Lucy Connolly saját bevallása szerint nem politikus, nem politikai elemző és nem is forradalmár. Ahogy ő fogalmaz, ő egy „senki”. Egy kétgyermekes anyuka az angliai Northamptonból, egy mérnöki végzettséggel is rendelkező helyi konzervatív politikus felesége; és egészen a tavalyi év közepéig jobban érdekelte az iskolai futás és az uzsonnaidő, mint Nagy-Britannia szólásszabadságának helyzete. Aztán elkövette a „bűnt”: a három fiatal lány életét követelő borzalmas southporti gyilkosság nyomán érzett felháborodásában bejegyzést tett közzé az egykori Twitteren, a most X elnevezésű „közösségi” médiafelületen. Írásában szenvedélyes szavakkal követelte az aljas bűntett elkövetőinek példás felelősségre vonásán túl a migránsok tömeges deportálását is. Lucy hamarosan észbe kapott (azaz ráeszmélt, hogy Nagy-Britanniában, vagyis nem egy szabad országban él), és törölte bejegyzését. Azonban hiába.

Napokkal később ugyanis a rendőrség kopogott a hölgy lakásának ajtaján. Connollyt letartóztatták, vádat emeltek ellene, és végül két és fél év (!) börtönbüntetésre ítélték. Valamivel több, mint egy évet töltött a rácsok mögött. Az eset nyomán kerekedett ugyan némi vita a szebb napokat látott és egykor a szabadságára és demokráciájára oly büszke szigetországban. „Némi vita”, igen: ki meri ugyanis ebben a mérgezett légkörben őszintén kifejteni a véleményét? Arra azért többen is felhívták a figyelmet, hogy milyen csekély mértékben védi a brit jog a szólásszabadságot az Egyesült Királyságban, ellentétben az USA-val, ahol ugyanis az 1791-ben elfogadott úgynevezett első alkotmány kiegészítés kiemelt védelemben részesíti az alapvető emberi jogokat. Valóban különös, hogy az egymással szoros szövetségben álló, részben közös történelmi gyökerekből táplálkozó két angolszász hatalom ennyire eltérően ítéli meg a szólás- és sajtószabadság kérdését: az Egyesült Államokban a szabad véleménynyilvánítás egyfajta pajzs a kormányzati erőszakkal, túlhatalommal szemben, míg Nagy-Britanniában a kormányzat önkényesen döntheti el, mely nézeteket hajlandó eltűrni és melyeket nem. Történik mindez annak ellenére, hogy az Egyesült Királyság az abszolutizmus elleni lázadás (1640), a szabadság jelszavainak folyamatos hangoztatása, majd az 1689-es „dicsőséges forradalom” eredményeképpen született meg.

Lucy Connolly szabadulását követően, a The Telegraphnak adott interjújában maga is elmondta: „Nem érti, hogy jutottunk el ideáig”, az ellene folyó eljárást pedig egyértelműen „politikai büntetőeljárásnak” nevezte. Önmagát és „még számos más embert” pedig „politikai fogolynak” tart. Ahogyan a saját büntetőügyét és több hasonló, a legalapvetőbb emberi szabadságjogokat lábbal tipró eljárás célja pedig szerinte egyfajta „példa statuálás”, melyért elsősorban maga a miniszterelnök felelős. A hölgy arról is beszélt, hogy bejegyzése az X „közösségi” platformon nem volt előre megfontolt szándékú, és legkevésbé sem valamiféle megtervezett politikai kampány részeként született. Amit leírt, dühében, mélységes felháborodásától vezettetve vetette papírra. Elkeseredettségét fokozta az is, hogy 2012-ben elvesztette 19 hónapos gyermekét, ráadásul jelentős részben a brit egészségügyi rendszer hiányosságai miatt. „A southporti gyilkosságok ismét feltépték a soha be nem gyógyítható sebemet” – mondta Connolly. Elismerte ugyanakkor, hogy a bejegyzés nem volt élete legjobb cselekedete, ugyanakkor szerinte egyáltalán nem volt erőszakra felbujtó vagy épp gyűlöletkeltő jellege. „Határozottan ellenzem az erőszakot” – szögezte le az asszony.

Csakhogy a hatóságok másképpen ítélték meg a hölgy nyilvánosan kifejtett véleményét. Az ügyészség álláspontja szerint ugyanis az írás „faji gyűlöletet kelthet” és ezért az Egyesült Királyság egyik legszigorúbb „közrendet védő” törvénye alapján megindulhatott a büntetőeljárás. Azon kevesek, akik ki mertek állni nyilvánosan Connolly mellett, azzal érveltek, hogy a bejegyzése kétségtelenül „sértő és helytelen volt ugyan”, azonban az állam „mértéktelenül eltúlzott” választ adott. (A zsarnokságnak ebben a légkörében természetesen nyilvánosan senki nem merte helyesnek minősíteni a kétgyermekes anyuka őszinte felháborodásából eredő szavait.)

De miért reagált a hatalom ennyire eltúlzottan a kétgyermekes anyuka amúgy is csak rövid ideig olvasható bejegyzésére? Nos, az ő letartóztatása előtt néhány nappal Keir Starmer miniszterelnök televíziós beszédet mondott a southporti gyilkosságokat követően országszerte kitört zavargásokkal kapcsolatban. Nem, nem a migráció katasztrofális hatásairól beszélt, hanem a „szélsőjobboldali bűnözői csoportok tevékenységnek veszélyeire figyelmeztetett”, hangsúlyozva egyúttal: az online felületen zavargásokat szítókkal szemben eljárást fognak indítani. Lucy Connolly szerint a kormányfő szavai nem retorikai jellegűek voltak, hanem igenis komolyan gondolta mindazt, amit elmondott. Vajon Keir Starmer fenyegetőzései befolyásolták a vádemelést? – tette fel a kérdést a Telegraph riportere a börtönből szabadult asszonynak. „Száz százalékig befolyásolták” – hangzott a válasz, majd hozzátette: „Neki (mármint a miniszterelnöknek – G.B.) jobban át kellene gondolnia, miről beszél nyilvánosan. Végtére is emberi jogi ügyvéd, szóval talán nem ártana elgondolkodnia azon, mik is azok az emberi jogok, és mit jelent a szólásszabadság fogalma.

Dan Wootton népszerű műsorában, a YouTube-on is elérhető Outspoken Podcast-ban Lucy Connolly azzal vádolta meg a brit miniszterelnököt, hogy ügyét elrettentésül, megfélemlítésként kívánta felhasználni politikai céljai elérése érdekében. (Nem az ilyesfajta, politikai megrendelésre levezényelt bírósági eljárásokat nevezték a kommunizmus idején koncepciós pernek?) Mint mondta, a példa statuálás része volt az is, hogy előzetes letartóztatásban tartották a tárgyalás egész ideje alatt, noha büntetlen előéletű, és – már csak családjára tekintettel is – aligha kellett volna a szökésétől, elrejtőzésétől tartani. Connolly asszony a következőképpen fogalmazott: „A miniszterelnök mondhatta volna azt is, tudja, érti, miért vagyunk felháborodva, miért vagyunk dühösek, de amit csinálunk, az nem helyes, és ezt nem fogjuk tolerálni. Ehelyett arról beszélt és beszél, hogy mindannyian szélsőjobboldali aktivisták, rasszisták és bűnözők vagyunk, akik tiltakozunk, őt nem érdekli, ha fel vagyunk háborodva a három gyerek halála miatt, nem érdekli, hogy féltjük a saját gyermekeinket, akkor is az lesz, amit ő akar. De majd figyelmeztetünk titeket, mert nem ez a bevett gyakorlat, hogy előzetes letartóztatásba helyeznek olyan embereket, mint én is, akinek az esetében nem áll fenn a szökés kockázata, aki korábban sohasem okozott sérelmet senkinek, és aligha fog okozni a jövőben.”

A kormányfő üzenete világos volt – szögezte le Connolly. A „közösségi” médiában tapasztalható felháborodást jogi lépésekkel, megfélemlítéssel kívánták elfojtani, melynek része volt a Lucy Connolly elleni bírósági eljárás. Arra a kérdésre, érvényesülnek-e a polgári szabadságjogok a Starmer-kormány regnálása alatt, a börtönből szabadult asszony nyersen fogalmazott: „Nem hiszem, nem.” (Vagyis szerinte az Egyesült Királyságban nincs szólásszabadság – G.B.). És ez egyre nyilvánvalóbbá vált, nem igaz?... Nem szabad elfelejtenünk továbbá, hogy még mindig többen is börtönben vannak.” (Gondolatbűn miatt – G.B.) Őket Connolly egyértelműen „politikai foglyoknak” nevezte, hozzátéve: „Szeretném, ha Keir Starmer, valamint az ügyészség és mindenki, akinek köze volt mindehhez (a három gyerek meggyilkolása nyomás született felháborodott internetes bejegyzések szerzőinek, valamint a migránsbűnözés elleni tiltakozó nagygyűléseken részt vevők letartóztatásához és bebörtönzéséhez – G.B.), elmondaná nekem, mit érnek el azzal, ha a hozzám hasonlókat börtönbe zárják? Mit nyernek ezen azon kívül, hogy évi legalább 55 000 fontot kell fizetniük az adófizetőknek? Mit nyernek ezzel?”

Connolly a továbbiakban arról is beszélt, nyomást gyakoroltak rá annak érdekében, hogy bűnösnek vallja magát. A bírósági tárgyalást húzták-halasztották, közben a lánya otthon várta őt. Jogi szakértők azt mondták neki, az eljárás hónapokig el fog húzódni. „Mi a leggyorsabb út haza?” – tette fel a kérdést az ügyvédeinek. „Az, ha minden papírt, amit elé tesznek, aláír” – hangzott a válasz. És ő pontosan így cselekedett. Ezen kívül, mint a beszélgetés során elmondta, a rendőrség félrevezette a nyomozás során. Az ügyészség ugyanis egyik közleményében azt állította, ő a rendőrségi kihallgatás során azt mondta volna, hogy „nem szereti a bevándorlókat”. Később azonban ezt az állítást visszavonták.

A bátor hölgy azonban nem hajlandó belenyugodni mindabba a törvénytelenségbe, ami vele történt. Mindössze egy nappal azután, hogy kilépett a peterborough-i városi börtön kapuján, bejelentette: jogi lépéseket fontolgat azokkal a hatóságokkal szemben, amelyek megfosztották szabadságától.

„Meg fogom vizsgálni az előttem álló lehetőségeket” – nyilatkozta Lucy Connolly a The Telegraphnak adott interjújában. „Nem akarok egyelőre túl sokat mondani, mert jogi tanácsot kell kérnem mindezzel kapcsolatban, de úgy gondolom, a rendőrség tisztességtelenül tájékoztatta a közvéleményt, és nem az igazat mondták rólam, ezért pedig jogi úton elégtételt kívánok venni” – jelentette ki a nemrégiben szabadult brit politikai fogoly. Miután elhagyta a büntetés-végrehajtási intézményt, visszatért az anyasághoz, bár most már sokkal kevésbé naivan szemléli az állami szervek működését. Amikor hazatért, több mint egy év fogság után, lányától egy karkötőt és egy nyakláncot kapott ajándékba. „Azt remélik, megtörtek engem, amíg fogságban voltam. De most azért vagyok itt, hogy elmondjam: nem sikerült megtörniük” – nyilatkozta Lucy Connolly, aki több mint egy évet töltött börtönben a migránsok hazatoloncolását követelő internetes bejegyzése miatt.

Hol is kezdődött az alapvető szabadságjogok szűkítése, amely napjainkra azok kifejezett lábbal tiprásává szélesedett? Nos, mondhatnánk 1945 után már elindult a folyamat, de nem lenne teljesen igazunk, hiszen a „nácinak és fasisztának” bélyegzett mozgalmak működését korlátozták ugyan a hidegháború idején a „szabad világban”, de teljesen egészen a kommunizmus összeomlásáig nem tiltották be. Azoknak lehet igazuk, akik szerint Nyugat-Európát valóban egyfajta vonzó, vágykeltő kirakatként rendezték be a világ nem létező urai, ahol szabadság és jólét uralkodik, és amelyhez, ha eljön annak a rendelt ideje (miután a kommunizmus elvégezte feladatát, Bogár László szavaival a „hagyományos paraszti rétegek szarrá darálását”), Kelet-Európa és Oroszország elnyomott népei hanyatt-homlok csatlakozni akarnak majd. Így is történt, azonban napjainkra a kapitalizmus 1945 után a nyugati világban felmutatott jóléte, valamint szabadsága is elenyészni látszik. A szabadság korlátozásának útján az első nagy lépést bizonyos történelmi események hivatalostól eltérő értelmezésének jogi szankcionálása jelentette. Akkoriban kevesen mertek tiltakozni. Martin Niemöller, német lutheránus lelkész nevezetes mondását jelen korunkra alkalmazva: „Amikor elvitték a revizionista történészeket, csendben maradtam, hisz nem voltam revizionista történész. Amikor nácinak bélyegzett személyeket vittek el, csendben maradtam, mert nem voltam náci. Amikor gyűlöletkeltőnek nevezett személyeket börtönöztek be, csendben maradtam, mert nem voltam gyűlöletkeltő. Amikor a migránsok beözönlése és migránsok által elkövetett bűncselekmények ellen tiltakozó embereket vittek el, csendben maradtam, mert én nem tiltakoztam semmi ellen. Amikor engem vittek el, nem maradt senki, aki tiltakozhatott volna.”

Gergely Bence – Kuruc.info