Most, hogy ma hajnalban az Amerikai Egyesült Államok csapásokat mért Iránra, talán még indokoltabb a dolgok mögé nézni, az USA miért áll ennyire konstans módon Izrael mögött, mi motiválja magát Donald Trumpot. Persze Trumpot összevetve Joe Bidennel nyilvánvaló, hogy egy normalitáspárti Trump mellett teszi le a voksát, ezek kétségkívül igazak, de az már a megválasztásakor sem volt titok, hogy cionista, tehát itt nem valamiféle elhajlásról van szó, hanem mindig is fontos identitáseleme volt neki. Csakúgy, mint bármilyen színezetű amerikai elnöknek, legyen az demokrata vagy republikánus, a közös pont Izrael támogatása. Az évtizedek óta így van, és minden bizonnyal így is lesz.

Fotó: Financial Times

Még évekkel ezelőtt egy hosszabb elemzés jelent meg Washington Poston, ahol Trump eszmei hátterét tárták fel, e mentén fogjuk bemutatni a mozgatórugóit.

A Washington Post 2019-es cikke („Trump sees all U.S. Jews as Israelis because his Christian Zionist allies do, too”) azt vizsgálja, hogyan formálják Trump zsidósággal és Izraellel kapcsolatos nézeteit a keresztény cionista szövetségesei. A cikk szerint Trump gyakran nem tesz különbséget amerikai zsidók és izraeli állampolgárok között, mert a keresztény cionisták teológiai okokból Izraelt tekintik a zsidó nép végső otthonának. Ez a nézet tükröződik Trump politikájában is, például a jeruzsálemi nagykövetség áthelyezésében.

Mint írják, Donald Trump elnöksége alatt az Egyesült Államok Izrael-politikája jelentősen megváltozott (ez még a 2016-2020 közötti ciklusra vonatkozik). Pedig már előtte is jelentősen Izrael-barát volt. Az eddig inkább geopolitikai és stratégiai szempontok által vezérelt amerikai hozzáállás átcsapott egy vallási alapokon nyugvó, ideológiailag vezérelt támogatássá, amelyet főként az evangéliumi keresztények – Trump egyik legelkötelezettebb szavazói rétege – teológiája határoz meg.

Az evangéliumi keresztények nagy része hisz abban, hogy Izrael földje isteni ígéretként a zsidó népé, és hogy a zsidó uralom visszaállítása a Szentföldön egy előfeltétele Jézus második eljövetelének. Ez az elképzelés egyesíti a keresztény cionizmust az amerikai belpolitikával, és közvetlenül hatással van a külpolitikai döntésekre is.

Trump közel-keleti béketervének bejelentése – amelyet Benjamin Netanjahuval közösen jelentett be, a 2020-as izraeli választások előtti politikai időzítés mellett azt is jelezte, hogy az amerikai kormányzat teljes mértékben az izraeli jobboldal „Nagy Izrael” koncepciója mellé állt. Ez a vízió magába foglalja a Ciszjordánia és más, 1967-ben elfoglalt területek izraeli fennhatóság alá vonását, miközben a palesztin önrendelkezés lehetőségét teljesen kizárja.

A Trump-adminisztráció tagjai között sok az evangéliumi keresztény, például Mike Pence alelnök vagy Mike Pompeo külügyminiszter. Emellett olyan zsidó származású tanácsadók is támogatják ezt az irányvonalat, mint Jared Kushner és David Friedman nagykövet, akik Netanjahu politikájának elkötelezett hívei. A kormányzat lépései – például az amerikai nagykövetség Jeruzsálembe helyezése, a Golán-fennsík izraeli fennhatóságának elismerése, vagy a nyílt támogatás az izraeli telepes-politikának – mind ennek az ideológiai szövetségnek a megnyilvánulásai.

A cikk kiemeli, hogy ez az irányvonal a filoszemitizmus egyik sajátos formája: a zsidók idealizálását jelenti. Ugyanakkor ez sem mentes problémáktól. Zygmunt Bauman szociológus szerint a filoszemitizmus és az antiszemitizmus ugyanannak az éremnek a két oldala, amit ő „alloszemitizmusnak” nevezett. Ez azt jelenti, hogy a zsidókat nem tekintik egyszerűen embereknek vagy állampolgároknak, hanem mindig „máskéntinek”, valami rendkívül különlegesnek – ez a fajta megközelítés pedig ugyanúgy a kirekesztés egy formája, mint a nyílt gyűlölet.

Trump kijelentései is gyakran tükrözik ezt az ambivalens hozzáállást: egyszerre dicséri a zsidókat, miközben azt is sugallja, hogy „nem szeretik eléggé Izraelt”, vagy hogy minden zsidó valójában izraeli. Ez az általánosítás, amely a zsidókat kollektív entitásként kezeli, éppúgy veszélyes lehet, mint az antiszemita narratívák – a cikk szerzője szerint.

A cikk végül rámutat arra is, hogy az izraeli telepes-politikával szembeni amerikai kritika egyre inkább elnémul, mivel az izraeli politika bármilyen bírálata könnyen antiszemitizmusnak minősülhet. Az Egyesült Államokban elfogadott törvények és rendeletek – például az Izrael-ellenes bojkottmozgalom elleni fellépés – pedig azt a benyomást keltik, hogy a zsidó identitás védelme csakis a cionizmus támogatásán keresztül történhet.

Összességében a cikk azt a folyamatot írja le, hogyan vált az izraeli jobboldali politika és az amerikai keresztény fundamentalizmus szövetsége meghatározó erővé az Egyesült Államok Közel-Kelet-politikájában – miközben a palesztin nézőpont, valamint a nemzetközi jog egyre inkább háttérbe szorul.

Eddig az írás elemzése, s mindehhez érdemes néhány gondolatot fűznöm. Már korábban is írtam róla, hogy miért problémás teológiailag és kulturálisan az úgynevezett „zsidó-kereszténység”, amelyet egyébként gyakran hangoztat Orbán Viktor is. Mint katolikus keresztény, erőteljesen szembehelyezkedem a fent taglalt úgynevezett „evangéliumi kereszténységgel”.

Miért?

Az origó Jézus Krisztus és a hozzá való viszonyulás. A kereszténység valamennyi történelmi felekezete azt tanítja, hogy Jézus Isten Fia, aki emberré lett, önként vállalta a kereszthalált, és harmadnapon feltámadt, magára vállalta az emberiség bűneit, és megváltott minket. Kereszthalálával és feltámadásával hitelesítette mindazt, amit tanított. Egy szó, mint száz, a kereszténység azt hirdeti, hogy Jézus Krisztus a megváltó. Ez a keresztény hit alapja. "Ha pedig Krisztus nem támadt föl, semmit sem ér a hitetek, mert még mindig bűneitekben vagytok. Sőt azok is, akik elhunytak Krisztusban, elvesztek. Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, szánalomra méltóbbak vagyunk minden embernél" – írja Szent Pál a korintusiakhoz írt levelében (1Kor 15).

Az a Szent Pál, aki egyébként már a korai keresztények között is hirdette, hogy nem szükséges előbb zsidóvá válnia valakinek, hogy később megtérhessen. Tehát nagy úttörője volt annak, hogy ezeket az elemeket kivegyék a keresztény gyakorlatból, azt mondta, és aztán ez így is terjedt el, hogy pogányból is lehet keresztény. Nincs szükség "zsidó közvetítésre". Ehhez képest a zsidó vallás bármely ága, legyen az haszid, ortodox vagy neológ, úgy tartja, hogy Krisztus nem a messiás, ők a mai napig várják azt.

Nyilván azt nem szükséges részletezni, hogy kétezer évvel ezelőtt Jézust nem tartották annak, a vallásos zsidóság a mai napig egy kvázi "politikai messiást" vár, aki e világi célokat valósít meg. Jézus azt hirdette, az ő országa nem ebből a világból való, ezt pedig nem fogadta el a zsidóság. A fentiekből kifolyólag, ha van áthidalatlan teológiai különbség két vallás között, akkor az a kereszténység és a judaizmus. Nem mellékes, apró részletkérdésekben térnek el, hanem fundamentális alapjaiban. Ezt mindenfajta politikai felhang nélkül megállapíthatjuk.

Lantos János – Kuruc.info