevésbé megfoghatóak, nem degradálhatóak le tisztán a politikai térbe.

Mindezt azért írom, mert mint oly sokszor máskor, ismét Fiala Ferencet hívom segítségül, aki már-már jövőbe látó íróként látta át mindezt hosszú évtizedekkel ezelőtt a Hunynak a fények című írásában. Persze Fiala nem látta teljes valójukban azokat az okokat, melyek végül azt eredményezték, amiben ma élünk – helyesebben fogalmazva tengődünk – de a kezdeményeket, melyből végül kiforrtak, igen.

Így szól a rövid idézet:

Valahogyan úgy látszik, meghalt az Ember és mechanizált civilizációnkat már nem is olajjal és szénnel, de magával az Emberrel etetik. Az emberrel, akinek felmagasztosult, Istenné lett ideálja ott nyugszik a betlehemi istálló jászlában, hogy majd 33 évvel később mégegyszer felfeszíttesse magát az emberiségért, amely rövid két ezredév alatt könnyelműen eltékozolta az általa ajándékozott isteni fényt.

Ebből a gondolatból – ha nem ismeri valaki konkrétan az idézetet, nem találkozott vele korábbi ünnepi írásomban, vagy nem lenne feltüntetve, hogy Fiala írta – egész nyugodtan következtethetnénk arra is, hogy tegnap fogalmazta meg valaki. Ezerszer megrágott, majd visszaöklendezett és kiköpött civilizációnkat valóban magával az Emberrel etetik, no meg persze azokkal az emberi értékekkel, melyek egykor még fontosak voltak. Arra pedig, hogy sokan miként tékozolják el a Megváltó által ajándékozott isteni fényt mondjuk a magánéletükben, bizonyára sok-sok példát tudnánk mindannyian mondani.

Krisztus születése minden év karácsonykor beragyogja a keresztény, európai civilizáció egét, azonban ahogy telnek az évek, egyre kevésbé látszik, hogy e kultúrkörbe tartozó országok be is tudják fogadni azt, vagy, hogy tudnak élni ezzel a végtelen ajándékkal. Ez pedig nem valamiféle „pusztuló Nyugatra” való utalgatás, hiszen a mi térségünk is ugyanettől szenved. Ahol pedig „valami elromlott”, ott egy idő után mindent és mindenkit áthat, mindenkit megfertőz majd szellemi, társadalmi visszazuhanás, függetlenül attól, hogy az egyén tisztán látja-e a folyamatokat, avagy nem.

Azonban – habár ahogy telnek az évek, egyre inkább megkopva – még mindig hiszem, jobban mondva akarom hinni, hogy van visszaút, vagy legalábbis lehet enyhíteni a társadalom által elszenvedett károkon, és itt most hangsúlyozottan nem a napi politikát értem, hanem az imént említett, sokkal mélyebb társadalmi tényezőket, krízist. Nem állítom, hogyha minden így marad, vagy tovább romlik, tíz év múlva is képes leszek leírni e végtére is reménykedő sorokat, de ma még igen. Mert ezt, a reményt, a békét és a szeretetet hirdeti Jézus Krisztus eljövetele, születése is.

Nyírő József a Jézusfaragó ember című novelláskötetének egyik írásában így fogalmaz e magyar zseni: „Az élet értelme maga az élet. Az élet pedig: világot teremteni és szeretni.”

Én pedig azt hiszem, hogy ennél nagyszerűbb, az „egyszerűsége” mentén zseniálisabb végkövetkeztetéssel nem is zárhatnám az idei ünnepi írásomat.

Ugyanis, ha a zajos, rohanó, szívtelen, magából kifordult világban saját világot teremtünk, alkotunk, és a számunkra fontos értékekkel töltjük azt meg, ebben a világban pedig van is kit szeretnünk... Nos, én azt hiszem, az a minden.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info