A cionista Hetek gyakran szokott aggódni az „antiszemitizmus terjedése” miatt. Most is teszi, nem kisebb felütéssel, minthogy „életbevágó kérdések keresztények és zsidók számára”, de miről is van szó?

Félnek, hogy leesik onnan a menóra... (fotó: cbnisrael.org)

Azt írják, Amerikában valami jelentős dolog történik, valami „régi és veszélyes”, mely új formában jelenik meg ismét. A modern nyugati történelem során most először nem faji vagy politikai, hanem teológiai alapon kerül napirendre az antiszemitizmus. Itt megjegyzem, ez nem új, de erről majd később.

Szerintük ez nem a „20. századi antiszemitizmus”, és „elég, ha felmegyünk az X-re, vagy meghallgatjuk Candice Owenst vagy hozzá hasonlókat, és már szembesülünk is vele.” Yair Kleinbaum erről szóló publikációját a Jfeed oldalán a Neokohn szúrta ki, amiből kiderül, hogy utoljára a cári Oroszországban, illetve az iszlám világ egyes részein láthattunk ilyen, vallási csomagolással ellátott antiszemitizmust.

Majd úgy folytatják, ezúttal pedig visszatért – az Egyesült Államokban. Az amerikai szélsőjobboldal politikai-teológiai megújuláson megy keresztül; nem egy általános vallási ébredésről van szó, hanem egy speciális, keresztény nacionalista érzületről, mely úgy tekint a zsidókra és a zsidóságra, mint teológiai akadályra.

– Ebben a világnézetben a keresztény nacionalizmusnak először is meg kell szabadulnia a zsidók „földhözragadtságától”, az észlelhető materializmustól, szekularizmustól vagy kulturális befolyástól, annak előfeltételeként, hogy spirituális megújulás mehessen végbe. A zsidók szerepe ebben a narratívában nem politikai vagy társadalmi, hanem teológiai: egy probléma, melyet a keresztény tisztaság és hatalom felé vezető úton le kell küzdeni – összegzik. Ha itt megállunk egy pillanatra, rögtön világossá válik számunkra, hogy ezek az érvek már a 20. században is felmerültek, még akkor is, ha a hangsúlyok ide vagy oda tolódtak. De mégis azt lehet mondani, hogy legyen akár faji vagy teológiai önvédelmi reflex a zsidósággal szemben, ugyanarról a problémáról beszélnek más és más aspektusból. Mert nem is elválasztható, a zsidó vallás – lényegében – faji vallás, nem értelmezhető a zsidó fajiság nélkül. Ez a jól ismert örök kérdés, hogy a zsidóság vallás vagy faj? Valójában mindkettő, de faji tulajdonságaik termelték ki a sajátos lelkivilágukhoz hasonuló vallást.

A Hetek sürgeti is a zsidó reakciót, ugyanis – a mértékét még nem tudjuk felmérni – az USA-ban is elindulhatott egy olyan folyamat, amely szembeszáll a hazug zsidó-keresztény cionista politikai alapú projekttel, és a kereszténységet úgy akarja láttatni és megélni, ahogy az valójában van. Szembeszáll azzal a beállítással, hogy a zsidó népnek kitüntetett szerepe van és ebből kifolyólag egy amerikai kereszténynek kötelessége támogatni Izraelt. Nincs így. Ha van döntő különbség vallás és vallás között, akkor az éppen a kereszténység (bármely felekezete) és a judaizmus. Ugyanis előbbi szerint a Megváltó eljött, utóbbi szerint nem. A zsidóság kiválasztottsága megszűnt, az Ószövetség kizárólag az Újszövetség fényében értelmezendő.

Valójában a zsidóság kezében a teológia is egy hatalomtechnikai fegyver volt az elmúlt évtizedekben az USA-ban. Hogy ez mennyire van most veszélyeztetve, innen nehéz megállapítani, de mindenesetre üdvözöljük az ilyen irányú folyamatokat.

Fentebb megjegyeztem, téves az az állítás, hogy a „teológiai antiszemitizmus” új lenne a nyugati világban. Valójában akár a teológiai, akár a faji antiszemitizmus, akár egyidejűleg a kettő, azóta létezik, mióta a zsidó nép is.

Ha úgy tetszik, maga a Katolikus Egyház is hol erősebben, hol kevésbé, de lényegében a 20. századig megjelenítette, képviselte a Hetek által teológiai antiszemitizmusnak nevezett irányzatot. A teljesség igénye nélkül nézzünk pár példát.

Az első és negyedik század között, az ókeresztény korban az újszövetségi szövegek értelmezése is ebbe az irányba mutatott. Egyes evangéliumi szakaszokat (pl. Máté 27:25 – „Vére rajtunk és fiainkon!”) úgy értelmeztek, hogy a zsidók kollektíven felelősek Jézus haláláért. A korai egyházatyák írásai: pl. Szent Jusztinosz mártír, Aranyszájú Szent János vagy Alexandriai Cirill írásaiban a zsidóság gyakran mint „megvakult” vagy „Isten által elvetett nép” szerepelt.

De ez folytatódott a középkorban is az 5. és 15. század között. A IV. Lateráni zsinat (1215) előírta a zsidók megkülönböztető ruhaviselését és más elkülönítő szabályokat, vallási alapon. A nagypénteki liturgiában, a hagyományos imádságban szerepelt a perfidis Judaeis („hitetlen/zsivány zsidók”) kifejezés. De nem kisebb szellemi tekintélynél is, mint Aquinói Szent Tamásnál és más skolasztikus teológiai érveléseiben is megjelent, hogy a zsidóság mint vallás elavult és hibás.

A kora újkorban (16-18. század) is folytatódott, még gettósítás is volt. Pápai rendeletek alapján (1555 – Cum nimis absurdum, IV. Pál pápa) létrehozták a római gettót és szigorúan korlátozták a zsidók jogait, vallási indokkal. A római zsidó közösség 40 ezer aranyat akart fizetni a Szentszéknek, hogy megakadályozza a fal felépítését, de hasztalanul. 1555. július 12-én a Cum nimis absurdum című pápai bulla világosan megfogalmazta, hogy nem pénzkérdésről, hanem a zsidókkal szembeni averzióról van szó. „Mivel képtelenül abszurd, hogy a zsidók, akiket örök rabszolgaságra ítéltek bűnükért, szemtelenségükben odáig jutottak, hogy nemcsak hogy a keresztények között élnek, hanem a templomok közelében és keresztény cselédséget fogadnak fel…

De a 19. és 20. századból is tudunk példákat hozni. A XIX. századi pápák: IX. Pius és XIII. Leó idején még jelen volt ez a teológiai szemlélet, amely a zsidó vallást megtérésre váró, tévúton járó hitként kezelte. Sőt, a katolikus sajtóban sok helyen keveredett a teológiai antiszemitizmus a modern faji antiszemitizmussal. A liturgikus nyelvezetben pedig még mindig szerepelt a „perfidis Judaeis” kifejezés a nagypénteki imában.

Henney Viktor – Kuruc.info