Bő egy esztendővel ezelőtt írtam egy könyvajánlót Peter Kreeft Menny és pokol között című könyvéről. Amely arról szól, hogy 1963. november 22-én három kiváló ember halt meg (John F. Kennedy, C.S. Lewis és Aldous Huxley), egymástól távol, időben mindössze néhány óra különbséggel. Mindhárman hitték - bár eltérő módon -, hogy az emberi életnek nincs vége a halállal. Akit érdekel, ide kattintva vissza tudja olvasni akkori írásomat.

Forrás: fpatheatre.com

A képzeletbeli beszélgetésnek ugyebár három szereplője volt Kreeft művében, amelyet párbeszédekkel tár elénk. Kennedy volt amerikai elnök a "modern kereszténység" híve, Huxley a keleti tanok, de úgy pontosabb, hogy azoknak a nézeteknek a képviselője, amelyek onnan hozzánk – sokszor torzult formában – Európába beszivárogtak. Mondjuk úgy, „new age”. C.S. Lewis pedig a tradicionális katolicizmus híve. Utóbbi már akkor is felkeltette érdeklődésem, s ahogy időm engedte és engedi, igyekszem is olvasni tőle.

Clive Staples Lewis egy 1898-ban született ír származású keresztény gondolkodó volt. Bár felnőttként még ateistának vallotta magát, de később kereszténnyé vált, ami életművének központi eleme lett. Továbbá Lewis hangsúlyozta: a „kereszténység alapjait”, avagy az „alapvető kereszténységet” védelmezi, mivel teológiai műveltségének hiányai ennél többet nem tesznek lehetővé. Így nem folyt bele sem a felekezetek közti vitába, sem például a Máriáról szóló diskurzusba. Peter Kreeft könyvében igazából nem teljesen fedi a valóságot, hogy mint katolikus jelenik meg, ugyanis magát „anglikán egyház teljesen hétköznapi laikusának” nevezte.

Azonban az anglikán istentiszteleteket nem igazán kedvelte, főleg az énekekkel volt problémája, így inkább az egyéni imát részesítette előnyben. Bár nem tért át a katolikus hitre, mégis szentmisére járt, amelynek fontos részei voltak a szent csendek, és számos közeli jó barátja is katolikus volt. Ő is vett magának egy katolikus misszálét, és elfogadta az átlényegülés tanát. De valamiért mégis hű maradt az anglikán egyházhoz, sokan úgy tartották számon: a „majdnem katolikus”.

Visszatérve a Menny és pokol közöttre, mégis indokolt volt őt a tradicionalista katolicizmus képviselőjeként feltüntetni, mert Kreeft úgy érvelt – nagyon helyesen –, hogy kisebb a különbség a kereszténységen belül azok között, akik ténylegesen megvallják Jézus Krisztust és azok között, akik számára a kereszténység egyfajta „etikai szöveggyűjtemény”, de a feltámadást sokkal inkább szimbolikus tanmesének fogják fel – ez lényegében a modern kereszténység. S Kreeftnek ebben igaza is volt.

Szóval elhatároztam, ahogy tehetem, igyekszem megismerni munkásságát. A napokban fejeztem be A fájdalom problémája címre hallgató könyvét. Ez egy sorozat része, amely olyan alapvető, minket, embereket foglalkoztató témákat jár körül keresztény szemmel, amelyeknek megértésére sokszor egy élet sem elegendő. Ilyen a fájdalom is. Nagyon sokszor feltett kérdést: ha Isten létezik és jó, akkor miért engedi meg a rosszat, miért van fájdalom? A fájdalom alatt itt elsősorban lelki természetű fájdalomra kell gondolni.

„Ezt a könyvet egyedül azzal a céllal írtam meg, hogy a szenvedés által fölvetett értelmi nehézségekre válaszoljak. Annyira sohasem vesztettem el az eszem, hogy feljogosítva éreztem volna magam arra, hogy lelkierőt és türelmet tanítsak másoknak. Nem is tudok mást felkínálni az olvasóimnak, csupán a saját meggyőződésemet, hogy ha utolért bennünket a fájdalom, akkor némi bátorság többet segít a sok tudásnál, némi emberi együttérzés többet ér sok bátorságnál, s az Isten szeretetének a legkisebb érintése is többet ér mindezeknél” - fogalmaz a szerző.

A könyv kiindulópontja az a klasszikus kérdés tehát: ha Isten mindenható és mindenhatóan jó, miért engedi meg a szenvedést? Lewis szerint a fájdalom nem Isten gonoszságának jele, hanem az emberi élet természetes része, amelynek célja a jellemformálás és a lelki fejlődés. Szerinte a fájdalom arra figyelmeztet, hogy az ember korlátos, és ráébreszti arra, hogy a világ nem tökéletes, miközben az emberi tapasztalatokban Isten mélyebb terve rejlik.

Lewis érvelése szerint a fájdalom és a szenvedés gyakran a szeretet és a jóra törekvés eszköze. Példaként hozza fel a fizikai betegségeket, amelyek lehetővé teszik a testi gyengeségek és a szellemi erények megértését. Hangsúlyozza, hogy az emberi szabadság elengedhetetlen a valódi szeretethez és erkölcsi jóhoz, de a szabadság magában hordozza a hibázás és a fájdalom lehetőségét is. Így a szenvedés részben az emberi döntések következménye, részben pedig az élet fejlődését szolgáló eszköz.

A könyvben Lewis a teológiai gondolkodást hét fejezetre bontva tárgyalja: Isten természete, az ember természete, a fájdalom oka, az állatok szenvedése, a bűn és a rossz szerepe, valamint a megváltás és a remény. Kiemeli, hogy a keresztény hit szerint Jézus Krisztus szenvedése nemcsak az emberi fájdalom megértését segíti, hanem annak értelmet is ad, mert a szenvedésbe Isten belép, és ígéretet ad a végső jóra.

Lewis könyvének egyik fő üzenete az, hogy a fájdalom nem véletlen vagy értelmetlen, hanem a lelki növekedést szolgáló eszköz, amely közelebb visz Istenhez és az örök élet ígéretéhez. A szenvedést így nem csupán negatív jelenségként, hanem a szeretet és az erkölcsi fejlődés lehetőségeként is érdemes szemlélni.

Természetesen e néhány sor nem engedi meg a legmélyebb betekintést a könyvbe, pusztán egy ajánló, egy figyelemfelhívás, mert a téma, a kérdés egyidős az emberiséggel, C. S. Lewis pedig lebilincselő formában hív egy igazi szellemi kalandra mint – ahogy ő nevezi magát - „laikus teológus”. Azt már csak én teszem hozzá, mennyire szép és jó volna, ha manapság a nem laikus teológusok között is sokan ilyen éleslátással és érvelési készséggel, tiszta hittel, s nem utolsó sorban igazsággal bírnának. De ez már egy másik téma.

Lantos János – Kuruc.info