Vajon ki dönti el, hogy mi a népirtás, és mi nem? A kérdés persze költői. A német városok tömeges bombázása a második világháború idején, vagy a Hirosimára és Nagaszakira ledobott, százezrek életét kioltó nukleáris támadás – a hivatalos nyugati történelemfelfogás szerint – nem minősül népirtásnak. Éspedig azért nem, mert a történelmet a győztesek, illetve a hatalom birtokosai írják. Melynek következtében aztán a második világháború oly sok eseményét kell még mindig a szövetségesek propagandájának torzító lencséjén keresztül néznünk. Nem kivétel az atomfegyver bevetése sem. A háború óta nyilvános fórumokon, tankönyvekben, újságcikkekben, filmekben igyekeznek mentegetni az egész világháború egyik legsúlyosabb bűncselekményét: a két japán város civil lakossága ellen intézett pusztító atomcsapást.

Illusztráció: Mark Stevenson / Stocktrek Images / Getty Images

Ugyanis az USA nem tehetett mást – harsogja immár 80 éve a hivatalos történelemtudomány –, mivel ha 1945. augusztus 6-án és 9-én nem mészárolnak le több százezer japánt (többségében nőket, gyermekeket, civileket), akkor „még évekig elhúzódott volna a háború, mert a megátalkodott és fanatikus japánok nem voltak hajlandók megadni magukat”. Ha pedig még hosszú évekig kellett volna a „hagyományos módon” bombázni a szigetországot – olvashatjuk tankönyvekben, hirdetik dokumentumfilmekben –, és az amerikai katonáknak partra kellett volna szállniuk Japán legyőzése érdekében, akkor sokkal, de sokkal többen haltak volna meg, mint a két atomtámadás következtében. Így tehát el kellene hinnünk, hogy a bomba ledobását elrendelő amerikai vezetők valójában életeket mentettek meg – ráadásul pedig eleve a „demokráciáért”, a „szabadságért” harcoltak a „gonosz erőit” megtestesítő japánok ellen. De vajon elfogadható-e ez az érvelés?

A stratégiai bombázások hatékonyságát vizsgáló amerikai bizottság 1946-ban az alábbi megállapítást tette: „Az atombomba bevetése nélkül a Japán elleni légi fölény kiharcolása további jelentős erőfeszítéseket igényelt volna, de a szárazföldi inváziónak elejét lehetett volna venni... A rendelkezésre álló adatok, a japán tisztek és katonai vezetők tanúvallomásai alapján a bizottság arra az álláspontra helyezkedik, hogy Japán megadta volna magát akkor is, ha az atombombát nem vetjük be, és Oroszország Japán elleni hadba lépésére, illetve szárazföldi invázióra sem lett volna szükség.” Hazugság az a vád, mely szerint a japánok „mérhetetlen fanatizmusukból” kifolyólag semmiféleképpen sem voltak hajlandók letenni a fegyvert. Bár bátrak voltak és hősiesek, és készen álltak meghalni a hazájukért, de – a belénk plántált hiedelemmel ellentétben – nem voltak megszállottak és ostobák. Igaz, a japán vezetés köreiben kétségkívül eltértek a vélemények a béke megteremtésének lehetőségeit, illetve a megadás feltételeit illetően. A washingtoni Nemzeti Levéltárban fellelhető dokumentumok szerint ugyanakkor Japán már 1943-ban tapogatózott a békefeltételekkel kapcsolatban az Egyesült Államok vezetőinél. 1945 tavaszán-nyarán katonai szempontból a szigetország helyzete teljesen kilátástalannak látszott. Ekkor már csak egyetlen feltételt szabtak: a császár személye érinthetetlen legyen, vagyis őt ne távolítsák el a pozíciójából. Az USA azonban még nem volt hajlandó a japánok kívánságát teljesíteni. Amint azt Douglas McArthur tábornok mondta: „A háború hetekkel korábban véget érhetett volna, ha az USA beleegyezik abba – amint azt később meg is tette –, hogy a császár a helyén maradhasson.”

A tokiói német nagykövet 1945. május 5-én hazájába küldött (és az amerikai titkosszolgálat kezébe került) táviratában leírja: a japánok mindenképpen szeretnének békét kötni, „még akkor is, ha a kapituláció feltételei roppant kemények lesznek”. Az amerikai hadsereg vezetői között többen is akadtak, akik világosan megértették: katonai szempontból az atomfegyver bevetése értelmetlen. William D. Leahy admirális, vezérkari főnök a következőképpen nyilatkozott: „A Hirosimára és Nagaszakira ledobott brutális fegyver nem jelentett segítséget a Japán ellen folyó háborúban. A japánok ekkora már vereséget szenvedtek, és készek voltak a megadásra.” Chester W. Nimitz admirális hasonlóképpen vélekedett: „A japánok valójában már korábban békét kértek […] szigorúan katonai szempontból nézve az atombomba nem játszott jelentős szerepet Japán vereségében.” Állítólag az amerikai titkosszolgálatok is a hirosimai és a nagaszaki vérengzés előtt úgy ítélték meg: a partraszállás szükségtelen lesz, ugyanis Japán hajlandó letenni a fegyvert. Figyelembe kell venni továbbá, hogy – a nagyhatalmak előzetes megegyezése alapján – a Szovjetunió 1945. augusztus 8-án hadat üzent Japánnak. A szigetország sorsa ezután – teljesen függetlenül az atombombától – végképp megpecsételődött. Mint Claire Chennault, az amerikai légierő tábornoka kijelentette: „Oroszország belépése a Japán elleni háborúba döntő lépés volt a fegyverletétel irányába, és akkor is az lett volna, ha az atombomba bevetésére nem kerül sor.”

Számos jel utal arra, hogy az amerikai katonai és politikai vezetés bizonyos körei feltétlenül ki akarták próbálni az óriási anyagi és emberi erőforrások összpontosításával létrehozott nukleáris bombát. Carter W. Clarke amerikai tábornok a következőképpen vélekedett a japánok fegyverletételéről: „Megadásra kényszerítettük őket a kereskedelmi flottájuk tönkretételével és a kiéheztetésükkel. Amikor már nem volt szükség arra, hogy tovább folytassuk (a kiéheztetésüket), és ők is tudták, hogy mi is tudjuk (hogy nincs tovább), akkor alávetettük őket a két atombomba kísérletének.” Kísérletének? Ijesztően hangzik. De természetesen a legfontosabb szempont az Egyesült Államok rettenetes erejének felmutatása volt – elsősorban a Szovjetunió számára. Henry Stimson amerikai hadügyminiszter egy alkalommal – még az atombomba ledobása előtt – Truman elnökhöz fordulva arról beszélt, nem lenne jó, ha a Japán elleni légi háború során teljesen „szétbombáznák” Japánt, mert akkor „nem lennénk képesek megmutatni az új fegyver rettenetes erejét”. Később pedig a következőképpen nyilatkozott: "Nem törekedtünk arra, hogy a bomba bevetése nélkül bírjuk megadásra Japánt.” Leslie Groves tábornok, az úgynevezett Manhattan-terv igazgatója pedig az alábbi kijelentést tette: „Oroszországot mindig is az USA ellenségének tartottam, és a Manhattan-tervet ennek a felfogásnak megfelelően hajtották végre.” Vagyis: az atombomba bevetése révén Moszkvának is üzenni akartak.

Washington tehát a két japán városra ledobott atombombákkal Moszkvát szerette volna sarokba szorítani egy olyan időszakban, amikor már megkezdődött a két győztes nagyhatalom közötti versenyfutás a befolyási övezetekért. Vajon ha a Truman-féle amerikai vezetés nem bizonyítja be elszántságát és könyörtelenségét a nukleáris bomba ledobásával, akkor Sztálin étvágya is sokkal nagyobb lett volna, és nem riad vissza a katonai összecsapástól akár Európában sem? Fogas kérdés. Tény, ami tény: az amerikai vezetés legfelső köreiben teret nyerő „héják” el voltak szánva arra, hogy az elképesztően sok pénzbe kerülő fegyvert élesben is kipróbálják, egyúttal a rivális nagyhatalmak és az egész világ értésére adják: a „csodafegyverrel” rendelkező Egyesült Államok a Földgolyó legerősebb birodalma.

De nem volt túlságosan is magas az ár? Végtére is Hirosimában egyes adatok szerint 140 ezren, Nagaszakiban 39 ezren haltak meg a nukleáris bomba ledobásának pillanatában, további tízezrek pedig a későbbi évek során hunytak el sérüléseik, illetve a sugárszennyezettség következtében. (A becslések az áldozati számokat illetően eltérőek: a Wikipédia szerint „a bombázások utáni négy hónapban Hirosimában 90 000-166 000, Nagaszakiban 60 000-80 000 ember hunyt el a bombázások hatásainak következtében, nagyjából felük a bombázások napjain”.) A sebesültek száma is több tízezerre rúg, sok ember pedig egész életére megnyomorodott. De az „ellenséges népek” lányainak és fiainak az élete egy cseppet sem számított. Az amerikai hadsereg és a politikusok köreiben már akkoriban megjelent az a fajta fanatizmus és kegyetlenség, amely Amerika és nyugati csatlósainak úgynevezett „terrorellenes háborújában”, illetve a palesztinok elleni brutális izraeli fellépések során is tapasztalható. A háborús bűncselekmények elkövetői mindig azzal védekeznek, hogy ha nem tették volna meg azt, amit megtettek, akkor saját katonáik, saját népük között sokkal több lett volna az áldozat az elpusztítandó ellenség „mérhetetlen gonoszsága” miatt. Izrael a Gázai övezet civil lakossága ellen zajló – elképesztően sok civil áldozatokkal járó – „hadműveleteit” is azzal indokolja, hogy „azért kell eltörölni a Föld színéről a Hamászt és az Iszlám Dzsihádot, mert mindkét terrorszervezet Izrael teljes megsemmisítésére törekszik”. Úgy hiszem, aki civileket mészárol le, illetve polgári személyek legyilkolására parancsot ad, akármilyen „nemes célra”, „emberi életek megmentésére” hivatkozik, vagy éppen a „járulékos veszteségekkel” indokolja a polgári személyek, gyermekek és nők tömeges lemészárlását, bűncselekményt követ el.

A 80 évvel ezelőtt történt borzalmakkal kapcsolatban ideje lenne végre kimondani: a valóság egyáltalán nem áll összhangban az amerikai háborús mitológiával, melyet a hivatalos fórumokon is hirdetnek. Japán ugyanis egyáltalán nem volt „gonoszabb”, mint a Csendes-óceán térségében és Ázsiában terjeszkedő Amerika, vagy a hatalmas gyarmatbirodalmat fenntartó Nagy-Britannia és Franciaország. Japán kétségkívül hegemón szerepre törekedett a térségben – vagyis birodalmat épített –, de miért lenne bűnösebb a japán, mint a brit, francia vagy az amerikai birodalomépítés? Csak azért, mert Japán veszített, és nem tudott nagyhatalommá válni? Vagy azért, mert nem volt „demokrácia”? (A Szovjetunió sem volt az, mégis vállvetve harcolt vele a „demokratikus Nyugat”.) Nem beszélve arról a tényről, hogy Japán kizárólag Ázsiában igyekezett befolyását kiterjeszteni, és a térséget uraló britekkel, franciákkal illetve az USA-val szemben bizonyos értelemben joggal érezhette még korlátozott hatalmi törekvéseit (sőt nemzeti érdekeit) is fenyegetve.

Szergej Nariskin, aki jelenleg az orosz Külföldi Hírszerző Szolgálat igazgatója, még 2014-ben, amikor még az orosz törvényhozás, a Duma elnöke volt, emberiségellenes bűncselekménynek minősítette a Hirosima és Nagaszaki elleni atomcsapásokat. „Úgy hiszem, hogy ezt a kérdést jogászok, nemzetközi jogi szakértők bevonásával alaposabban meg kellene vitatni, mert az emberiségellenes bűncselekményeknek nincsen elévülési idejük” – jelentette ki a politikus. Majd hozzátette: „Mint mindnyájan tudjuk, a két békés japán város lebombázása katonai szempontból nem volt indokolható... az atombomba bevetésének célja pusztán a megfélemlítés volt, a következmény pedig a két város több százezer békés lakójának halála lett”.

Gergely Bence

(A szerző olvasónk.)