Magyarországon a munkavállalói érdekképviselet helyzete évek óta válságos. Bár jogilag bárki alapíthat szakszervezetet, a gyakorlatban ma alig 275 ezer dolgozó tagja valamilyen szakszervezetnek, és ez a legutolsó nyilvánosan fellelhető statisztika még 2021-ből, elképzelhető, hogy ma már ennél is rosszabb a helyzet. Ez a teljes foglalkoztatotti rétegnek mindössze 6 százaléka, ez az egyik legalacsonyabb arány egész Európában. Így néz ki a fideszes – nevezhetjük így – „urambátyám oligarchakapitalizmus”.
Ritka alkalmak egyike Magyarországon: sikeres sztrájk a győri Audinál (fotó: MTI/Krizsán Csaba)
A probléma gyökere több évtizedre nyúlik vissza. A rendszerváltás előtt a szakszervezetek nem valódi érdekvédelmi szervezetek voltak, sokkal inkább a kommunista pártállam kinyújtott karjai. Ez a múltbeli tapasztalat máig él a munkavállalók emlékezetében, bizalmatlanul tekintenek a szakszervezetekre, és sokan feleslegesnek tartják a tagságot, de a gazdasági szerkezet átalakulása is rontott a helyzeten, ugyanis a nagy ipari központok megszűnésével eltűntek azok a munkahelyek, ahol hagyományosan erős érdekvédelem épülhetett ki.
Ma a dolgozók jelentős része kis- és középvállalkozásoknál, vagy a szolgáltató szektorban talál munkát, ezekben a közegben pedig nehéz a szerveződés, hiszen a munkáltatók sokszor nyíltan vagy burkoltan ellenállnak mindenféle szakszervezeti próbálkozásnak. A Munka Törvénykönyve ugyan lehetővé teszi a szakszervezet létrehozását, de legalább tíz főre van szükség az alapításhoz, ami kisebb munkahelyeken szinte megvalósíthatatlan. Így gyakran előfordul, hogy egy dolgozó hiába szeretne belépni, nincs hova.
Sokszor még ahol léteznek szakszervezetek, ott is gyengék. Magyarországon a kollektív szerződéskötés intézménye háttérbe szorult, a sztrájkjog szigorúan korlátozott. S úgy általában véve is az elmúlt 15 évben a Fidesz rendszeresen nyilvánvalóvá tette, hogy nem érdekelt erős szakszervezetekben. Persze azt is tegyük hozzá, hogy eleve rossz az a rendszer, ha egy szakszervezeti vezető konkrétan a munkáltatótól kapja a juttatásait, így nyilván nem fog valós érdekképviseletet kifejteni. De azt sem lehet elhallgatni, hogy voltak bőven az elmúlt évtziedekben olyan szakszervezeti tisztségviselők, akiknek sokkal inkább fontosabb volt a politika, mint a dolgozók képviselete, jellemzően ezen – igazodva a bolsevik hagyományokhoz – a baloldalhoz soroltak.
Léteznek még üzemi tanácsok is, amelyek elvileg a munkavállalói kontrollt erősítenék, valójában csak tájékoztatási és konzultációs joggal rendelkeznek, de valódi érdekérvényesítő erejük nincs. Így a munkáltatók többsége egyéni alapon alkudozik a dolgozókkal, akik elszigetelten próbálnak boldogulni.
Ez a helyzet súlyos következményekkel jár. A magyar munkavállalók érdekképviselet híján alacsony bérért, bizonytalan feltételekkel kénytelenek dolgozni, és nincs mögöttük olyan szervezet, amely hatékonyan kiállna értük. Ez nemcsak a hazai dolgozók kiszolgáltatottságát erősíti, hanem a gazdaság egészét is torzítja. A gyenge szakszervezeti jelenlét miatt a kormányok és a nagyvállalatok könnyebben hoznak döntéseket a munkavállalók feje fölött.
A helyzet egy másik veszélyes következménye a vendégmunkások tömeges beáramlása. Mivel a magyar dolgozók szervezettség hiányában nem tudnak kellő bért és munkakörülményeket kiharcolni, a globális nagytőke inkább külföldről hozza a munkaerőt, akit még olcsóbban, még kiszolgáltatottabban lehet foglalkoztatni. A hazai munkavállalók így kettős présbe kerülnek: egyrészt nincs, aki megvédje őket, másrészt a piacra belépő vendégmunkások tovább rontják az alkuerejüket.
A magyar dolgozók tehát gyakorlatilag védtelenek. Az alacsony szervezettség, a gyenge érdekérvényesítő struktúrák és a munkáltatói ellenállás együtt oda vezet, hogy az ország munkaerőpiaca egyre inkább a migráns vendégmunkások befogadására rendezkedik be, miközben a saját állampolgárainak csak a minimumot kínálja.
A kérdés az, meddig tartható fenn ez az állapot. Ha a magyar munkavállalók nem kezdenek el újra szerveződni, ha a szakszervezetek nem kapnak nagyobb társadalmi támogatást és jogi hátteret, akkor a dolgozók kiszolgáltatottsága tovább mélyül. Ennek pedig nemcsak gazdasági, hanem társadalmi következményei is lesznek: növekvő egyenlőtlenség, feszültség a hazai és a idegen munkaerő között, és egy olyan ország képe, ahol a munkavállaló csak statiszta a saját munkahelyén. Nem mellesleg hosszabb távon hazánk etnikai és kulturális arculatának megváltozása, lakosságcsere.
Lantos János – Kuruc.info
