A napokban volt 421 éve, hogy kitört a Bocskai István vezette felkelés, amelynek megítélése máig nem egységes a (szélső)jobboldalon. Jelen írás ezért arra vállalkozik, hogy jobboldali szemmel újraértékeli Bocskai István megítélését.

A kommunista emlékezetpolitika 1945 után a saját előképét igyekezett láttatni Bocskai Istvánban, Bethlen Gáborban, II. Rákóczi Ferencben és 1848/1849-ben is, ám valójában csak a vérgőzös Tanácsköztársaság „örökségét” vallhatta joggal magáénak. A baloldalnak nincsenek történelmi hagyományai, ezért kreálnia kellett. El lehet játszani azonban a gondolattal, hogy 1945 után mi lett volna a sorsa Rákóczinak és Kossuthnak. Alighanem mint osztályidegeneket internálta volna a kommunista hatalom.

Valójában azonban sem Bocskai István, sem Bethlen Gábor, sem Rákóczi, sem pedig Kossuth Lajos nem kérdőjelezte meg a Magyar Királyság államformáját. Még az 1849-es trónfosztás sem járt együtt a királyság forradalmi megszüntetésével, mint 1918-ban. A trónfosztás nem az államformának szólt, hanem a Habsburg-háznak és a Ferenc József-féle alkotmánypuccsnak. A köztársasági államforma tételesen nem került be a Függetlenségi Nyilatkozat fogalmazványába, mint ahogy az sem, hogy a királyságot eltörlik. Sőt, Gracza György az 1894-1898 között megjelentetett Az 1848-49-iki magyar szabadságharcz története című művének IV. kötetében így fogalmazott: „Több mint valószínű, hogy a nemzet, ha ellenein, amint bizton remélte, végleges diadalt arat, megtartotta volna tovább is a monarchikus államformát.” – Mivel Magyarország államformája majdnem 1000 évig királyság volt, ennek van hagyománya, ez gyökeresedett meg a magyar jogban.

A XIX. századi magyar történetírásban dominánsabb „kurucos” – és semmikép sem baloldali(!), hanem nemzeti függetlenségi – történelemszemlélet szándékán kívül mosódott egybe a marxizmussal, Mód Aladár káros munkássága eredményeképpen.

A marxista történelemhamisítás miatt az utóbbi 1-2 évtizedben a jobboldalon háttérbe szorult a nemzeti függetlenség és szuverenitás álláspontját képviselő szemlélet és előtérbe került a jóval Habsburg-barátabb, a Bocskai-felkelés, a Rákóczi-szabadságharc és 1848/1849 létét vitató „labancos” narratíva, amely a globális gazdasági-politikai egységbe való tagozódást, a Habsburg Birodalmon belüli létezést pozitívan igyekszik láttatni. A (szélső)jobboldalon nem képezi vitatárgyát, hogy a marxista szemléletnek ma már semmi keresnivalója nem lenne a történettudományban, azonban, ahogy hiba „a gyerekkel együtt kiönteni a kádból a vizet”, úgy hiba – és a magyar nemzeti emlékezetre is káros – a marxista narratívával együtt száműzni az erdélyi fejedelmeinket – köztük Bocskait –, Rákóczit és 1848/1849-et. Annál is inkább, mert Magyarország mint a Habsburg Birodalom egyik része mindig csak másodrendű, ha nem harmadrendű szerepet töltött be. A Habsburg uralkodóknak Magyarország csak a birodalom egy része volt. Az Erdélyi Fejedelemség a XVII. században ezért mintegy magyar érdekvédő szerepet töltött be, melyet a kordokumentumok is alátámasztanak: „míg Erdélyben fejedelem vala, nem mernek vala az németek így düheskedni az magyarokon.” (Illésházy István 1605-ben írt levele Bocskai Istvánhoz) „Valameddig pedig a magyar korona ott fenn, nálunknál erősebb nemzetségnél a németnél lészen, és a magyar királyság is a németeken forog, mindenkor szükséges és hasznos egy magyar fejedelmet Erdélyben fenntartani, mert nékik javokra, oltalmokra lészen.” (Bocskai István végrendelete) „Nékünk elégséges hitelünk, tekéntetünk van mostan az mi kegyelmes keresztény császárunk előtt, de csak addig durál [tart – szerk.] az német nemzet előtt, míglen Erdélyben magyar fejedelem hallatik floreálni (virágozni), azontúl mindjárt contemptusban [megvetésben – szerk.] jutván, gallérink alá pökik az német.” (Pázmány Péter Kemény János erdélyi követnek)

A magyarság 1526-ot követően elveszítette vezető szerepét a Kárpát-medencében, ezért mind a XVII. századi felkelések, mind a Rákóczi-szabadságharc, mind pedig 1848/1849 ennek a történelmi hivatásnak a visszaszerzését tűzte ki célul: „Magyar népünk 1526-ban vesztette el vezetőszerepét. Ettől az időtől kezdve véres harcokat vívott, hogy azt újra visszaszerezhesse. A XVII. században Bocskai, a XVIII. században Rákóczi, a XIX. században a 48-49-es szabadságharc, a XX. században a Hungarizmus népi mozgalma jelöli, népünk kitartó, szívós, hatalomra törekvő akaratát, hogy természetes vezetőszerepét és délkelet-európai hivatását saját erejéből újra visszaszerezhesse és a »Hősvértől pirosult gyásztér« helyébe a Hungarista Magyar Birodalom dicsőségét, nagyságát és boldogságát építhesse meg minden jóakaratú, jószándékú népe jóhasznára és életbiztonságára.” (Szálasi Ferenc: Nagytér, élettér, vezetőnép – Szálasi Ferenc előadása a Nyilaskeresztes Párt – Hungarista Mozgalom pártkülügyek értekezleteinek sorozatában Budapesten, a Hűség Háza Nagytanácstermében 1943. június 15-16-án)

Mind Bocskai István, mind Bethlen Gábor, mind pedig I. Rákóczi György felkelésének a jogi alapja az Aranybulla ellenállási záradéka (XXXI. cikk) volt. Az 1687. évi Országgyűlés – Habsburg nyomásra – ugyan hatályon kívül helyezte, az mégis az elkövetkező évszázadok magyar szabadságharcainak jogi alapját képezte, azon megfontolás alapján, hogy kényszer hatására nem lehet érvényesen törvénykezni, így a hatályon kívül helyezést senki sem tekintette érvényesnek.

Bocskai István – aki a nemzetet egy zászló alá toborozta – a magyar rendek védelmében lépett fel. És mivel a XVII. században még rendi nemzetről beszélünk, így a rendi jogok megsértése a magyar nemzet megsértését jelentette, tehát Bocskai a nemzeti ügy védelmére fogott fegyvert 1604-ben.

Ugyanakkor fontos, hogy a XVII. – XIX. századi történelmünket ne a széthúzást erősítő „kuruc-labanc” felfogás alapján, hanem csakis MAGYAR szempontok alapján értékeljük, hogy mik voltak azok a törekvések, amelyek a nemzet ügyét képviselték. „Kurucok” és „labancok” helyett legyünk egymásnak kezet nyújtó magyarok, mert ahogy vitéz jákfai Gömbös Gyula fogalmazott egykoron: „A magyar […] nem fogyaszthatja önmaga energiáit, nem pártoskodik tehát és nem keresi az ellentéteket a részletkérdésekben, hanem elfelejti a részletkülönbségeket, a nemzeti célok felé néz…”

Ny.M.

Kapcsolódó: Modellértékű történelmi út, azaz a fegyveres nemzeti érdekérvényesítés