Kevés olyan hónapot tudok mondani, mely ennyire sokféle szerepben tetszeleg, mint október. A tizedik hónap az egyértelmű átmenet az egyre borúsabb őszbe – mely végül télre fordul. Ekkor öltöznek ezer színbe a fák, de a transzcendens szempontjából is kiemelkedik, hiszen ez idő érinti meg fejünket az elmúlás szele, melynek nyomán november elején halott szeretteinkre emlékezünk, a nyugati kultúrkörben pedig a hazánkban is egyre népszerűbb halloweent október 31-én tartják. A popkultúra – részben utóbbi, részben a teret hódító sötétség, valamint a természet lassú „álomba szenderülése” nyomán a borzongással is egybeköti október végét, november elejét, mely film és könyv szempontjából a horrorok, rémtörténetek ideje.

Azonban a magyar történelem szempontjából is eseménydús hónapnak nevezhetjük a tizediket. 1849. október 6-án érte példátlan megtorlás az aradi tizenhármat, valamint Pesten ekkor végezték ki Magyarország első törvényes miniszterelnökét, Batthyány Lajost (ha már itt tartunk, talán nem is tudunk még egy olyan európai országot mondani, ahol ennyi miniszterelnököt végeztek ki, mint itthon). 1944. október 15-én döntött úgy a magyar nemzet, hogy nem áll át a szovjetek oldalára, és folytatja a létharcot, 1956. október 23-a pedig az egyik legismertebb dátumként vonult be hazánk történelmébe.

Eltérő nézőpontból ugyan, de mindegyik eseményben van valami tragikus, ugyanakkor felemelő. Az aradi tizenhármak esetében én a méltóságot emelném ki, a hungarista hatalomátvétel kapcsán az élni akarást és az egyenes gerincet, az 1956-os népfelkeléssel kapcsolatban pedig a reménytelenség közben sem megsemmisült magyar harci kedvet, elszántságot.

Igen, mi magyarok hajlamosak vagyunk a kesergésre, erre pedig a rengeteg történelmi megpróbáltatás, valamint jelen helyzetünkből adódóan is van okunk, noha jelenünkben már minden európai nép is érezheti magát hasonló helyzetben. Azonban a magyar októberek sokkal inkább üzenik a küzdelem fontosságát, semmint az elkeseredettséget.

Csonka Emil Szálasi Ferenc országjárása című munkájában így fogalmaz: „Ne hallgassunk a kishitűekre, a suttogókra, gyávák és tudatos hazudozók szólamaira. Hitünk és hűségünk legyen a fegyverzetünk ezekkel a csúszó-mászó, mindenhová betolakodó és belopakodó susmogókkal szemben. Az ellenség szolgálatába szegődött rémhírterjesztők tetszetős és látszatra helyénvaló érvekkel dolgoznak és akik gyengén állanak hit dolgában, könnyen megtántorodnak, elvesznek és a semmibe zuhannak.”

Nos, gyávákra és kishitűekre nem csak ők nem hallgattak, de a pesti srácok, vagy a 48-as szabadságharcosok sem. Két vesztes háború, és jó néhány vérzivataros évtized kellett ahhoz, hogy a nemzeti vezető réteg nélkül maradt, ám ennek ellenére megacélosodott magyar nép végső elkeseredettségében egy népfelkelés élén próbálja elűzni a szovjet megszállókat és magyarországi csatlósaikat. Kicsivel több mint tíz évvel a 20. század egyik legnagyobb városharca után pedig ismét ropogtak a puskák Budapesten, hogy a judeobolsevizmust a történelem szemétdombjára küldjék. Ha a végső célt pedig nem is sikerült elérni, példamutatásuk árán a szovjet sem maradt többé ugyanaz, mint ami előtte volt.

E véres tapasztalatot – a magyar tapasztalatot pedig Marschalkó Lajos íróóriásunk ragadta meg a legtökéletesebben. Szavai épp annyira aktuálisak (elég csak behelyettesíteni az aktuális közéleti szereplőket, pártokat) most is, mint akkor voltak:

Több mint egy évszázad, véres, keserves tapasztalatai után nem lehet olyan magyar baloldaliság, amely nemzetközi és nem nemzeti. Többé azonban nincs olyan magyar jobboldaliság, de még hazafiság sem, amely nem szocialista. Bármilyen magyar baloldali kormány nem lehet szocialista, ha egyben nem nemzeti, és ha csak a legkisebb mértékben az országhódítók antiszociális, uralkodni akaró elemeire támaszkodik. És semmiféle jobboldali irányzat nem nemzeti, amely még egyszer befogadja a piros-fehér-zöld zászlók alatt jelentkező liberál-kapitalista országhódítást.

A magyar októberek – időtlen üzenetük mellett – a véres magyar történelem tanúhegyei, melynek szereplőire méltán lehetünk büszkék. Nincs ez másképpen 2025-ben sem, hiszen a gyökerestül átalakuló világ sodrásában sem feledkezhetünk meg magyar nemzeti öntudatunkról, történelmi felelősségünkről.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info