Nemrég a Magyar Jelenen olvashattunk egy írást Dér Dánieltől (a Mi Hazánk Ifjainak politikusa), amelynek címe: A nemzeti radikális politika fejlődési szakaszai. Erre szeretnék reagálni, és egy olyan elméleti kérdésre választ keresni, amely úgy tűnik, hogy tíz év után ma ismét aktuális.

Az írás röviden összefoglalva arról szól, hogy egy nemzeti radikális mozgalom a szerző szerint három szakaszon megy át a megalakulástól a hatalomra kerülésig. Az első szakasz a megalakulás, ilyenkor csatlakoznak a legelkötelezettebbek, és egy “világnézetileg homogén egységről beszélhetünk”. A második szakasz a bővülés és rétegződés. Ekkor csatlakozik az elhivatottak második nagy hulláma, akik eddig passzívak voltak. Létrejön a rétegződés, “le lehet osztani a feladatokat”, de olyanok is megjelennek, akik világnézetileg már nem állnak olyan szilárd talajon.

A harmadik szakasz a tömegmozgalom, a politikai kommunikáció eltolódásának szakasza, amikor a választások megnyerésére koncentrálnak. Erre jellemző “a nagyobb néptömegek megszervezése, amely szükségszerűen magával hozza a politikai narratíva eltolódását”. “Jóllehet ilyenkor az üzenetek kifelé tompábbaknak érződhetnek, [...] tetszik vagy sem, a széles néprétegek nem rendelkeznek olyan elköteleződéssel, amely hosszútávon lehetővé tenné a keményvonalas politikai kommunikációt.”

A szerző szerint tehát az eredeti, világnézetileg homogén közösséget ki kell bővíteni, a keményvonalas kommunikációt pedig lehalkítani (tompítani, háttérbe szorítani), hiszen csak így lehet választást nyerni – a választás megnyerése pedig az egyetlen útja az eredeti elvek érvényre juttatásának. “Ez nem az elvek feladása, hanem éppen inkább győzelemre vitelének az útja, amelyet máshogy nem is lehetne elérni.”

Egyrészt véleményem szerint a fenti nem állja meg a helyét, hogy miért, arra mindjárt rátérek. Másrészt ne kerülgessük a forró kását, az emberek széles körét megszólító tömegmozgalom és a néppárti elképzelés (tehát a Vona Gábor-féle néppártosodás) erős párhuzamot mutat egymással.

Ráadásul volt Vona Gábornak és híveinek egy elmélete, ami szerintem soha nem volt kellően kitárgyalva, és amit lényegében a szerző is állít. Ez úgy hangzik, hogy hiába van egy erős, összetartó szélsőjobboldali párt és közösség, ha az csak a szavazatok mondjuk 20%-át tudja megszerezni, de nem tud kormányra kerülni. Vona és egykori hívei szerint az ilyen politikai küzdelem értelmetlen, hiszen anélkül, hogy kormányra kerülne, egy párt sem tudja az akaratát keresztülvinni és a programját megvalósítani. Nézzük ezt az elméletet, amivel már régebben is szerettem volna foglalkozni.

Az Északi Ellenállási Mozgalom aktivistái (fotó: Julia Reinhart/NurPhoto/Getty Images)

Először is tisztázni kellene, hogy mi a cél, mit jelent hatalomra kerülni, és mit jelent a győzelem? Megfogalmazhatnánk konkrét célokat is (mint a bevándorlás megállítása, a homoszexuális propaganda betiltása, a cigánybűnözés felszámolása, közbiztonság, magyar szuverenitás, stb), de most fogalmazzunk általánosságban. Általánosságban azt szeretnénk – és az jelentené a győzelmet –, ha a mi akaratunk érvényesülne a társadalmi és kulturális kérdésekben. Van, aki azt gondolja, hogy ez egyenlő a választások megnyerésével, az úgynevezett “hatalomra kerüléssel”, szerintem ez az alábbi miatt nem igaz.

A nyugati jobbközép pártok rendszeresen nyernek választásokat mindenhol, mégsem látjuk azt, hogy képesek lennének tartós sikereket elérni és a társadalom jobbratolódását megvalósítani. A probléma azzal van, hogy szélsőjobboldal nélkül nincs jobbratolódás. A jobbközép és balközép pártok képviselik a többséget és a meglévő konszenzust, ezért ők nyerik a választásokat, de a szélsőjobb és a szélsőbal tudja a társadalmat jobbra vagy balra tolni. (Amikor azt halljuk, hogy valahol a “szélsőjobboldal” nyerte a választásokat, azt a média mindig csak a saját szemszögéből állítja, például ha a hollandoknál megjelenik, hogy a szélsőjobboldali Orbán nyerte a választást, attól még Orbán jobbközép, de a hollandoknál szélsőjobboldalinak számítana.)

A problémát egy másik oldalról megközelítve, feltehetnénk azt a kérdést, hogy ha az akaratunk érvényesítésének egyetlen módja a kormányra kerülés – ami viszont csak a többséget képviselve, jobbközép vagy balközép pártként lehetséges –, akkor miért léteznek egyáltalán szélsőjobboldali vagy szélsőbaloldali pártok? Nem értik, hogy csak középpártként lehet hatalomra kerülni?!

Vegyük például a homoszexualitás normalizálásának kérdését. Az Amerikai Pszichiátriai Társaság 1973-ban törölte a homoszexualitást a mentális betegségek közül, majd a '80-as években a mentális zavarok közül is. Ezt az eredményt a szélsőbalos aktivisták és a homoszexuális lobbi érte el, ahogyan a többi fordulópontot is (élettársi kapcsolat, “házasság”, örökbefogadás, transz jogok, stb). A balközép Obama elnök például 2008-2010 környékén még nem támogatta a homoszexuális “házasságot” (legalábbis elnökként, magánemberként lehet, hogy igen). A normalizálást a szélsőbaloldal és a homoszexuális lobbi érte el, majd miután a társadalmat balra tolták, a balközép is fokozatosan követte őket (Amerikában ma már 68% a homoszexuális “házasság” támogatottsága, és ma már azért jár kirekesztés, ha valaki ellenzi azt).

Ha valamilyen társadalmi kérdésben a szélsőjobb vagy a szélsőbal nem lép fel, akkor nincs eltolódás, mert nincs, aki elvégezze a munkát, mivel a középpártok általában nem támadják a konszenzust. Az a “csel” pedig nem működik, hogy visszafogjuk, lehalkítjuk magunkat, kormányra kerülünk, majd a népakarat ellenében hirtelen hozunk valamilyen jobboldali intézkedést. Hiába lesz 4 évig hatalmunk, amikor “azt csinálunk amit akarunk”, ha nincs mögötte társadalmi konszenzus, akkor később visszacsinálják, és nem jutottunk sehová. Tehát a szélsőjobboldaliságnak nincs alternatívája (különösen 80 év folyamatos balratolódás után).

Jó példa a fentiekre a '90-es évek szörnypártja, az SZDSZ. Az SZDSZ hihetetlen mértékben rombolta a magyar társadalmat, olyan dolgokat képviseltek, mint a drogozás, magzatgyilkosság, homoszexualitás, stb, koalíciós partnerként pedig még kormányra is kerültek. Amiért számunkra érdekes a szélsőliberális párt, az az, hogy amikor 2006 után már nem volt kétszázezer szavazójuk, akkor sem változtattak a politikájukon és az eredeti elveiken. Az SZDSZ tele volt zsidókkal, náluk az elvhűséget nem valamilyen árja becsületkódex betartásának kell tekinteni – egyszerűen tudták, hogy mi a szerepük (a társadalom balliberális irányba tolása), és azt követték. Balközép pártnak ott volt az MSZP, nem volt szükség még egy középpártra. Az SZDSZ gonosznak gonosz volt, de hülye nem volt, tudták, hogy mit csinálnak.

Egy kiváló ausztrál hazafi és véleményformáló, Joel Davis is foglalkozott nemrég ezzel a kérdéssel. Egyik Telegram-bejegyzésében arról ír, hogy ha a politikai közepet a saját irányodba akarod eltolni, akkor minél inkább jobbszélre kell húzódni. A balközép és a szélsőbal összehangoltan működik együtt, utóbbi töri az utat, és amikor a társadalom elmozdul, az előbbi is tesz egy lépést balra. Ezzel szemben a kóserkonzervatívok (akik egyébként is a rendszer részei) gyakran elhatárolódnak a szélsőjobboldaltól. Azzal akarnak tekintélyesnek látszani, hogy beállnak a nácizásba, ami egy szándékosan vesztes stratégia, illetve részben gyávaság és butaság Davis szerint. A balközép viszont nem elhatárolódik, nem kommunistázza a szélsőbaloldalt, hanem összekacsint vele. Ezért is szükséges a jobbközép pártokat (a kóserkonzervatívokat) jobbról támadni, amiről egy másik bejegyzésben ír.

Lehet jó példákat mondani itthonról is. Nálunk ma a magzatgyilkosság támogatása a társadalmi konszenzus, amit viszont a Mi Hazánk Virradat programja elutasít. Ezen az alapon javasolták a szívhangtörvényt is, amit a parlament elfogadott, így tettünk egy lépés jobbra, a jó irányba. Egy másik példa, hogy Magyar Péter állítólag nem engedi a rendezvényein, hogy EU-s zászlókat lengessenek magyar zászló helyett, amin az idegenszívű balliberálisok füstölögnek, de ma már ez a konszenzus. Ez elsősorban a 2006 utáni szélsőjobboldalnak köszönhető – amikor például 2012-ben Novák Előd elégette az EU zászlót egy Jobbik gyűlés után, az véleményem szerint helyes és példaértékű volt. Valójában nem kell félni a radikális megnyilvánulásoktól. Ha a média nem foglalkozik velünk, akkor ellenállás nélkül terjeszthetjük a nézeteink, ha viszont elindul az ajvékolás és a nácizás, akkor bekerülünk a médiába, és mi tematizálunk.

A Mi Hazánk Mozgalom középre húzódása viszont a magyar társadalom balra tolódását jelentené. Ha a jövőben jobbközép pártként határoznák meg magukat, akkor két jobbközép párt mellett elengedhetetlenül szükség lenne egy szélsőjobboldali pártra. A szélsőséges baloldali eszméknek, a társadalmi haladás folyamatos erőltetésének, nem lehet középről ellentartani, ehhez egy 100%-ig elkötelezett szélsőjobboldalra van szükség.

Összefoglalásként tehát azt mondanám, hogy a módszer, ami működik, világos. Ugyanaz, ahogyan a homoszexualitást is normalizálták. A szélsőjobboldal tíz lépést tesz jobbra, nyíltan, radikálisan, megalkuvás nélkül képviselve az álláspontját, és amikor a társadalom elmozdul, a jobbközép is lép egyet jobbra. Hogy ez működik, azt nemzetközi példákon és a Fidesz esetében is láthattuk korábban. Lehet, hogy közben elhatárolódnak a szélsőjobboldaltól, és arra fognak hivatkozni, hogy “de hát mi kilenc lépés távolságra vagyunk tőlük”, de a kilenc lépés már nem tíz. Eltolódott a társadalom. És utána a szélsőjobb megint léphet egyet (vagy néhányat) jobbra.

A fiataloknak (és mindenki másnak) pedig azt mondanám, hogy eszükbe se jusson saját magukat tudatosan visszafogni, moderálni, megszelídíteni, tompítani, lehalkítani. Legyenek annyira radikálisak, amennyire csak lehet. Ebben a kérdésben legfeljebb csak valamilyen taktikai megfontolásnak lehet helye. A homoszexuális lobbival szemben például nem feltétlenül azzal kell kezdeni, hogy levelet írunk a pápának, hogy mikor küld már inkvizítort, meg több köbméter tűzifát felvásárolni, hogy majd úgyis szükség lesz rá. Lehet követelni például a propaganda betiltását, és nyíltan felvállalni, hogy a homoszexualitás és az összes LMBTQ csak mentális betegség, ami igaz, és amit érvekkel alá is tudunk támasztani. Tehát meg lehet tartani egy fokozatosságot, de az álláspontunknak egyértelműen szélsőjobboldalinak kell lennie, távol a jobbközéptől.

Két dologra szeretnék még röviden reagálni. Az említett cikkben a szerző az alábbit írja:

A Mi Hazánk Mozgalom jelen pillanatban megállapításom szerint a második és a harmadik szakasz között mozog, így érhető, ha egyesek félreértelmezik, vagy teljességgel képtelenek felfogni az ekkor használatos módszereket, ám a hosszú távú győzelem elérésének érdekében ennek a fejlődési folyamatnak végbe kell mennie.

Szerintem a 7-10% körüli támogatottságú Mi Hazánk Mozgalom még nincs a harmadik szakasz közelében, akkor sem, ha a jövőben középpártként szeretné meghatározni magát (a “fejlődési folyamat” elképzelésével sem értek egyet, de ezt már kitárgyaltuk). Orbán Viktor “szélesen megyünk” kijelentése például akkor hangzott el (valamikor 2010 után), amikor a társadalom nagy többsége támogatta őket. Az utóbbi időben viszont, amikor valószínűleg már nincsenek többségben, radikálisabb üzeneteket közvetítenek a még maradt törzsszavazóiknak, tehát most “szűken mennek”. Ennek az az értelme, hogy egy szűkebb közösségnél a radikálisabb program nagyobb elkötelezettséget eredményez. Ha csak ketten vagyunk egy pártban, én meg Hitler, akkor lehet 100%-ban szélsőjobboldali programot hirdetni, mert Hitler is radikális, egyet fogunk érteni. Ez változhat annak függvényében, ahogyan nő a támogatottság, de például a régi Jobbik szélsőjobboldali pártként is 20%-ot ért el, tehát egy 7-10% körüli párt esetén még bőven lehet (és kell is) “szűken menni”.

A másik dolog, hogy Dér Dániel írását tíz évvel ezelőtt már olvastam. Vagy legalábbis egy vele teljesen egylényegű írást. Az egykor jobboldalinak számító Balogh Gábor Jobbegyenes blogján jelent meg Felcser V. Örs cikke “A hatalom célja a hatalom maga” címen. Ebben az alábbit írja:

A Jobbik, mint bármely politikai párt, természeténél fogva a hatalom megszerzésére törekszik. Azért, mert választóinak tett ígéretét csakis a hatalom birtokában [...] tudja teljesíteni. Ez a politika.

A hatalom megszerzésére irányuló törekvések színezetének változása az, ami most fejtörést okoz a radikális táborban, nem is kevesek pedig „puhulást” kiáltanak.

[A] Jobbik elnöke, talán még időben, felismerte, hogy éles stílusváltás, azaz a hatalom megszerzésére irányuló törekvés színezetének megváltoztatása nélkül aligha fogja tudni teljesíteni választóinak tett ígéreteit.

Ezt az egészet már láttuk. A néppártosodott Jobbik egy 20%-os szélsőjobboldali pártból csinált egy nulla százalékos jobbközép pártot. Nincs szükség ismétlésre. A szélsőjobboldaliságnak nincs alternatívája.

Doktor Faust